Hol az igazság?!
Hát ez tetszik…
(vagyis igazából nem, mégsem…)
Mi a különbség a reklám és a valóság között?
A tanulság:
Nem csak a fogyasztási cikkeknek, nekünk embereknek is van egy csomagolásunk, és van egy beltartalmunk.
Mint embernek, mint férfinak vagy nőnek, férjnek vagy feleségnek, főnöknek vagy beosztottnak, barátnak, szerelmesnek. Mint kereszténynek. Gyülekezetnek. Egyháznak.
A hitünknek, a „kegyességünknek” is van egy csomagolása, egy reklámja, és egy valóságos tartalma.
Mutassuk magunkat szebbnek-jobbnak-nagyobbnak, mint amilyenek vagyunk?!
Az hazugság lenne!
Akkor mutassuk meg magunkat úgy, ahogy vagyunk? Tárulkozzunk ki mindenki előtt?
Az meg kiábrándító, és egyáltalán nem biztos, hogy motiváló vagy építő volna. A bűnvallásnak is megvan a helye és ideje, az is lehet disznók elé vetett gyöngy.
Akkor hol az igazság?!
Egyrészt – és most elsősorban a keresztény mivoltunkra gondolok – le kellene végre vetkőzni a tökéletesség látszatát. A „boldog-hithős-vagyok-mert-megtértem” látszatát. Annyira jónak akarunk tűnni, hogy kitűnjünk a „világból”, a „világiak” közül – pedig túl sokszor egyáltalán nem vagyunk jobbak náluk. Nem vagyunk „kívánatosak”. Gyarló, bűnös emberek vagyunk, csak egyikünk vétke nyilvánosabb, míg a másikunké kevésbé. Az egyikünké kiderült m ár, a másiké még nem.
És a világ úgyis tudja, érzi ezt. Hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyeneknek mutatjuk magunkat a reklámban vagy a csomagoláson. A bizonyságtételeinkben vagy a dicsőítés alatt. Legalábbis mindig biztosan nem.
Aki ezt elfogadja, az sokkal alázatosabban és nagylelkűbben éli az életét. Kevesebbet gondol magáról és többet másokról. És azt hiszem, ez aztán végre tényleg feltűnő, érdekes, kívánatos lenne. Mert ritka az ilyen ember manapság!
Másrészt viszont állandó vesztesnek, nyomorultnak se mutathatjuk magunkat – mert nem is vagyunk azok! Van valamiféle győzelem, dicsőség, erő mindannyiunkban, ha keresztények vagyunk, ha Isten közelében éljük az életünket. Ezt viszont nem kell, nem szabad leszégyelleni vagy eltitkolni!
Akkor…?
A javaslatom: legyen kicsit kisebb a csoki a csomagoláson. Amolyan emberi léptékű. És legyen sokkal finomabb, sokkal jobb a beltartalom, mint amit bárki elsőre feltételezne. Lepjük meg azokat, akik kicsomagolnak bennünket, az üzenetünket, a hitünket, az életünket. Hadd találjanak a csomagoláson túl valami „istenit” is!
A lényeget írtad le Testvérem!
„Sokan mondják nekem, hogy Uram, Uram […] én pedig azt mondom: sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, képmutatók!”
A mai világunk sajnos a külső csomagolás fontosságáról (a képmutatásról) szól. Nem az érdekel bennünket, keresztényeket, hogy kik is vagyunk valójában, hogyan lehetnénk jobbak, és milyen úton járunk, hanem, hogy vajon milyen marketingstratégiát kell alkalmaznunk saját képünk fényezésére, és mi az, amit a másik emberben (vagy felekezetben) kifogásolhatunk saját „igaz”-voltunk, felsőbbrendűség-tudatunk alátámasztására.
Elfelejtjük, hogy nem csak a szavainknak, hanem egész életünknek, és minden cselekedetünknek olyannak kellene lennie, hogy látván azokat az emberek dicsérjék a mi mennyei Atyánkat. Mennyire különbözünk ebben a régiektől, akik keveset beszéltek, nem kürtöltettek maguk előtt, és többet tettek, akár névtelenül is!
„Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
ilyen szentek vagyunk mi!
Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.
Bár ilyenek lennénk mi!”
(Babits Mihály:Psychoanalysis Christiana)
Az 1 Jn 4;16b jutott eszembe, amely alapján azt hiszem, hogy egy önmagát ateistának valló személyben is lehet több isteni, mint egy vaskalapos hívőben.Le a kalappal – mármint a vassal!