Jézus és a Facebook

Vendégtanulmány – kicsit hosszabb, emésztősebb – de érdemes időt szánni rá, lassan elolvasni, és mindenképpen gondolkodni is közben/utána! Várom a hozzászólásokat!

A halászattól a Facebook-ig

Sok keresztény kérdezi manapság, hogy a techno-szaki kultúránk fiatal huszonéveseit vajon miért nem érdekli annyira a gyülekezet, mint a nagyszüleiket. Ezek a keresztények azon siránkoznak, hogy sem Billy Graham, sem Bill Hybels, de még Bill Clinton sem tudta lekötni a fiatalok tizedmásodpercekre osztott figyelmét. Nyilvánvalóan senki nem mondta nekik tíz évvel ezelőtt, hogy „tessék, ilyenek a szexuális botrányok”. Úgyhogy miután bevonták üres modernkori hálóikat, amelyekről már látszik, hogy nem fogják ki velük a posztmodern halakat, a keresztények, a történelemben oly gyakran (és bölcsen) alkalmazott lépésükkel visszavonulnak a közmondásos strand-törölközőikhez, amelyek a tengerparton vártak rájuk. (Csak mellékesen, az igazi „közmondásos törölközők” megtalálhatók a helyi online keresztény könyvesboltodban. Csak véletlen egybeesés, hogy a szerzőére az van hímezve, hogy „Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás, még egy kis kéz-összefonás, hogy pihenjek” [Példabeszédek 6:10].)

Mielőtt mi, keresztények feladtuk volna az emberhalászatot a napozás kedvéért, szerencsére eszünkbe jutott Jézus feltámadás utáni ügyes halfogása. Bölcsen úgy döntöttünk, hogy jobban tesszük, ha mégis kivetjük a hálóinkat a hajó másik oldalára, az utolsó leheletünkkel megtett erőfeszítéseinkben reménykedve, hogy így kifoghatjuk a technológia mellékfolyóiból beúszó fiatalokat, akik ügyesen elkerülték a keresztény halászhálókat az emberalkotta modernista tavakon. És ahogy Jézus ígérte a tanítványainak, a keresztényeknek ma bőséges halfogásuk van Mark Zuckerberg Facebook-ján. Valamint, a tanítványokhoz hasonlóan mi sem tudjuk, mit kezdjünk egy akkora kiber-fogással, ami már-már felborítja a keresztény hajót.

Ma viszont azzal a problémával szembesülnek a keresztények, hogy ebben a korban könnyebben fogunk ki olyan reklámcégeket, amelyek illegális adatgyűjtést végeznek, és kevésbé találunk igazi halászokat, akik az igazi halfogást növelik. Emiatt abban sem vagyunk biztosak, van-e elég erőnk behúzni a „Hálót” (azaz a „Netet”) a hajónkba. tehát mi változott az első század óta? Nem sok változás látszik azon kívül, hogy megjelent az áldott templomi orgona, mint az egyetlen dicsőítő hangszer, a Demokrata párt által lekicsinylő szóvá formált „keresztény” megnevezés, valamint az, hogy felvittünk egy embert a holdra. Bár ez utóbbi állítás az emberről a holdon, megkérdőjelezhető hitelességű. Mindazáltal Jézus Nagy Missziós parancsa, miszerint „Menjetek el e széles világhálóra, és tegyetek kibertanítvánnyá minden felhasználót, Facebook-olva őket úgy, hogy ’üdv JK-tól’!” (Máté 28:19-20 TNIV [Tökjó Neo-Internet Változat]), egyértelműen kiállta az idő próbáját.  Nem kellene minket is irányítania a Mesternek ez az alapelve, hogy „Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől” (János 21:6)? Habár, a mai posztmodern világunkban kissé óvatosabban kellene megválogatnunk, mikor fogadjuk el Jézus tanácsát. Gondolj bele: a tanítványoknak még talán hasznos is volt kiráncigálni egy csomó izgő-mozgó halat, de az iPhone és az emoticonok világában nem nagyon van szükségünk ezekre a bosszantó állatokra. Ráadásul bele is gabalyodtunk a dolgokba, és már azon tűnődünk, miért nem tudjuk behúzni a hálót a hajó fedélzetére, és hogy miért van az, hogy a legjobb szándékaink ellenére is léket kapott a gondosan felépített szerkezetünk.

Emberhalászok?

Képzeld el, hogy a tó mellett vagy a nyár közepén, egy forró nyári délutánon lazsálva három barátoddal és egy láda jeges üdítővel. Hirtelen az ismerős rántást érzed a horgászzsinóron, és izgalmadban még a drága üdítőt is a tóba ejted, de azzal biztatod magad, hogy semmi baj, a zsinór másik végén van valami! A sötét körvonalak egyre közelebb kerülnek a víz felszínéhez, az egyik srác már készíti is a hálót, de hirtelen megrémülve visszahőköl! Elereszted a zsinórt (úgyhogy oda a kapás), és a hajó oldala mellett lenézve meglátod, hogy nem is harcsát fogtál, hanem egy hullát – a fülénél fogva!

Amellett, hogy a pecázóhely környékén való búvárkodás veszélyeire hívja fel a figyelmet, azt is megláthatjuk ebből a történetből, mennyire nem vicces dolog embereket halászni. A délután hátralevő részében a parton töltitek (a törölköző kényelme nélkül) vallomást tesztek a helyszínelőknek, miközben a katonai célra igénybe vett hajótok a tengert járja, további holttesteket keresve. Jézus valami ilyesmire gondolt? A mai felfogásunk szerint embereket halászni nagyobb gondot jelent, mint amennyire az megéri. Úgyhogy kitűnő teológus hallgatóként mi, keresztények, feladtuk az ősi hálós-ötletet, és egy tipikus filmjelenetet képzeltünk el, csőre töltve a Krisztustól kapott fegyvereinket és összevissza lövöldözünk a vízbe, azt remélve, hogy a halak megkönnyítik a dolgunkat, és lesznek szívesek csatlakozni hozzánk a hajóban. Sajnos rosszabbul tanulunk a filmekből, mint amennyire halászni tudunk. Ha jobban odafigyelnénk, hogy azok a fickók, akik pecabot helyett puskát használnak tipikusan a rosszfiú szerepét kapják, és általában nem barátságosak a filmekben.

Barát-kérés

Talán nem a szerző az egyetlen, aki fél az emberhalászattól, miután elképzelte, hogy Horatio Caine-nel és a helyszínelőkkel kell töltenie a délutánt. Talán a kollektív rémálomra való keresztényi képességünk adhat magyarázatot az emberhalászat csődjére. A másik lehetőség az, hogy a kultúránkat sokkal érdekesebbnek találtuk, mint Krisztust – mert miközben az ifjúság online kereste a konvertálható intelligens életet, megtalálta az online pókert, az éjszakai adásokat és a Facebook-ot, és azóta is ezzel foglalkoznak. És aztán kellő arroganciával csodálkozunk azon, hogy miért hagyják el a gyülekezetet a fiatalok, amikor az adakozó kosárba nem lehet póker zsetont bedobni, és még a legjobb lelkipásztor sem közelíti meg David Letterman szellemes egysorosait. De nem is reagálhatnánk jobban ezekre, mint úgy, ha vágyakozva visszatekintünk azokra a régi szép időkre, amikor még készpénzzel játszottunk (és fizettünk), Letterman pedig még csak bemondó volt?

Becsületére váljon néhány kereszténynek, hogy bár észrevették, hogy nem nekik kedvez a lapjárás, de mégsem adták fel, hanem inkább emelték a tétet. Mivel nem szívesen fogadták a késő esti komédiásokat a gyülekezetben, ezért kibérelték a szemközti tévéstúdiót, elkezdtek bekopogtatni az emberekhez Jézus nevében, és isteni kártérítést ígértek minden felelőtlenül összeszedett szerencsejátékos veszteségre – na ez már aztán szórakoztatóipar! Ma már azt is megteheted, hogy Peter Popoff lelkipásztor online imádkozik az üres pénztárcádért, vagy megkérheted Benny Hinnt, hogy „lökjön hátra” Jézus nevében.

A konzervatívabb keresztény ünneprontók – azok, akik nem voltunk annyira felkészülve, hogy leszámoljunk Jézussal – elkerültük a színházakat és a stúdiókat, és sajátos módon öltöztük fel a hitet. Mivel nem egyeztünk meg egységes reakcióban, ezért némelyikünk e-szundításba kezdett, egy társadalomellenes Jézussal, és arra vártunk, hogy majd elvonulnak a tévé-evangelizációs és technológiai viharok. Mások tágra nyílt szemekkel bámultunk a ragyogó új lehetőségekre, egy idilli ablakon át, és arra kértük Jézus Mikulás Krisztust, hogy tegyen egy kis virtuális ajándékot a virtuális karácsonyfánk alá, újonnan elkészült Facebook profilunkon (valahova a „Napi igevers” alkalmazás mellé, amit hűségesen hozzátettünk a saját fiókunkhoz). Megint mások közülünk úgy döntöttünk, felvesszük a harcot Lettermannal és a Facebookal, vérben forgó szemekkel, és Hadjáratos Jézussal az oldalunkon.

Mégis a világnézetünk az (bármennyire torzult is), amitől mások vagyunk a világhálón: még a világi médiaóriás, az MSNBC is elismeri, hogy „az Internettől begolyóznak az emberek”. Helen A:S: Popkins írónő számtalan webszörfözővel együtt csodálkozik azon, hogy „miért van az, hogy munkahellyel, családdal és társadalmi ranggal rendelkező emberek miért használják az Internetet arra, hogy itt vezessék le az energiájukat gyűlölettel teli szavak begépelésével, ráadásul ilyen lelkesen?” (“Watch Out. The Internet Will Cut You.”). Ezeknek a keresztényeknek a védelmében hadd mondjam el, hogy sokkal biztonságosabb egy avatarnak behúzni egyet, mint egy valódi élő embernek. A legrosszabb, amit visszakaphatsz, az hogy virtuálisan kidobnak az ablakon. Mint hűséges keresztények, megmaradtunk az online, panaszkodás, kritizálás és oda-vissza viták szintjén. A népszerű Christianity Today evangéliumi magazin azon siránkozik, hogy „az amerikai közvélemény az evangéliumi keresztényekről ritkán volt ennél torzabb”, valamint hogy „a média fáradhatatlan rámutatása az ellentmondásokra megnehezíti a hamis benyomások ellensúlyozását” (“Media In Motion”). Persze ezek a véleményalkotások nem a mi hibánkból származnak. Letértünk az utunkról, hogy beszálljunk a dühöngés-áradatba, hogy ne kerüljünk szembe a Facebook-al. Hogy utálhatnak minket, amikor ugyan olyanoknak bizonyultunk a virtuális közösségben, mint a pogányok, akiket persze mi szeretünk ostorozni a blogjainkon?

Miután azzal zaklatjuk a mai fiatal keresztényeket, hogy nem ismerik Szent Ferencet vagy Lojolai Ignácot, a neo-ludditaként elhíresült Richard G. Malloy a “Religious Life in the Age of Facebook” (Vallási élet a Facebook-Korszakban) című cikkében azt fájlalja, hogy „a mai ifjúság jobban ismeri Harry-t és Hermione-t, mint Jézust, Máriát és Józsefet”. És igaza van. Te, az olvasó, meg sem kérdezed, mi a másik neve Harry-nek és Herione-nek (Potter és Granger), bár becsületedre váljon, hogy Jézusét sem kérdezed meg (ami egyébként nem „H. Krisztus”). Véletlenségből szinte minden online lexikon rokon értelműnek találja a „Bibliatudóst” és a „neo-ludditát”. Ha Mr. Malloy tudta volna ezt, akkor Mark Zuckerberget is felvette volna a H-listájára, elismerve, hogy bár senki nem tudja, hogy néz ki, mindenki a Facebook atyjaként ismeri M.Z.-t, annak a Facebook-nak, ami a társadalmi-hálózatépítő evangéliumi mozgalom előhírnöke, ami jelenleg végigsöpör az országon, sokkal nagyobb sebességgel, mint hasonló nevű (de kevésbé reklámozott) testvére, a társadalmi evangéliumi mozgalom.

Ma az a jó hír, hogy már elég régóta – 2004 óta – a Facebook olyan hétköznapi része lett főiskolások közötti társasági embereknek, a túlzottan készséges középiskolás tiniknek és végül még a „bárcsak újra fiatalok lennénk” szülőknek, mint a hal és a kenyér a Jézussal társalgó halászembereknek. De akkor miért tartott olyan sokáig, hogy a keresztények megkapják azt az isteni hangüzenetet, mely szerint az, hogy elárasztják a Tube-ot és a Netet keresztény propagandával, még nem fogja behozni az embereket? Miközben egyes konzervatívok hajlamosak Benny-t és Peter lelkészt vádolni azzal, hogy hangüzenetüket rejtve tartják meghatározhatatlan isteni PIN kódjukkal, sokunk szomorúan nézünk az asztalra kitett desktop Jézusunkra, és nem értjük, miért felejtette el megemlíteni ezt. Az „Ez bonyolult” kapcsolati állapot a keresztények és az Internet között még Leonardo De Chirico média-nagykutyát is megzavarta. Sajnos a híresebb Leonardo túlságosan elfoglalt volt a Convert Me if You Can (Téríts meg ha tudsz) kommentjének a filmezésével, de támogatta De Chirico-t, aki az „Ethics and the Internet, Starting from Theology” („Az etika és az internet, a teológiával kezdve”) című cikkében arra figyelmeztet, hogy „kockán forog a keresztény hit az irányú képessége, hogy értelmesen és pozitívon kommunikáljon a kultúrával”. Bár amióta az internettel való kommunikálás titáni (angolul „titanic” – a ford.) feladata a keresztényekre jutott, sok keresztény online próbálkozás és önjelölt premier társadalmi hálóépítés az elé a döntés állít bennünket, hogy vagy elsüllyedünk, vagy úszunk.

A Facebook bukása

A Facebook jelenleg több ezer olyan csoporttal büszkélkedik, amely akadémiai, politikai vagy szociálisan érzékeny oldalról védelmezi a keresztény hitet. Talán a legérzelmesebb kérés a hittel kapcsolatban a képzeletbeli 4000 tagú csoport részéről érkezett: „Ha a facebook nem törli a csoportot (le a kereszténységgel) akkor le a facebook-kal!” [sic!] amely egyébként Vallásos Szervezetként van azonosítva. Mivel tele van borzalmas nyelvtani, helyesírási és mondatalkotási hibákkal, ezért ez a csoport végtelen élményt nyújt a keresztény apologetikában (bocsánatkérés nélkül). Szorosan mögötte a második helyen „A keresztény srácok azért fickósabbak, mert …” csoport jön, messze lemaradva a harmadik pedig a „10 millió tini Krisztusért (MINDEN keresztény tini a Facebookon)”, de csak azért van ennyire lemaradva, mert meglepő módon még több mint 9,9 millió tag hiányzik a célkitűzésük eléréséhez.

Mindazáltal meglepő, hogy még így sincs a keresztényeknek jobb online sajtójuk, hogy olyan sokat beszéltek arról, hogy visszakerül az „e-„ az evangelizálás szava elé. Könnyű elképzelni, hogy ha más nem is de, az olyan csoportok mint például az “AMERICAN BY BIRTH…CHRISTIAN BY CHOICE” („Amerikai vagyok, mert itt születtem … Keresztény vagyok, mert így döntöttem”) a keresztény patrióta iskolákat egy az egyben behoznák. Viszont mivel sem az iskolák, sem a társadalmi csoportok nem kérnek a keresztényekből a Facebook-on, talán itt az ideje, hogy a mai kiber-keresztények eldöntsék végre, hová is megyünk, mit is akarunk.

Beléptünk a „banda háborúkba”

Ha tényleg szeretnénk valami mást a kibervilágban és a Facebook-on, akkor a keresztényeknek meg kellene találni az egyensúlyt az újszülött (megkeresztelt) csecsemők képeinek felrakása és az ateista barátaik halálra rémítése között. Persze most csak vicceltem. (Neked nincsenek ateista barátaid.) Nazzareno Ulfo, aki egy könyvszerző és az ő szülővárosa is Názáret, úgy mint Jézusnak, arra figyelmeztet a The Challenge of Cyberculture (A kiberkultúra kihívása) című könyvében, hogy bár „a kiberkultúra elleni minden ellenséges megnyilvánulás helytelen és nem praktikus, mégis olyan kihívás elé állít minket [a kiberkultúra] mint Góliát tette Saul király napjaiban”. Fogjátok az iPhone-okat! Vajon minden názáreti ennyire ellene van a technológiának, és ennyire fél a haladástól az Ószövetséggel a kezében? Miközben talán az olvasó azon tűnődik, vajon mikor és hogyan szelte át az Atlanti óceánt (újra) az Amis bárka, és hogyan találta meg az útját Názáretbe, az érvelés kedvéért tegyünk úgy, mintha a Jézus-Ulfo tandemnek lenne valami létjogosultsága. Ha a Facebook tényleg egy technológiai keresztény-gyilkos, akkor a keresztényeknek óriási problémájuknak kellene lennie ezzel a virtuális Góliáttal, ami nem is hat sing magas, hanem világméretű.

Hogyan jelenthet ilyen veszélyt a Facebook, ami csupán azt mondja magáról, hogy „segít kapcsolatot tartani ismerőseiddel”? Persze, nem úgy tervezték, hogy e-köveket és F-bombákat dobáljanak rajta keresztül. Szerencsére, miután két órán át keresgéltem és megittam két kávét, örömmel állapítottam meg, hogy csupán a Facebook-os keresztények viselkednek ilyen tiszteletlen módon, a korában már említett „le-vele” csoport részéről és persze a pogányok, akik az egész harcot kezdték a „Le a kereszténységgel” csoportjukkal. De ki tudná megmondani a Facebook igazi célját? Szerény kezdetéből láthatóan a Facebook, a világhoz hasonlóan, jónak lett alkotva, de megcsalattatott a kígyószerű közvélemény és világuralmi vágyak által, és immár az alkotója ellen lázad. Sőt mi több, a világmindenséghez hasonlóan, a Facebook virtuálisan vagy metaforikusan beintett a megalkotójának. Azoknak írom, akiket jobban érdekel a téma, hogy a Facebook bukása 2005 szeptemberre datálható, amikor a szolgáltatást elérhetővé tették a középiskolás diákoknak is.

Názáreti barátunk szerint, nem az a keresztények legnagyobb problémája, hogy a Facebook tele van gyerekekkel, hanem az, hogy mi is benne vagyunk az egész virtuális rebellióban, ahelyett, hogy beiratkoztunk volna az értelmező táncórákra, megtanulva azokat a lépéseket, amivel el lehet kerülni a rettenetes óriást. Ha nem hagytuk volna, hogy megfélemlítsen minket Mark „Góliát” Zuckerberg kihívása, hanem a nyolcvanas évek ritmusára roptuk volna inkább, akkor nem lenne az a kényszerérzetünk, hogy lecseréljük dicsőségünket (ang.: „halo”) a Halo 3-ra (lövöldözős video-játék), vagy hogy virtuális pogányok virtuális vérét ontsuk, így védve virtuálisan félreértett hitünket. Lehet, hogy a „nyolcvanas évek ritmusa” az elektronikus popzenéről ismert nyolcvanas éveket juttatja az olvasók eszébe, de itt most az első század nyolcvanas éveire utalok, ahol Patmoszi „Ritmus” János megszégyenítette Domitianus „Sárkány” császárt azzal a számmal, hogy „Ilyen a világ vége”. Ennek ellenére néhány szerencsétlenül járt ember hallgatott csak a názáreti barátunk figyelmeztetésére, a többiek pedig ledobták dávidi parittyájukat, szentkézi-gránátjaikat és bandaháborús késeiket, hogy így menjenek át a frontvonalon – de nem azért hogy harcoljanak az óriás ellen, hanem hogy megszerezzék a híres ember emailcímét, hogy barátkérőt küldhessünk neki, vagy meghívassuk magunkat a Facebook-os bandájába.

Hírek Feed

Úgyhogy talán az a mi kiberproblémánk, hogy a keresztények azt hitték, csak úgy mint a világ többi része is, hogy elbújhatunk a képernyő mögé, a profilok és a műanyag, festett kibernetikus Jézusképek mögé, és azt gondolhatunk, mondhatunk és csinálhatunk, amit csak akarunk, akinek csak szeretnénk (vagy gyűlölnénk), mert hát „úgysem olyan mintha igazi lenne”. Azt gondoltuk, hogy azok a profilképeink, amin homályos szemű Názáreti Jézus van kitárt karokkal, pirospozsgás Jézus Mikulás Krisztus egy nagy kosár ajándékkal, vagy akár Orlando Bloom Hadjáratos Jézus oltalmazza „A menny királyságát”, majd elég sokáig elvonják az olvasók figyelmét a szeretetteljesnek nem mondható irományokról, amik az üzenőfalunkon olvashatók. Igaz, hogy a keresztények is rájöttek, hogy a képek ezer szóval is felérnek (és azok sem mind kedvesek), a képek után következő szavak sokkal egyértelműbben beszélnek. És még mindig azon csodálkozunk, hogy lettünk olyanná, mint a kibervilág – vagy éppen visszataszító a számára.

Mint a Facebook világának hátramaradó része is, úgy tűnik a keresztények is hitetlenkedve kezdenek rájönni, hogy ami online történik, az nem marad ott. A virtuális Facebook közösség egy nagyon is valóságos hatóerő, ami azoknak a szemléletét és viselkedését formálja, akik miután eljönnek otthonról a Facebook mellől, a képernyőn olvasottakat kivetítik azokra, akiket az utcán látnak. És mint minden nyilvános dolognál, itt is sajnos a huligán, nagyszájú ünneprontók hívják fel magukra a figyelmet, és rombolják le a pozitív elképzeléseket rólunk, a többiekről – különösen azokról, akik csendesen végzik az ilyen jó munkákat.

Státusz frissítés

Ami a Facebook-ot illeti, nekünk keresztényeknek el kell fogadnunk azt a kibervalóságot, hogy az antiszociális Názáreti Jézus abból adódott, hogy megszűntünk azokért az emberekért élni, akiket ő szeretett. Jézus Mikulás Krisztus nem tud lejönni a kémény csövén, mert nem is létezik, és ha létezne is, nem e-ajándékokkal kényeztetne minket, mert akkor nem kapnánk meg azt az ajándékot, amit ő adott: önmagát. A Hadjáratos Jézust pedig évekkel azután találták ki, hogy itt élt a földön az Ember Fia, és ráadásul senkinek nincsenek emlékei arról, hogy ő csatával bevette volna Jeruzsálemet. Azt a Jézust fogják vonzónak találni a Facebook-osok, amelyik halakat fogott és a vízen járt. ha a keresztények ki mernek lépni a hajóikból – ha abbahagyjuk a halakra való lövöldözést, felébredünk názáreti álmunkból, felnézünk az autogramos könyvből, vagy lelassítjuk a királyságért való rohamot – ha felnézünk önmagunkból és kilépünk a vízre a Webmasterrel, az online és az offline világ még akár meg is tapasztalhatná azt, Aki szereti a halakat és az embereket, ahogy éppen feléjük lépdel, hogy találkozzon velük. Ha elég gyorsan cselekszünk, még akár a partra is kihúzhatjuk a kapást, mielőtt elsüllyed a hajónk.

Adrian De Lange – Catapult Magazine

A fordítás a kiadó engedélyével történt, és a cikk eredetileg a TONHAL Portálon jelent meg.

6 válaszok
    • boresit
      boresit says:

      Tudom :-) Ez most kivétel, nem poszt, hanem tanulmány, ahogy írtam is. Azt hiszem, a jövőben néha megosztok hosszabb írásokat is. Remélem lesz, aki elolvassa azért :-)))

      Válasz
      • Kerekes Ernő
        Kerekes Ernő says:

        Hát, elolvastam, de kérdés, kiknek írta a pacák. Mert a stílusa ugyan Pulitzer díjat érdemel, de az odaítélők több mint valószínű, hogy nem fogják elolvasni. Ha viszont keresztények felrázására írta, azok túlnyomó többségben kifáradnak már a közepére. Próbálom összefoglalni a mondanivalót: keresztények, vegyétek komolyan a világhálót (mert ott tudtok jól embereket halászni, :-), még a “halo”-val is lehet szójátékot űzni), ha komolyan akarjátok venni a Nagy Misszióparancsot. Ha jól értem, ez hangzik el novella terjedelemben.

        Egyébként rendkívül élvezetes ez a stílus (láthatóan a szerző is élvezi saját magát), ha valakinek megvan hozzá az alapműveltsége. Nem akar esetleg kedves ApCsel29 küldeni az illetőnek egy tanulmányt a következő címmel: “6 jótanács azoknak, akik jószándékú, de kevéssé világlátott keresztényekkel szeretnék megértetni a mondanivalójukat”. Szerintem ugyanis aki képes volt végigolvasni és megérteni a cikket (sőt élvezni a szellemes bonmot-kat, és kulturális utalásokat), az úgyis alapból egyetért vele.

        Mindezen kekeckedésen túl nagyon örülök a cikknek. Arra talán jó, hogy áttörjön gátakat, pl. hogy mi jelenhet meg egy keró (azaz a fiaim nyelvén: keresztény) honlapon. Talán még művelt társalgás is?????!!!!!

        Ami viszont tényleg komoly problémám, mint gyülekezeti vezetőnek: azon túl, hogy megértjük a cybertér (alias Petőfi utca) fontosságát, elkezdjük kiépíteni a szükséges virtuális infrastruktúrát: tudunk-e majd cybernyelven kommunikálni, azaz nem csak blogot, fórumot, stb.-t alapítani, de felvenni a stílust, amit egy nem-keró nemcsak megért, de felkelti az érdeklődését is?

        Válasz
  1. pajo
    pajo says:

    Sanyi, elolvastam, nem volt egyszerű:), én sem vagyok benne biztos, hogy ezt meg lehet érteni:). Ha erőlködök tudok mit mondani, hogy miről akart beszélni, de nem Facebookos stílusa van, az biztos:). Én nagyon örülök a FB-nak, szerintem a nyilvánosság jót tesz a kereszténységnek, az elmaradt, középkori gondolatok, viselkedések, képmutatások, itt lelepleződnek, és ez jó. Nem vagyunk jó fiúk, csak azért, amit eddig hittünk magunkról. Ha valóságos Élet van bennünk, akkor viszont ez a legvonzóbb dolog a világon, és lesz a FB-on is, és erre sok ember fogja azt mondani: I like (Tetszik:)!

    szia, Pajó

    Válasz

Szóljon hozzá Ön is!

Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?
Írjon bátran, és válaszolunk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.