133 NAPOS LELKI DIÉTA
Az előző pár levélben a sikerről volt szó, és a siker nagyon fontos az életünkben, hiszen meghatározza a boldogulásunk, sok esetben a boldogságunk mértékét is. Ha sikeresek vagyunk abban, amit teszünk, jól érezzük magunkat, ha kudarcokat élünk át, akkor rosszul. Azonban nem csak abban kell sikeresek lennünk, amit teszünk, hanem abban is, akik vagyunk. Ez pedig már valami sokkal lényegesebbről szól, ami túlmutat a sikereinken: az önértékelésről. Arról, hogy mennyit ér az életünk? Mennyit ér – elsősorban a saját szemünkben? Amennyire sikeresek vagyunk? Hajlamosak vagyunk ezt gondolni, de talán éppen ezért vagyunk tele önértékelési problémákkal. Mert azt hisszük, hogy az életünk értéke a sikereink mennyiségével arányos. Azt hisszük, hogy az értékünk a teljesítményünkkel mérhető.
Miért gondoljuk így?
Mert ezt a szemléletet kényszeríti ránk a világ. Követelőző világban élünk, ahol minden területen majdnem mindenki követel tőlünk: méghozzá teljesítményt követel. Lehet, hogy nem munkaórában vagy forintban mérhető teljesítményt, hanem „csak” annyit, hogy légy divatos, türelmes, figyelmes, udvarias – ezek is követelések. És jön a főnök vagy az alkalmazott, a házastárs, a gyerekek és a szülők, az ismerősök és az ismeretlenek, és követelnek. És azt sugallják, hogy annyit érünk, amennyire ezeknek a követeléseknek megfelelünk. És mi az igazság? Az, hogy nem igazán tudunk minden követelést teljesíteni, nem csak az irreálisakat nem, sokszor még a teljesen reális, elvárható követelésekkel is bajban vagyunk, és csalódunk magunkban, csalódást okozunk annak, aki elvárja tőlünk az adott teljesítményt és produktumot, aminek a vége az lesz, hogy a magunk szemében is, és a másik szemében is értéktelenné válunk. Ha pedig értéktelennek érezzük magunkat, akkor értéktelen életet is fogunk élni.
Mennyit ér tehát az életünk? Van-e objektív mérőszáma ennek?
Egy biztos: a teljesítményünk nem lehet az! Hadd bizonyítsam be. Képzeld el, hogy két kisgyerek homokozik. Vajon melyik az értékesebb gyerek: amelyik szebb homoksüteményeket tud készíteni? Ki lehet mondani, hogy annak majd boldogabb és sikeresebb lesz az élete, mert jobb a teljesítménye?! – De azok csak gyerekek! – mondanád. Persze, gyerekek – de a lényegét tekintve miben különbözik az életünk tőlük? Abban, hogy nem homoksüteményt készítünk, hanem valódiakat? És aki szebb és finomabb tortát tud sütni, az értékesebb ember?!
Van egy nagyon megrázó filmélményem – igazából egy könnyen felejthető film megrázó bevezető képkockáiról van szó. Ebben a jelenetben a világháború alatt a nácik arra kényszerítenek egy papot, hogy válasszon ki tíz embert a gyülekezetéből, akiket megölnek, s akkor a többieket nem ölik meg. Mi alapján lehetne választani? Életkor alapján? Aki fiatalabb, az értékesebb ember? Akkor a bölcsesség és a tapasztalat nem számít? Aki gazdagabb, az az értékesebb? A tanultabb az értékesebb?
Nem lehet igaz, hogy az ember értéke a teljesítményétől függ. Az egy méltóság nélküli világ lenne, amelyben az emberek csak eszközök, akiknek van súlyuk, kiterjedésük, bankszámlájuk, ingóságaik vagy ingatlanjaik, amelyeknek az értéke pénzben kifejezhető… de ennyi az ember? Értékesebb vagy értéktelenebb, ha más színű a bőre, ha más a neme? Sajnos a világunk egyre inkább ezt sugallja, de mégsem érezzük értékesnek magunkat ettől.
Egyszóval mi adja az ember értékét? Értékes-e akkor is, amikor nincs semmije? Értéktelenek voltak azok az emberek, akik a második világháború koncentrációs táboraiban egy szál csíkos rabruhában vártak a kivégzésükre? Ott és akkor értéktelenek voltak? Nem! Miért? Mert emberek voltak! És az, hogy emberek vagyunk, érző és gondolkodó lények, egyedi és megismételhetetlen teremtmények ezen a világon, önmagában méltóságot és értéket ad az életünknek! Ez az a méltóság, amit senki nem vehet el tőlünk, és ami a legnagyobb mélységekben és kudarcok között is erőt adhat az újrakezdéshez.
Hadd mondjam ilyen nagyon egyszerűen: ÉRTÉKES VAGY! Mindegy, mit gondolsz magadról és mit gondolnak rólad mások! Tudd ezt és élj eszerint – élj egy értékes életet! Mert élni csak ilyet érdemes!
És természetesen keresztény emberként nagyon jól tudjuk, mégiscsak van az életünk értékének egy objektív „mérőszáma”: Jézus Krisztus halála értünk! Istennek mindent, úgy értem MINDENT megért a mi „porszemnyi” életünk! Ez adja a méltóságunkat: hogy Isten teremtményei, sőt, megváltott gyermekei lehetünk!