133 NAPOS LELKI DIÉTA

Manapság az egyik legdivatosabb kifejezés. Az érett, józan személyiség azon képességét jelenti, amellyel képes harmonikusan együtt élni embertársaival, elismerve azt, hogy sokfélék vagyunk, és mindenkinek lehetősége és joga van bizonyos mértékig különbözni egymástól. Az egészséges tolerancia segít abban, hogy pozitívan álljunk hozzá a különbözőségekhez, sőt, azokból kölcsönös és egymást gazdagító előnyt kovácsolhassunk. A „másság” lehetővé teszi, hogy mindenki rátalálhasson a maga egyedi életútjára, hogy megvalósíthassa önmagát, hogy valamiben egyedi lehessen, és sajátosat alkothasson.

A tolerancia tehát azt jelenti, hogy elfogadom embertársaimat olyannak, amilyenek.

Korlátok és határok nélkül?

Természetesen nem – mert mint majdnem mindennek az életben, a toleranciának is vannak káros és egészségtelen megnyilvánulásai is. De mielőtt erről beszélnénk, két ide kapcsolódó dolgot szeretnék még tisztázni.

Az első az ELŐÍTÉLET.

Az előítélet rossz feltételezése a másikról, elegendő és valóságos bizonyítékok nélkül.

Ennek ellentéte az ELFOGULTSÁG: amikor jót feltételezünk valakiről, szintén megfelelő bizonyítékok nélkül, tehát alaptalanul.

Ez a kettő általában együtt jár, vagyis akire az egyik jellemző, arra általában a másik is, mivel az emberek egy csoportjáról jót feltételez, illetve a jót tartja nyilván (amelyikbe többnyire ő is beletartozik), míg egy másik, konkurens csoport vagy személy életében csak a rosszat, a hibát veszi figyelembe, és azok alapján ítéli meg őket.

Mindkét értékítélet, illetve viselkedési minta hibás. Az elfogultság is – bár az legalább pozitív hangvételű – de mindkettő irreális, mivel nélkülözi a valóságos tényeket. Az érett ember TÁRGYILAGOS: a jóra azt mondja, jó – a rosszra pedig hogy rossz. Vagyis nem szépít, és nem is sároz, hanem képes értékén kezelni a dolgokat. Ez a becsületes és nyílt hozzáállás, amely általában tiszteletet ébreszt az emberekben. Érdekes, hogy az ilyen embert sokkal inkább tisztelik, mint aki elfogult, és mindig csak dicséri a környezetét – mert természetesen a mindenben csak rosszat feltételező, előítéletekkel teli emberek legfeljebb azokat vonzzák, akik ugyanolyanok, mint ők maguk.

Tehát a helyes és egészséges tolerancia nélkülözi mind az előítéleteket, mind az elfogultságot. Tárgyilagosan és őszintén látja és kezeli a környezetét.

A másik előfeltétele a toleranciának a helyesen értelmezett szabadság. Vagyis hogy mindenkinek joga van arra, hogy tévedjen, hibázzon, és a saját kárán okuljon. Vagyis erőszakkal nincs jogunk megváltoztatni senki életét, jellemét vagy tetteit. És itt érkeztünk el a tolerancia kényes pontjához, hogy tudniillik hol a határ a másik elfogadásában? Mit jelent a tévedéshez való jog? Keresztény emberként ez a bűnhöz való jogot is jelenti?

Itt mindenképpen kell tenni egy gondolatnyi kitérőt. A szabadság joga nem azt jelenti, hogy a kétéves gyerekemnek meg kell engednem, hogy a konnektorba nyúljon, mert ezt követeli tőlem a toleranciám – erre értem a határokkal védett szabadságot. Mert az igazi szabadság soha nem korlátok nélküli szabadság. Egy autós szabad ember: oda megy, ahová akar – de be kell tartania a KRESZ szabályait. Ha átlépi ezeket a korlátokat, lehet, hogy a szomszéd utcáig sem jut el, mert a sarkon totálkárosra töri az autóját.

Milyen korlátok szabályozzák a toleranciánkat?

Tulajdonképpen ezzel a kérdéssel jutottunk el ennek a témának a legvitatottabb részéhez. Ha egy általános alapelvet kellene megfogalmaznunk, akkor azt mondanám: a korlát az egyén életének, jólétének, boldogságának a határa. Vagyis addig, amíg nem árt önmagának és embertársainak azzal, hogy „másképp” él, viselkedik vagy dönt, addig joga van „különbözni” a többiektől. Nem kötelező egyetérteni vele, de „emberi joga” van arra, hogy olyanná váljon és azt tegyen, amíg más emberek jogait nem sérti vagy veszélyezteti.

Ebben az értelemben a szabadságot mindig társadalmi és morális korlátok határolják – amik azonban koronként és kultúránként eltérőek, sőt, a mai posztmodern nyugaton totálisan relatívvá és szubjektívvé váltak.  Vagyis mindenkinek joga lett saját morális törvényeket felállítani, aminek a nevében azt tehet, amit akar. Ez tulajdonképpen a káosz lényege, társadalmi szinten. Amikor megszűnnek az egyetemes elvek, morális korlátok, és mindenki önmagára hivatkozik, mint a végső igazság forrására.

Akármennyire is elterjedt ez a hozzáállás, könnyű belátni, hogy ez csakis zsákutca lehet. És talán egyre többen kezdik látni, hogy igenis szükség van egyetemes és objektív vezérelvekre, amelyeken belül mindenki „sértetlenül” különbözhet, mert olyan határokon belül mozog, amelyek egészen biztosan biztonságosak.

Keresztény emberként azt kell mondanunk, hogy Isten törvényei ezek az egyetemes, időtálló és objektív keretek, amelyeken belül lehet értelmes, gazdag és egymást gazdagító életet élni, a másik veszélyeztetése nélkül, illetve a másik építése és segítő formálása által.

Azonban még egy alapvető fontosságú dolgot meg kell tanulnunk, hívő emberekként. A szabadságunk határa a bűn. Hogy mi a bűn, azt Isten objektíven kijelenti a Bibliában. Az elsőrendű felelősségünk az, hogy a saját életünket a szabadság „isteni” keretein belül éljük meg és teljesítsük ki. De mit tegyünk, amikor másokat látunk „bűnözni”.

Itt két válasz van.

Az egyik egy általános válasz, társadalmi vagy inkább állampolgári. Pál apostol a Róma 13-ban világosan levezeti, hogy a világi hatalom forrása is Isten, ezért azt is kötelesek vagyunk betartani. És ebben az értelemben létezik egy mindenkire érvényes bűn-kategória, amely az adott társadalom törvényei alapján van megfogalmazva. Ebben az értelemben nekünk hazánk jogrendje szerint kell eljárnunk. Nem tolerálhatjuk azt, ha valaki törvénysértő dolgot tervez vagy hajt végre, hanem az ellen kötelességünk fellépni olyan szinten, amilyen szinten van lehetőségünk, illetve van értelme. Tisztelnünk kell földi világunk jogrendjét, és a Biblia is arra utasít, hogy becsületes, konstruktív állampolgárokként éljünk, akik hasznos és értékes tagjai a társadalmuknak és a közösségüknek.

A másik válasz a spirituális válasz. A bibliai értelemben vett bűn, ami az Isten elleni lázadást jelenti. Mert itt jönnek fel azok a jól ismert kérdések, hogy keresztény emberként hogyan toleráljuk a homoszexualitást, a tudatos vagy kényszerű gazdasági csalásokat az üzleti életben, a politikusok vagy a média „kötelező” hazugságait… stb. stb.

Amit meg kell érteni itt, az egy nagyon fontos bibliai alapelv: a bűn Isten szemében egy kategória, vagyis sokkal inkább egy állapot, amibe beleszületünk. A bűnösségünk bibliai szempontból nem a bűnös tetteinket jelenti, hanem az Istentől való elszakított állapotunkat. Így tehát keresztény „misszionáriusként” nem az a feladatunk, hogy az emberek „bűnös” tetteit megakadályozzuk, vagyis hogy például a homoszexuális embereket ellenségként kezeljük, hanem hogy Jézus Krisztusban kapott kegyelemhez elsegítsük őket. Vagyis nekünk az emberekre kell koncentrálnunk, nem a tetteikre – mert a bűnösségük Isten szemében az állapotuktól függ, nem a tetteiktől! Hiába teszi le az alkoholt egy alkoholista, attól nem lesz bűntelen, csak ha megtér és újonnan születik. Ellenben egy homoszexuális ember is megtérhet, még ha az egészségtelen szexuális beállítottsága nem biztos, hogy egyik pillanatról a másikra meg fog változni. De helyén kezeli már ezt, bűnnek fogja mondani, és küzdeni fog ellene (sok ilyet láttam már!) Tehát az embereket feltétel nélkül el kell fogadnunk, be kell fogadnunk, úgy, ahogy vannak – mert Krisztus is ezt tette velünk! Ilyen értelemben igenis van helye a gyülekezetekben a homoszexuálisoknak, az alkoholistáknak, a drogosoknak – mert hol máshol szabadulhatnának meg, mint Jézus Krisztus jelenlétében! De nem tolerálhatjuk a bűnt! Meg kell tanulnunk elválasztani a kettőt egymástól: a személyt a tetteitől – mert az soha nem ugyanaz! A bűnös ember soha nem egyenlő a bűnével!!! Ha ezt megtanuljuk, akkor keresztény emberként is elkezdhetjük helyesen, építő módon, Isten dicsőségére gyakorolni a toleranciát!