133 NAPOS LELKI DIÉTA

1. A múlt árnyai

Nincs olyan ember, aki ne követne el hibákat, aki ne bukna el, és ne veszítene el fontos és értékes dolgokat az életében. Az ilyen negatív élmények elkeserítik és bűntudatot ébresztenek minden normális emberben. A kérdés azonban az, hogy mi történik ezzel a bűntudattal. Sokan vannak, akik képtelenek feldolgozni a kudarcaikat, mert talán sosem tanulták meg, hogyan kell. Másokat a környezetük, és sajnos sokszor maga az egyház, a gyülekezet húzza vissza, nem egyszer éppen a Biblia törvényeire hivatkozva.

Ismernünk és „kezelnünk” kell a múltunkat ahhoz, hogy a jelenben boldoguljunk, és a jövőnket építhessük – de nem szabad a rabszolgájává válnunk! Az érett ember fel tudja dolgozni a múlt bukásait. Ennek van egy szellemi része, amikor Isten előtt bűnbánatot tartunk, és a Jézus Krisztus által felkínált kegyelemben „megtisztulunk”. És ezt kiegészíti az „emberi” rész, amit viszont meg kell tanulnunk. Kezdve attól, hogy bocsánatot kérünk attól, aki ellen vétkezünk, helyreállítjuk a miattunk keletkezett károkat (amennyiben ez lehetséges), egészen azokig a belső változásokig, amik a lelkünkben, a gondolkodásunkban és az érzelmeinkben következnek be.

Meg kell tanulnunk magunknak is megbocsátani, és a hibáinkat, kudarcainkat, még a bűneinket is lezárva abból erőt meríteni és előnyt kovácsolni! Vagyis a kudarcélménynek nem kell feltétlenül megbénítania bennünket, főképpen nem kell, hogy Istentől eltávolítson! Meg kellene tanulnunk a bűnrendezés és a helyreállás során bátran, nyíltan és tárgyilagosan szembenéznünk bukásunk okaival, ezeket megnevezni és átgondolni: hogy mit ítéltünk meg tévesen vagy elhamarkodottan, mit becsültünk alá, hol volt gyenge a lelki védelmünk, miben volt hiányos a felkészültségünk vagy hibás a hozzáállásunk, mit tettünk, amit nem kellett volna, vagy épp ellenkezőleg, mi volt az, amit meg kellett volna tennünk, de elmulasztottuk. Amikor mindezt a „leltárt” elkészítettük, pontról-pontra megválaszoljuk, akár leírjuk, és elkezdünk – tanulva a hibáinkból – helyesen cselekedni.

Ez egyfajta tudatosság, egy figyelmes, alapos és aktív részvétel a helyreállásunk folyamatában – szemben a „bocsáss meg Uram, mert vétkeztem…” egymondatos, könnyelmű keresztény hozzáállással. Így is lehet persze, csak nem fogunk fejlődni a hibáink által, sőt, igazából sokszor felszabadulni sem tudunk a múltunk terheitől, mert elmaradt a „kikezelése” annak, ami miatt kudarcokat éltünk át.

A múltnak tehát vannak árnyai – de el lehet azokat oszlatni! Nem kell árnyékok között vagy alatt élnünk, de a „napfényhez” végig kell verekednünk magunkat az önmagunkkal való szembesítés feltáró folyamatán.

2. A jövő problémáinak a felnagyítása

„Az aggódás és félelem vékony erecskéje állandóan ott csörgedezik az elménkben. Ha hagyjuk, olyan mély árkot váj, hogy végül minden gondolatunk a félelem sodrásába kerül.” Arthur Somers Roche

Olyan ember sincsen, aki időnként ne aggódna a jövője miatt. Bizonyos fokig ez is természetes és építő, hiszen tény, hogy nem tudunk minden körülményt befolyásolni, amely életünket és sorsunkat alakítja. Mindig számolnunk kell egy bizonyos résznyi bizonytalansággal – de ettől sem kell megijednünk!

Sok embert azonban a holnap miatti aggodalom kötöz meg. Pedig Jézus is beszélt erről: mit tudunk változtatni a dolgokon azzal, hogy aggódunk? Igazából semmit. Az aggódó ember a bizonytalanságból fakadó sokféle alternatíva közül mindig a legrosszabbat látja a szemei előtt, és a veszélyeket, a lehetséges veszteségeket és a problémákat a képzelete felnagyítja. Ez egy gondolkodási szokássá válhat, és az ilyen ember beteges aggodalmaskodásba merülhet, amely elveszi az energiáját attól, hogy a jelen időt élvezhesse és tevékenyen kihasználhassa.

Az érett ember tisztában van azzal a ténnyel, hogy a jövője bizonytalanságot is hordoz, de tudja azt is, hogy sokat tehet az ezekből fakadó negatív eshetőségek kiküszöbölésére. Vagyis nem várja ölbe tett kézzel azt, hogy mit hoz a holnap, mondván, hogy azt úgyse lehet tudni, hanem a jelenben már elkezd munkálkodni a holnapján, hogy a lehető legtöbb bizonytalanságot hordozó tényezőt kiszűrhesse, megválaszolhassa vagy elkerülhesse. Sorra veszi azokat a tényezőket, amelyeket egyáltalán nem tud befolyásolni, és számbaveszi a különböző eshetőségeket, kidolgozva rájuk egy-egy megoldási tervet – ha esik az eső, ezt teszem, ha nem esik, azt… Átgondolja, milyen veszélyekkel kell számolnia – de a képzeletében nem nagyítja fel azokat, hanem tárgyilagosan értékeli, és elkezdi kidolgozni az elhárításukra vagy legyőzésükre szolgáló stratégiákat. Nem becsüli le a problémákat, amelyek közbejöhetnek, hanem mindent megtesz, ami rajta múlik, hogy elkerülje azokat.

Nem bonyolult, csak tudatosságot igényel tőlünk!

Hogyan lehet a múlthoz és a jövőhöz is konstruktívan hozzáállni? Úgy, hogy a jelenben élünk, és azt aktívan kihasználjuk! Bővel elég az egynapos kereszténység, amelyben a Nap nem megy le a haragunkon, tehát még időben feldolgozzuk a múlt sebeit, mielőtt betokosodna és elfertőződne a lelkünkben, és nem aggódunk, csak egynapi távolságban, mert a folyamatos jövőépítéssel, a folyamatos korrigálással elkerülhetünk nagyon sok olyan krízist, amely pont azért ütne be az életünkbe, mert elválasztottuk egymástól az életünk három dimenzióját: a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket.