133 NAPOS LELKI DIÉTA

A gondolkodás és a cselekvés egyensúlya

Az emberek egyik része többet gondolkodik, mint cselekszik, a másik része pedig túl keveset gondolkodik, és anélkül cselekszik. Természetesen nem kell abszolutizálni a végleteket, de nem árt tisztában lennünk azzal a ténnyel, hogy kevés embernél van egyensúlyban ez a kettő. Mert ehhez érettség, tudatosság, konzekvens hozzáállás és kitartás kell.

Nézzük a kétféle embertípust:

Vannak, akik idejük nagyobbik részében ELKÉPZELNEK dolgokat, terveznek, kalkulálnak, elemeznek, majd újrakezdik, anélkül, hogy a terveket megvalósítanák. Jellemzően inkább csak belekezdenek dolgokba, de mivel alapvetően nem a cselekvésre vannak beállítódva, hamar abbahagyják a munkát, és inkább visszatérnek az „íróasztal” biztonságába, és újabb terveket készítenek.

A másik típusba tartozók állandóan tevékenykednek, tesznek-vesznek, sokszor átgondoltság és célok nélkül. Napjaik gyorsan telnek el, sosem érnek rá, mert mindig csinálnak valamit, és általában előbb jár a kezük, mint az eszük.

Ezt az alapelvet a keresztény életre is át lehet ültetni: az egyik ember jól elvan Isten jelenlétében, szereti a bibliatanulmányozást, a gyülekezeti alkalmakat, szeret imádkozni, elmélkedni, jókat beszélgetni teológiai témákról – de nem dolgozik a misszióban. Nem hívogat, nem evangélizál a környezetében, nem szeret mások előtt a hitéről beszélni, nem vállalja fel a konfrontációt Jézus nevéért, és sokszor a gyülekezetben is inkább csak fogyasztó, elemző és kritikus, de nem lehet rá számítani, amikor tettekre, munkára, áldozatokra van szükség.

A másik típusba azok tartoznak, akik mindenben benne vannak, akik hetente húszféle alkalmon ott vannak, egyszerre tízféle szolgálatot visznek, lelkesen tesznek bizonyságot vagy énekelnek a kórusban, dicsőítő csoportban – de hiányzik az életükből a csendesség. Ritkán tanulmányozzák az Igét, hullámzó az imaéletük, és szinte soha nem szoktak elmélkedni magányosan Isten jelenlétében.

Jézusról azt olvassuk, hogy „tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” (Márk 3,14-5)

Vele LENNI + a nevében TENNI! Ez a helyes sorrend, és a kettő csak egymást kiegészítve működik.

De térjünk vissza a szélesebb értelmezéshez, a gondolkodás és a tettek közötti egyensúlyhoz!

Kétféle csapda leselkedik ránk ebből a szempontból.

Az első az OKOSKODÁS.

„A tett halála az okoskodás” – mondja Lucifer az Ember tragédiájában. Mindenki rendelkezik azzal a képességgel, hogyha valamit nem igazán akar megtenni, addig kérdez és addig keres kifogásokat, amíg aztán a tett valóban meghal. Az érett ember azonban tudja, hogy az átgondolt tervezés szükséges, de azután bele kell vágni a megvalósításba, mert egy sor bizonytalanság csak „menet közben” fog vagy tud a helyére kerülni. A cselekvést semmiféle elemzés nem helyettesítheti!

Jó ha tudjuk, hogy a cselekvést halogató vagy kikerülő okoskodás mögött általában két ok húzódik (és akar rejtve maradni): az egyik a kudarctól való félelem, a másik pedig a perfekcionizmus réme.

De tudnunk kell, hogy akkor is érdemes munkálkodni és cselekedni, ha útközben kudarcok (is) érnek minket, és ha nem leszünk tökéletesek, csak alkalmasok és hasznosak – ez bőven elegendő általában a célok eléréséhez!

A másik csapda az úgynevezett „aktivitási csapda”.

Vagyis hogy „csináljunk már valamit, mindegy, hogy mit!” Cselekedni önmagáért a cselekvésért – ez értelmetlen! Kívülről ez úgy néz ki, mintha fogalmunk sem lenne, hová tartunk, de nagyon el vagyunk szánva arra, hogy elsőként érjünk oda.

Ahhoz, hogy ezt a csapdát elkerülhesd, meg kell tanulnod megkülönböztetned a cselekvést a tettektől! Talán szőrszálhasogatásnak tűnik ez, mégis nagyon lényeges a különbség.

A TETT a cselekvések azon része, amelynek világos és egyértelmű célja van, tart valahová, van egy jól behatárolható kezdete és vége, és mérhető az eredménye.

A CSELEKVÉS az puszta aktivitás – és nem biztos, hogy minden részlete rendelkezik ezekkel a jellemzőkkel. Szembeállítva a tettekkel, a cselekvés lehet céltalan, értelmetlen, hasztalan aktivitás is.

A céltalan, következetlen és emiatt eredménytelen cselekvés oka lehet a KAPKODÁS. Ez azonban sokkal inkább személyiségjegy, mint a valóságos időhiány okozta káosz. Néha előfordul, hogy valóban kicsúszunk az időből, de akire a kapkodás jellemző, az még éretlen ezen a területen.

A másik ok a valóságos, hosszútávú célok hiánya. Sokan nem tudják, hogyan tűzzenek ki maguk elé reális, megvalósítható és értelmes célokat. Mások nem tudják megkülönböztetni a fontos és nem fontos célokat egymástól, ezért lesznek kapkodók. És vannak olyanok is, akik az állandó cselekvéssel kompenzálni vagy bizonyítani akarnak, akár maguknak, akár a környezetüknek, hogy ők igenis értékesek és hasznosak. De a végső ok mindenképpen a gondolkodás a cselekvés közötti egyensúly felborulása.

Holnap ennek a helyreállításával folytatjuk ezt a gondolatot!