133 NAPOS LELKI DIÉTA

Manapság a legtöbb embernek van valamilyen foglalkozása, amit tanult éveken keresztül, amiben dolgozik akár évtizedeken keresztül. Van hobbija, aminek hódol, ki tudja mennyi ideje. Keresztény emberként van szolgálata, amelyben igyekszik hűségesnek bizonyulni.

De mégis kevés az olyan ember, akinek van KÜLDETÉSE.

Ma erről lesz szó pár gondolat erejéig.

Mit jelent a küldetés?

1.) Egy CÉL, amelyre érdemesnek találtad feltenni az életedet. Általában hosszú távú cél, és pontosan körülírható, meghatározható. A küldetéshez soha nem elég valamiféle általánosság, közhely, sablon – a küldetés egy személyről, egy közösségről szól – az pedig mindig nagyon konkrét. Sőt, minél pontosabban van meghatározva a cél, annál valószínűbb a küldetés sikere is.

Például az még nem „küldetés”, hogy „missziózzunk”. Ez ma már szinte megfoghatatlan fogalom, mert minden belefér, mindenféle tevékenység, mindenféle célcsoport. Cél az, hogy elérjük a nyugdíjasokat a környezetünkben lévő lakótelepen, és nekik csináljunk egy keresztény nyugdíjasklubot. És küldetése annak van a nyugdíjasok missziója felé, aki ezt felvállalja, aki ezért a célért kész kitartóan dolgozni, áldozni, aki élére áll ennek a „vállalkozásnak” és vezetője lesz. (A küldetéssel rendelkező emberek mögött mindig vannak követők, innen lehet felismerni őket!)

2.) A küldetés egy POZITÍV JÖVŐKÉP. Valami nagyszerűnek, nemesnek a várása, látása és láttatása másokkal is. Akinek küldetése van, látja, méghozzá folyamatosan látja maga előtt a célt, a jövőt, ahová el akar érni. Pontosan tudja az irányt, még ha néha korrigálni is kell egy-egy lépést, de tudja, hova tart! A küldetés nem tűr meg kétséget, bizonytalanságot. Világosan ragyogó jövőkép, ami lelkesít, motivál, erőt ad, inspirál.

3.) Egy érzés, amely hajt, vonz a cél és a jövőkép felé. Egyesíti a meggyőződéseidet, az értékeidet, a tetteidet, az identitásodat. Leginkább a SZENVEDÉLY szóval lehetne ezt az „érzést” kifejezni. Benne van az érdeklődési területed, a hobbid, a „szenvedélyed”. És ami a legjellemzőbb „része” ennek az érzésnek, ami nélkül a küldetés nem az, ami, az az ÖRÖM. Öröm nélkül a küldetés csak kényszer, csak egy „meló”, amin túl kell lenni. Öröm nélküli (jó értelembe vett) szenvedély nem létezik.

4.) Persze a szenvedélyes küldetéstudat már sokkal több, mint egy érzés. ELKÖTELEZETTSÉG is egyben. Mégpedig állhatatos, céltudatos, „kemény” és határozott elkötelezettség. Ez különbözteti meg azokat, akik célba jutnak, és akik nem. Az elkötelezettség mindig önfegyelmet igényel, enélkül nem működik. És talán a legnagyobb dolog önmagunkat fegyelemben tartani, az időnket, a gondolatainkat, a beszédünket, a célhoz való ragaszkodásunkat.

5.) És végül: a küldetés az ÁLMAID MEGVALÓSÍTÁSA. Mert minden ember álmodik egy életet magának. Elképzeljük, hogyan szeretnénk élni, milyen körülmények között, mit szeretnénk csinálni… Amikor valaki rátalál a küldetésére, akkor az álmok és a valóság között többé már nem egy áthidalhatatlan szakadék lesz, hanem megjelenik egy valóságosan is felépíthető híd a kettő között. És minden egyes nap a hídépítésről fog szólni ezután – míg meg nem érkezünk a túloldalra, és fel nem építjük az „álmainkat”.

A legtöbb embernek nincsen küldetéstudata, elhivatottsága. Csak szakmája, foglalkozása, munkahelye, karrierje. Bemennek a gyárba, az irodába, ott töltenek napi 8 órát, és alig várják, hogy „szabaduljanak”. Ez egyfajta belső elégedetlenség, amely két részre osztja a legtöbb ember életét: van, amit nem akar csinálni, de muszáj, mert így tud megélni – és van, amit szeret csinálni. Sajnos az arányok nagyon rosszak itt: az első felemészti az életidejük legnagyobb részét. Hány ember gondol úgy a munkájára, hogy az kidobott idő, mert voltaképpen nem teszi boldoggá, elégedetté – csak egy robot, egy névtelen rabszolga, egy eszköz, egy tárgy, „töltelék”, egy akármikor helyettesíthető cserealkatrész a nagy egészben, és nincs jelenősége annak, amit tesz, a személyiségének, az életének, az „életművének”.

Csak egy megjegyzés: ezeknél az embereknél ez a kettősség már az iskolában elkezdődik az órákkal és a szünetekkel. Mert küldetéstudat nélkül az órák olyasmik, amiket túl kell élni, a vizsgákat meg kell úszni, a tanulás és az önképzés szükséges rossz – és a szünetek, a vakációk jelentik az örömöt, az élményeket, a felüdülést.

Mennyivel más ez az egész az olyan embernél, aki küldetéssel él. Annak a tanulás egyszerre létszükséglet és élvezet. Az ilyen ember szeret tanulni, és nem a szüneteket várja, hanem az órákat! Nem véletlen, hogy a legtöbb ember, aki valami nagy dolgot tett az asztalra, tipikusan autodidakta típusú ember volt, aki a szabadidejének nagy részét is az önmaga fejlődésébe fektette be. És ez azután meghozta a gyümölcsét.

És ez ugyanígy van a munkájukkal kapcsolatosan is. Minden egyes munkanap kihívás, öröm, egy olyan keret, amit nagyszerű dolog tartalommal megtölteni. A küldetéssel élő emberek számára nem válik szét a munkájuk „szeretem” meg „nem szeretem” kategóriákra.

A legtöbb ember valószínűleg nem is állást keres, nem egy jó karrierre vágyik a szíve mélyén, hanem elhivatottságra, küldetésre – egy olyan életre, amelyet érdemes leélni! Egy szakma – önmagában – még túl kevés az ember számára – mert az ember Isten teremtményeként alkotásra van elhívva, nem arra, hogy egy cserélhető eszköz legyen a világ működésének biztosításában. Egyetlen foglalkozás nem elég méltó az emberhez – csak a küldetés méltó hozzá! Aki rátalál a sajátjára, annak lesz egy mély belső motivációja arra, hogy hozzátegyen valamit a világhoz, az élethez, más emberek életéhez.

És még valami: sajnos lehet keresztény életet is, sőt, akár szolgáló, vezetői, lelkészi életet is élni valódi küldetés nélkül. Amikor csak megszokásból, érdekből, kényszerből (mert nincs más) tesszük a dolgunk. Biztos vagyok abban, hogy az egyház térvesztésének egyik nagy oka a mai világban az, hogy eltűnt a keresztény emberekből a szenvedély és a küldetéstudat. Már „csak” gyülekezetbe járunk, imádkozgatunk, alkalmakat tartunk – de már nem akarjuk megváltoztatni a világot. Már nem akarjuk lángba borítani a környezetünket. Megvan a kiszámítható medre annak a „kereszténységnek”, amit „csinálunk”, és mellette éljük az életünket, élvezzük a kedvteléseinket. Már igazán nem is tanulunk, nem is készülünk, nem vagyunk edzésben, csak „vagyunk”. Küldetés nélkül.

Jézus ezt mondta: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” (János 4:34) – Nyugodtan kicserélhetjük az „eledel” szót a küldetésre. A szenvedélyre. Az örömre. Az elhívatottságra. És ha lesz nekünk is ilyen eledelünk, akkor nem lesz többé az életünk ennyire szétvált, kétpólusú, amelynek csak az egyik felét (és sajnos általában a kisebbiket) élvezhetjük.