133 NAPOS LELKI DIÉTA

Akkor most nézzük azokat a legáltalánosabb okokat és reakciókat, amelyek a kudarcainkért felelősek, vagy épp a kudarcaink következményeiként elmélyítik azokat, és megnehezítik a felállást és a küzdelem folytatását.

1. Bűnbak-keresés

Az önbecsapás legelterjedtebb módja, hogy másokat hibáztatunk a saját bajainkért. Nem vállaljuk a felelősséget, és másokat okolunk a kudarcainkért. Ezek lehetnek emberek, körülmények, hatások, bármi. A kiskorú, felelősséget nem vállaló ember a probléma láttán azonnal hárít, és okokat, okozókat, felelősöket keres. Megpróbálja a megoldással járó terheket, erőfeszítéseket, kellemetlenségeket, küzdelmet, áldozatot áthárítani másra. Ami nagyon lényeges, hogy OKOT keres, nem MEGOLDÁST, és mindig MAGÁN KÍVÜL kutat, nem saját magában. Ezzel pedig duplán akadályozza a probléma elhárításának esélyét. Egyrészt az okok keresése passzív dolog, elemzést, mérlegelést, elméleti munkát jelent – míg a megoldás megtalálása alapvetően aktív tevékenység, mert bár az is fejben kezdődik, mégis csak akkor ér valamit, ha azt tettekre is váltjuk. A másik nehézség pedig, hogy a legközelebbi lehetőségek mindig önmagunkban vannak. Arra, mait ÉN megtehetek, nem kell másokra várni, nem függ mások idejétől, lehetőségeitől – az én kezemben van a megoldás kulcsa. A legrövidebb út és a leggyorsabban elérhető források mindig önmagunkban vannak. – És mielőtt arra gondolnál, hogy nem, dehogy, a megoldás Istenben van – természetesen igaz, azonban újra és újra el kell mondanom: amit Isten tőlünk vár, nem passzolhatjuk vissza neki! Ő csak azt tudja megáldani, amit odaadunk neki – a semmit nem áldja meg! Nekünk kell imádkoznunk, gondolkoznunk és cselekednünk – mert a Szentlélek bár galamb formájában jelent meg, amikor Jézusra leszállt, ez nem azt jelenti, hogy sült galambként repül a hívő emberek szájába! A felelősség a hívő ember számára is azt jelenti, hogy először a saját szerepemet mérlegelem, a Biblia és a Szentlélek segítségével, és én leszek az első, akinek cselekednie kell – Isten pedig ebben segíteni és vezetni fog.

2. Önmarcangolás

Ez az első ellentéte. Amikor mindenért azonnal magunkat hibáztatjuk, és szinte eszményi szintre emeljük az önmagunk vádolását és kárhoztatását. Csakhogy ez sem biblikus, és ez sem vezet semmiféle megoldásra! Sőt, inkább csak további károkat okoz a lelkünkben!

„Hogy lehettem ennyire ostoba?!” – persze alapvetően nem tartjuk magunkat ostobának. És éppen itt van az önmarcangolás nagy, de láthatatlan veszélye: hogy a felszínes önmagunkkal való elégedetlenkedés voltaképpen arra való, hogy eltakarja a problémák valódi, mélyebb okait, amikkel talán nem merünk szembenézni. Félünk, hogy ha elkezdenénk objektíven és alaposan elemezni, akkor olyan dolgokra bukkannánk a kudarcaink mögött, amik már nem is annyira a kudarcainkról, hanem a saját legbelső hiányosságainkról vagy problémáinkról szólnának.

És van még egy komoly negatív következménye ennek a reakciónak: hogy ha ebből rendszert csinálunk, akkor ez a gondolkodási szokásunk rögzíti bennünk a saját kisebbrendűségi komplexusainkat, és önértékelési válságba hajszol bennünket, telíti a lelkünket bizonytalansággal, és azután már valóban nem leszünk képesek semmire, mert szinte átmostuk önmagunkat a saját létünk értéktelenségével.

Egy gondolat a Bibliából az első két ponthoz: a VÁDOLÁS a Sátán eszköztárába tartozó tevékenység! Akkor is, amikor másokat vádolunk, akkor is, ha önmagunkat. A Jelenések 12,10-11-ben ezt olvassuk:

„Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a mennyben: „Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket. Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig.”

Vagyis a kudarcokra a mi válaszunk a Krisztusba vetett hitünk és annak a megvallása. Ha kudarcok érnek bennünket, soha ne vádaskodjunk, mert ezzel a Sátánhoz leszünk hasonlatosak, az ő fegyvertárába tartozó eszközhöz folyamodunk, ami mindig romlást fog hozni ránk is!

3. Céltalanság

Ez a kudarcaink harmadik lehetséges oka.

Nem tudunk célba jutni, ha nem tűzünk ki célokat. Erről sokat beszélünk a tréning folyamán. Ha el akarsz jutni valahová, tudnod kell, hová tartasz. Különben csak sodródsz. Sokan élnek így. Igazából nincsenek céljaik, vagy nem ragaszkodnak a kitűzött céljaikhoz, mintha nem is lennének fontosak. Talán abban bíznak, hogy „véletlenül” majd pont jó irányba sodródnak, hogy majd magától megoldódik minden. De ez ritkán történik meg a való életben.

A sodródásnak az egyik leggyötrőbb következménye, hogy állandósítja a kudarcélményt az életünkben. Mintha folyamatosan kudarcot vallanánk – holott „csak” annyi a bűnünk, hogy ki se tűztünk valódi célokat! De enélkül minden napunk csak a céltalanság érzésével telik, és hozzászoktat bennünket ahhoz, hogy egy folyamatos veszítésben élünk. Ha mást nem is, időt, lehetőségeket, alkalmakat folyamatosan veszítünk – és erre gyakran túl későn ébredünk rá.

Vannak, akik tűznek ki célokat – csak nem látszik meg rajtuk. Igazából csak álmodoznak arról, hogy valamit elérnek, megtesznek, de ezek nem célok, inkább csak vágyak, amiknek csak kicsit van több esélyük, mintha lottón kellene nyerniük. A valódi célokat és a vágyálmokat az irántuk hozott elkötelezettség mértéke különbözteti meg! Elkötelezettség nélkül a kudarc állandó kísérője lesz mindennapjainknak!

4. Helytelen célok

Rossz, ha valakinek nincsenek céljai – de talán még rosszabb, ha silány, helytelen, értéktelen célokat tűzünk ki magunk elé, és azokba fektetünk energiát, időt, áldozatot. Amikor küzdünk valamiért – ami önmagában rossz, vagy csak éppen a mi szempontunkból rossz.

Megint a bűnnél vagyunk – vagyis a céltévesztésnél. Ha nekem Budapestről Miskolcra kellene mennem, és ehelyett Pécsnek venném az irányt, minden egyes Pécs felé megtett méter hiábavaló, sőt, egyenesen káros, veszteséget okozó erőfeszítés lenne! Mert nekem egészen egyszerűen nem azon az úton lenne a helyem!

Attól félek, hihetetlen mennyiségű befektetésünk hull rossz helyre – mert nem voltunk elég körültekintőek, figyelmesek, engedelmesek a céljaink megválasztásakor. És ezek a befektetések mind kudarcra vannak ítélve! Lehetséges, hogy önmagukban megállnak majd – eljutok Pécsre – de ha előbb nem is, ott és akkor egészen biztosan felismerem, hogy rossz helyen kötöttem ki.

És lenne egy kiegészítésem is ehhez a ponthoz: az ember a legnagyobb döntéseit túl fiatalon hozza. Továbbtanulás, szakma, házasság, karrier – általában ezek 20-25 éves korunkra kialakulnak. Van, amiben 14-18 évesen kell döntenünk. És sokszor fordul elő, hogy egy életen keresztül fizetünk ifjúkori meggondolatlanságainkért. Ezért éppen fiatal korban van óriási jelentősége a tanácsolásnak, a támogatásnak, a vezetés és segítség kérésének és elfogadásának. Meg kellene tanítanunk gyermekeinknek azt, hogyan tudnak helyes célokat kitűzni maguk elé, hogy ne kelljen akár évtizedeken keresztül kudarcok között élniük egy olyan hivatásban, amit nem éreznek magukénak, vagy egy olyan házasságban, amelyben nem tudnak boldogok lenni. Legyünk őszinték: sajnos, ilyen is túl sok van manapság.

Tehát a mai tanulságok:

1. Ne keressünk bűnbakokat, ne hárítsuk át a felelősséget – inkább keressük mindig elsőként azt, amit MI tehetünk meg a MEGOLDÁSÉRT!

2. Elemezzük ki a kudarcaink okát – de ne marcangoljuk önmagunkat! Nem vagyunk selejtesek, nem rontunk el MINDENT, és nem vagyunk MINDENRE alkalmatlanok. Tévedtünk, hibáztunk, vétettünk – vonjuk le a tanulságokat, kérjünk érte bocsánatot, és álljunk fel, menjünk tovább a célunk felé!

3. Ne sodródjunk! Életünk egyetlen területén sem! Tűzzünk ki célokat, és a célokhoz adjuk hozzá a saját elkötelezettségünket – hogy azok ne csak a vágyálmok szintjén maradjanak meg!

4. Helyes célokat tűzzünk ki! Honnan tudhatjuk, hogy egy cél helyes-e? Összhangban áll-e Isten kijelentésével, az értékrendünkkel, a jövőképünkkel, az identitásunkkal? És mindenképpen kérjünk tanácsot, minél többektől!

Holnap innen folytatjuk.