133 NAPOS LELKI DIÉTA

5. A legkisebb ellenállás kísértése

A legtöbb ember olyan, mint az elektromos áram: mindig a legkisebb ellenállás irányát követi. Sokan ösztönösen a leggyorsabb, legkönnyebb és legegyszerűbb utat választják céljaik eléréséhez. Az elektromos izzó azonban éppen azért világít, mert komoly ellenállást fejt ki az árammal szemben. El kell döntenünk, hogy csupán jó vezetők (mármint áramot-vezetők) szeretnénk lenni, vagy világítani akarunk.

Természetesen nem arról van szó, hogy a kemény munka és a nagy feszültségek fognak boldoggá tenni bennünket. Ez sem igaz így önmagában. Rengeteg ember gürcöli végig az életét, és rokkan bele a hiábavaló kemény munkába – mert az nem jelent megelégedettséget, örömöt, valódi kihívást a számára.  Nem a kemény munka jelent élvezetet számunkra – hiszen ahogyan Salamon is írja a Prédikátor könyvében, Isten nélkül, helyes célok nélkül az is csak HIÁBAVALÓSÁG. Mint a lehelet – ez áll a héber eredeti szövegben a „hiábavalóság” szava mögött – egy pillanatig látszik, jelent valamit, de eztán a semmibe vész. Nem lesz maradandó, sem az élete, sem a hatása.

Talán a megfelelő szó, amire itt szükség van, az EDZETTSÉG. Senki nem fog olimpiát nyerni, de még egy falusi házibajnokságot sem, ha nem edz rá, ha nem készül, nem gyakorol, nem erősít. Az eredmények eléréséhez munka kell, befektetés és áldozat – és ha mindezt helyes mederbe töltjük, akkor egészen biztosan célba fogunk érni. A kudarc egyik gyakori okát már láttuk, ez a céltalanság és a helytelen célok kitűzése – a másik pedig az, amikor a célhoz nem rendeljük hozzá a kitartó munkánkat.

Milyen kanyarokat szoktunk levágni az életünkben?

Nos, sokfélét. A legtöbbször a következetes, kitartó gyakorlás és küzdés útját szeretnénk lerövidíteni. Olyan világban élünk, ahol minden azonnal kell, instant és hitelre – és a felnövekvő generációk már nem csak a spórolást vagy a takarékosságot tartják maradi dolognak, hanem azt is, hogy valamiért meg kell dolgozni és meg kell küzdeni.

Máskor a tisztesség és a becsület útján vágunk le egy-egy kanyart, hogy gyorsabban célba érjünk. És előfordul, hogy a kapcsolatainkat áldozzuk fel a céljaink oltárán – és élünk egy magányos, elidegenedett világban, ahol csak haverok vannak, de igazi mély barátságok már alig-alig. Kihalófélben van a lojalitás, a hűség – mert ugye mindig a legkisebb ellenállás felé, a legkényelmesebb és az érdekeinknek leginkább megfelelő úton akarunk haladni.

Gondold végig, hány jogos küzdelem elől menekültél el vagy tértél ki eddig? Az ember ezt jól tudja a szíve mélyén. Tudjuk, hogy vannak olyan harcok, amikor nem futhatunk el, mert azzal önmagunkat áruljuk el. Vagy a társainkat, az identitásunkat, a küldetésünket, a szeretteinket, az Istenünket.

6. Fölösleges harcok

Ez pedig az előző ellentéte. Amikor mindenféle teljesen felesleges, ostoba kitérőt teszünk, olyan harcokba bocsátkozunk, amik nem a mi harcaink, amik csak az időnket, erőnket szívják le, és amik csak elhomályosítják azt a magasabbrendű célt, ami felé az utunk elején elindultunk.

Vannak olyanok, akik egész életükben küzdenek, de sosem érnek célba. Ez sem egészséges, és nem természetes! Elkalandozik a tekintetük, és sokszor heteket, hónapokat, éveket veszítenek el, mert olyan dolgokkal telítik az életüket, amelyek csak lassítják és gátolják őket a küldetésük beteljesítésében.

Vannak dolgok, amikre nem érünk rá! Amiket nem tolhatunk, halaszthatunk, amikre nem pazarolhatjuk az időnket, erőnket, az életünket! „Már rég tanítóknak kellene lennetek, de még olyanok vagytok, mint a gyerekek…” – olvassuk a zsidókhoz írt levélben. Miért?! Lehet hogy azért, mert még mindig csak játszotok, szórakoztok, ahelyett, hogy törnétek a célotok felé!

7. Az apró részletek lebecsülése

„Aki a kicsin nem hűséges, a nagyot nem érdemli” – szól a bibliai alapokon nyugvó közmondásunk. Aki a részleteket, az apróságokat nem tartja nyilván, az nem tud győzedelmeskedni a nagy dolgokban sem. Mert minden az életünkben kicsiben kezdődik, és ha tápláljuk, naggyá nő!

A részletek figyelmen kívül hagyása sok jellemhibára utalhat: figyelmetlenség, felszínesség, gőg, felelőtlenség, igénytelenség… Mint amikor a háziasszony csak ott takarít, ahol „a papok táncolnak” (hogy egy másik közmondást is idézzek), ami látszik – mert csak a látszat a fontos, nem a valóság vagy a teljesség.

Sok kudarc forrása egy-egy aprónak tűnő részlet lebecsülése. Gondoljunk a Challenger űrsikló 1986-os katasztrófájára, amelyben hét ember veszítette az életét – egy kicsi műanyag gyűrű hibája miatt. Autóvezetésnél elfelejtjük kitenni az indexet, és anélkül kanyarodunk – és máris  kész a baleset. Este megesszük a maradék disznósültet, emiatt rosszul alszunk, amiatt későn ébredünk, lekésünk egy fontos megbeszélést, és a vége egy jelentős anyagi kár, esetleg a munkahelyünk elvesztése. Rengeteg példát lehetne hozni a részletek fontosságára. Van egy kifejezés is erre: „pillangó-hatás”. Egy jelentéktelen részletnek is lehet óriási következménye – tehát minden egyes részlet igenis számít! Csak az jut el a célig, aki minden egyes lépésénél nagyon ügyel arra, hogy ki ne ficamodjon a bokája, sőt, hogy azokat a lépéseket biztosan a jó úton, és a legjobb erőnlétben tudja majd megtenni. Mert minden épület elemekből, minden test sejtekből, minden anyag atomokból épül fel, amelyek között rend, harmónia és kapcsolat van. Ezt nem felejthetjük el sem a munkánkban, sem a szolgálatunkban, sem a kapcsolatainkban!

8. Túl hamar feladjuk

Olvastam egy kis történetet – állítólag igaz.

1942-ben egy Rafael Solano nevű férfi ült egy kiszáradt patak medrében Venezuelában, és kimerülve, kétségbeesetten kifakadt az aranymosó társainak: „Elegem van! Kész, befejeztem! 999.999 darab átkozott kavicsot emeltem fel, de egyik sem volt sem arany, sem gyémánt – csak vacak kő! Ha felveszek még egyet, az lesz az egymilliomodik! Mi értelme van ennek?! Egymillió kavics a nagy semmiért!” – A társai is ugyanolyan elcsigázottak voltak. „Vedd fel, és kész! Ennyi volt, mehetünk haza!” – És Rafael beletúrt a kavicságyba, és felemelte az utolsó, tyúktojás nagyságú ásványt. „Liberátornak” nevezték el, az addig talált legnagyobb tiszta gyémánt volt, amit egy Harry Wintson nevű New York-i ékszerész vásárolt meg, 200.000 akkori dollárért.

999.999 kudarc – mire eljön a győzelem. Ha feladta volna, bármikor is, hiábavaló lett volna minden addigi munkája, minden nap és hónap, amit a folyóparton töltött.

Van egy idézetem, ami ide tartozik, Elihu Root-tól: „Valójában nincs sikertelen ember – csakolyan, aki felhagy a próbálkozással és a küzdelemmel.” Edisonról jegyezték fel, hogy már vagy 5000 sikertelen kísérleten volt túl az izzólámpával, mikor megkérdezte tőle valaki, hogy nem vette-e el a kedvét ez a rengeteg kudarc. Edison így válaszolt: „Kudarc?! Dehogyis kudarc – már 5000 teljesen biztos módszert kizártam, ami nem működik!” A pontos számra nem emlékszem, de közel a 11.000-dik kísérlete hozta meg a sikert, és talált rá a volfrámszálra.

Mi az, amit túl hamar fel szoktunk adni? Csak pár példa:

– az imádkozást
– a törődést
– a nyelvtanulást
– a testmozgást
– a romantikát
– a „köszönöm” szó ismételgetését
– az önfejlesztést
– a naponkénti bibliaolvasást
– egyáltalán az olvasást
stb. stb.

A kudarc oka sokszor az, hogy nem megyünk végig azon az úton, amin elindultunk. De az ilyen ember voltaképpen csak bolyong – ahelyett, hogy célba érne.

9. A múlt terhe

 Mindannyian ezernyi emléket hordozunk – minden, amit a múltban tettünk vagy nem tettünk, elértünk vagy elmulasztottunk, a sikereink és a kudarcaink kísérnek bennünket. A kérdés az, hogy mikre fókuszálunk belőlük. Ebből a szempontból kétféle ember van: az egyik inkább a kudarcaira emlékszik, és emiatt eleve félelmekkel, bizonytalansággal terhelten kezd bele mindenbe, és voltaképpen nem is a sikerre, hanem a kudarcra számít, mint végeredményre. És általában azt aratjuk, amit vetünk – ami ebben az összefüggésben is igaz – és a saját félelmeinket dolgozzuk bele a valós életbe. Nagyon nehéz kiszabadulni ebből a körforgásból, hiszen ez a negatív gondolkodás újabb kudarcokat szül, amik tovább mélyítik a meggyőződésünket, hogy eleve kudarcra vagyunk ítélve.

A másik embertípus abból merít, ami pozitív volt az életében. A jó emlékekből, a sikereiből, az eredményeiből. Azt mondja: „ha akkor meg tudtam csinálna, most is sikerülni fog!”

A pozitív gondolkodáson túl a hívő ember két dologra még építhet – ha a múltjáról van szó.

Az egyik istenmegbocsátó kegyelme, amely eltörli a kudarcainkat, és tiszta lapot ad, fejben és szívben egyaránt. A másik pedig az a számtalan múltban tett, de a jövőre vonatkozó ígéret, amelyet Isten az ő népe számára adott, és amely tovább segíthet a bizonytalan, sötét időszakokon is. Érdemes mindkettőből „feltankolni”, ha célba akarunk jutni!

 10. A siker illúziója

Ez az utolsó, amivel foglalkozni szeretnék ebben a témakörben. Az eredménynek vagy a gyümölcsnek – de nevezzük most egyszerűen sikernek – ugyanis van egy óriási riválisa: a könnyű és gyors SIKERPÓTLÉK.  A siker ugyanis nem azonos és nem egyenlő a teljesítményünkkel, az eredményeinkkel, a győzelmeinkkel!!! A siker a célba érkezést jelenti – még ha komoly küzdelmek és áldozatok árán is, útközben elbukva, de felállva, végül beérkezünk a célba. Mert ez a lényeg! Újra és újra ide lyukadunk ki: CÉLBA ÉRKEZÉS! Pontosabban a helyes célba való győztes beérkezés.

Lesznek útközben vakító majdnem-sikerek és csillogó sikerpótlékok, amelyek megpróbálják elterelni a célról a fókuszunkat. Vegyünk egy példát a gyülekezeti életből: ha egy gyülekezet csinál egy nagyszerű evangélizációs alkalmat, ahol minden szuper lett, a zene, a szervezés, a sütemények, minden csodálatos volt, akkor ezt könnyen elkönyvelhetik sikerként és győzelemként. Azonban ez csak a siker halovány pótléka, ha senki nem tért meg azon az alkalmon, és a következő vasárnap nem lesznek ott azok, akiket az evangélizáción megérintett Isten Szentlelke. Ugyanis egy jó alkalom soha nem lehet célja egy gyülekezetnek – csak eszköze! Az igazi cél az emberek megnyerése Krisztusnak!

Ne keverjük tehát össze soha a siker eléréséhez szükséges eszközöket magával a céllal, mert az csak látszólagos győzelem – tehát nem az a siker, hogy találtunk egy megfelelő villáskulcsot, hanem hogy megjavítottuk vele az elromlott autónkat. A villáskulcs fontos – de csak eszköz, nem több! Ha az eszközt „imádjuk”, a kudarc biztos, mert eltévesztettük a célt!