133 NAPOS LELKI DIÉTA

Egy olyan pár lépéses folyamatot szeretnék most felvázolni, ami az életünk számos területén ugyanúgy alkalmazható: a munkánkban, a gyülekezeti szolgálatunkban, vagy akár a személyiségünk egy-egy területének fejlesztésében is. Hogy mekkora eredménnyel, az természetesen attól függ, mennyire vesszük komolyan az egyes lépéseket – de azok mindenütt hasonlóak. Néhányról ezekben a napokban-hetekben volt már szó – most csak összefésüljük őket, és kiegészítjük pár olyan lépéssel, amelyek azután egy egységes akciótervet adhatnak az életünk, munkánk, családunk, szolgálatunk tudatos tervezéséhez és beteljesítéséhez.

Lássuk akkor az első lépést:

1. Határozd meg a küldetésed!

Volt már szó a küldetésről: ez egy hosszú távú, nagyobb ívű célkitűzés, amely egy irányba rendezi életünk legtöbb kisebb célját, és kijelöl egy olyan jövőt, amit szeretnénk elérni és beteljesíteni.

A küldetésed meghatározása azzal kezdődik, hogy felteszed magadnak a kérdést: valóban jó helyen vagyok?! Azt teszem, ami kifejezi az identitásom, a vágyaim, a jövőm, azt, aki vagyok és akivé válni szeretnék?! Mert a küldetés nem a holnapi vagy jövő heti célocskáimról szól, hanem arról, amiért akár évtizedeken keresztül dolgozni és élni fogok. Amit szenvedélyesen szeretek és szolgálok.

Olvasd újra a küldetésről szóló, 93-94-es leckéket!

Szakmailag csak azok fognak szép karriert elérni, akiknek nem csak foglalkozásuk vagy munkahelyük van, hanem szakmai küldetésük is! Hozok egy példát a saját életemből. Amikor bevonultam sorkatonának, azt nagyon komolyan vettem. Hitből, meggyőződésből választottam a sorkatonai szolgálatot a polgári szolgálat helyett, mert úgy gondoltam, hogy ott is szükség van keresztény emberekre, akik valahogy jobbá tudják tenni a katonaság kötelező szolgálatát (akkor még kötelező volt). Kiváló katona akartam lenni. Olyan századba soroztak be, amely nukleáris felderítésre specializálódott – egyetlen ilyen volt az országban akkor. Fél évig atomfizikát tanultunk, meg gyakorlatoztunk. A 300 sorkatonából kilencet tartottak meg kiképzőnek – és én köztük voltam. Mert önként vállaltam minden munkát, a szabadidőm terhére is, és mert tanultam, ha kellett, mások helyett is vállaltam az őrséget vagy épp a szénlapátolást. Küldetésem volt. Nem csupán annyi, hogy jó katona legyek, erős, edzett – mert ezek is szerepeltek a céljaim között – de volt küldetésem. Méghozzá az, hogy jobbá tegyem a katonaságot. Hogy megállítsam azt az „örökmozgó” folyamatot, hogy az öreg katonák alázzák a kopaszokat, és a kopaszok, mikor „öregek” lesznek, mindig „visszaadják” ugyanazt a saját kopaszaiknak, amit ők kaptak. Mint egy végtelen lánc. Én meg akartam törni. És azt hiszem, sikerült – a mi kopaszaink nem lettek kegyetlenkedő öregekké. Mert mi sem kegyetlenkedtünk velük.

A küldetés valami magasabb rendű cél, amihez sok apró célt ki kell tűzni és el kell érni. Nem lehettem volna hatással a kiképző társaimra vagy a kopaszainkra akkor, ha nem leszek annyira jó katona, hogy kiképzőnek válasszanak. És attól, hogy jó katona akarok lenni, még nem feltétlenül kellett volna megtennem mindent, amit akkor megtettem. De voltak olyan döntéseim, amiket azért hoztam meg, hogy betölthessem azt a küldetést, amit meggyőződésem szerint Isten bízott rám abban az egy évben.

Küldetés nélkül a legtöbb a középszerűség, amire eljuthatunk. És ez sajnos a lelki dolgokkal kapcsolatban is így van. Sajnos vannak lelkészek, akiknek nincs küldetésük a gyülekezetükben és a gyülekezetükkel a lakókörnyezetükben – csak hivataluk van, munkahelyük és foglalkozásuk. Vannak presbiterek, vezetők, akik küldetéstudat nélkül csak pozíciókat foglalnak – és vannak keresztény emberek a gyülekezetek tagjai között, akiknek szintén nincsen küldetéstudatuk, már rég nem akarják „megváltani” a világot a Megváltóról szóló evangélium terjesztésével és képviseletével – csupán vallásuk vagy templomuk van.

Sokszor gondolkodom azon, hogy mennyi prédikáció hangzik el gyülekezeteinkben valamiféle moralizáló, ostorozó stílusban arról, hogy miért nem működik a misszió, és miért nincsenek megtérések, ébredések nálunk is. De mintha egy helyben toporognánk. Pedig az emberek nem lusták. Csak nincs olyan küldetésük, célja az életüknek, a szolgálatuknak, a kereszténységüknek, amely fellobbantaná a szenvedélyüket, és hajtaná őket előre! Lawrence Block ezt mondja: „Cél nélkül az ember élete mit sem ér. Egyszerűen nincs miért reggel fölkelnie.” – Én kijavítanám az idézetet, és a cél helyett a küldetést írnám be. Küldetés nélkül nincs kedvünk felkelni, mert csak a rutin, a megszokás, a „túl akarok lenni rajta” érzés kíséri a napunkat, valamiféle belső ürességgel és elégedetlenséggel. Akinek azonban van küldetése, az alig várja a reggelt, mert minden egyes nap egy újabb lépés a küldetése betöltéséhez! És még egy gondolat: „Hasznos küldetést találni és azt kitartóan megvalósítani – ez az egyik titka minden olyan életnek, amelyet érdemes megélni.” (Herbert Casson)

Legyen küldetése az életednek – mert enélkül nem tudunk a következő pontra jutni. De erről holnap lesz szó.