133 NAPOS LELKI DIÉTA

Az emberi élet egyik állandó félelme a kudarcoktól való félelem. Nem szeretünk elveszíteni semmit és senkit, sem időt, sem pénzt, sem lehetőségeket, főleg nem valakit, akit szeretünk. A veszítés élményét kudarcként éljük meg, és vagy ebbe betegszünk bele – vagy a kudarctól való rettegésünk válik betegessé, betegséggé.

Talán most azt gondolod, a kudarcok lehetőségével való nem törődés voltaképpen felelőtlenség lenne. Aki nem fél attól, hogy kudarcot vall, legyen szó bármiről, vagy eszméletlenül nagyképű (és ezért fog óriásit bukni), vagy egyszerűen felelőtlen. Természetesen ez a két opció valós válaszokat adhat a kudarcoktól való félelem kikerülésének. És természetesen egyik sem helyes hozzáállás. Azonban létezik egy harmadik módja is annak, hogy a kudarcainkkal együtt éljünk. Mégpedig az, hogy megtanulunk különbséget tenni kudarc és kudarc között. Ugyanis a kudarcoknak legalább két nagyon is elhatárolható fajtája létezik. Az egyik valóban beteges – és ennek egyszerre vagyunk okozói és szenvedői. Azonban van egy egészséges kudarc is.

Miről is van szó?

Mindenekelőtt szembesülnünk kell a valósággal: a kudarcot nem tudjuk elkerülni az életünkben. Egyszerűen képtelenek vagyunk leélni az életünket kudarcok, méghozzá rengeteg kudarcélmény nélkül. Persze lehet csökkenteni a számukat – de kizárni az életünkből nem tudjuk. Miért? Egyszerűen azért, mert emberek vagyunk, erőtlen, gyarló, bűnös természetben, egy ehhez hasonló környezetben, egy olyan világban, amelynek az egyik alaptörvénye a folyamatos veszítés. Tesszük a dolgunk, és attól függően, hogy a dolgunkat mennyire tesszük jól vagy rosszul, sikereket vagy kudarcokat élünk át.

És akkor a legfontosabb különbség a kudarcainkban:

Van a rosszabbik eset, amikor a kudarcaink azért következnek be, mert bár megvolt a lehetőség, megvolt hozzá az idő, az erő, minden olyan feltétel, amire szükség van a siker eléréséhez – de valami oknál fogva mi magunk nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna! Az ilyen kudarcokért mi vagyunk a felelősök. Persze a legtöbb ember képtelen arra, hogy ezt beismerje, és inkább hazudik önmagának is, a környezetének is, a felelősséget elhárítja és másra hárítja, csak hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy Ő A HIBÁS. Az ember az ilyesmit a szíve mélyén úgyis tudja.

Az ilyen kudarc nem hagy nyugodni, emészt belülről, pontosan azért, mert tudjuk, hogy ez másképp is történhetett volna, ha megtettük volna azt, amit nem tettünk meg, és majd szétvet a belső feszültség amiatt, hogy ezt mi szúrtuk el – tehát a kezünkben volt a siker lehetősége, senki ki nem vehette volna – csak mi dobtuk el.

A másik fajta kudarc, amikor megtettünk mindent, ami rajtunk múlt, és ennek ellenére nem sikerült.  Ez egészen egyszerűen abból fakad, hogy nem csak mi vagyunk a pályán! Ott van még a környezet, a világ, a társadalom, a gazdaság, az időjárás, az összes többi ember… Nem vagyunk felelősek egy személyben mindenért! És ezt is a szívünk mélyén, a lelkiismeretünk visszaigazolja. Pontosan tudjuk, hogy megtettünk-e mindent, amit megtehettünk. És ha igen, a kudarc akkor is fájhat, de nem tesz beteggé. Nem gyötör meg. Mert a szívünk tiszta. Az ilyen kudarc erőssé tesz bennünket.

Jakab levelében ezt olvassuk:

„Teljes örömnek tartsátok, ha kísértésekbe estek…” (1:2)

Ez az a fajta kudarc, amiről nem tehetünk, ami egyszerűen átcsap felettünk, mint egy óriási cunami. Az ilyen kudarc mindig lehetőséget ad Istennek, hogy mellénk álljon, megerősítsen, és lehetőséget ad nekünk is, hogy kiállva a próbát erősebbé váljunk és fejlődjünk. De ugyanebben a részben Jakab azt is mondja:

„Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem…” (13. vers)

A „kísértésbe jut” kifejezés azt jelenti a görögben, hogy ő maga megy bele a kísértésbe. Ilyenkor ne hárítsunk se Istenre, se másra! Te másztál bele. Te voltál a kudarcod okozója.

Érdemes lenne átgondolni ezt a kétfajta kudarcot! Idézz fel néhány vesztes helyzetet az életedből, az utóbbi hetekből-hónapokból, és tanulságképpen gondold végig: te voltál az okozója, vagy te megtettél mindent, ami tőled tellett. Az egyik fajta kudarc mindig meggyengít – de a másik erősebbé tehet!