133 NAPOS LELKI DIÉTA

A legtöbb ember azért idegenkedik a változásoktól, mert az azzal fog járni, hogy ki kell lépnie a komfortzónájából. A komfortzóna az a terület, gondolkodási- és szokásrendszer, amit megszoktunk, amiben otthonosan mozgunk, ami kiszámíthatóságot, és ebből fakadóan biztonságot nyújt számunkra.

Ugyanakkor a komfortzóna egyfajta börtön is, amibe saját magunkat zártuk be. Ennek a börtönnek a rácsai azok a „nem tudom”-ok, „nem szoktam”-ok, „nem szabad”-ok, „muszáj”-ok és „tilos”-ok, amelyek az eddigi életünk során felhalmozott csalódások, rossz tapasztalatok, félelmek, hiedelmek, előítéletek során épültek fel bennünk. Vagyis ezek a korlátok a saját negatív gondolataink és döntéseink következményei, amelyeket indokként használunk akkor, amikor másképp kellene gondolkodni vagy dönteni. A komfortzóna így válik a változás legfőbb akadályává.

Mi működteti a komfortzónát?

A belénk nevelt vagy elsajátított önkorlátozó hiedelmek különféle képzeteket hoznak létre bennünk, amiket akár hosszú éveken át ismételgetünk anélkül, hogy megkérdőjeleznénk okukat, céljukat, realitásukat vagy hatékonyságukat. Ez az ismétlés így önmegerősítő viselkedéssé alakul, és ezzel bezárul egy ördögi kör, amiből csak egyféleképpen lehet kitörni: ha kockáztatunk.

Mit is jelent mindez?

Mondok egy példát:

Tegyük fel, hogy sok ember előtt kell nyilvánosan beszámolót tartanunk. Lehet, hogy munkahelyi értekezleten, lehet, hogy a gyülekezetben. Nem szoktunk ilyet csinálni, nem vagyunk rutinos előadók. És megjelenik bennünk egy gyötrő aggodalom, félelem, hogy bele fogunk sülni. Nem akarjuk elvállalni, mert nem akarunk nyilvánosan megszégyenülni. Aztán mégis megpróbáljuk, tele szorongással. A félelem azonban korlátozza a tiszta gondolkodásra való készségünket, aminek következtében valóban belesülünk a gondolataink világos kifejtésébe, és az egész egy nagy kudarcélménnyel végződik a számunkra. Ez a kudarcélmény pedig megerősíti az előfeltevésünket, miszerint mi alkalmatlanok vagyunk ilyesmire. Legközelebb pedig még nagyobb ellenállással küzdünk ellene, vagy ha nem tudjuk kikerülni a felkérést, még nagyobb szorongással fogunk próbálkozni – amiből valószínűleg még nagyobb bukás lesz. És akkor inkább bezárkózunk a komfortzónánk börtönébe, mondván: „nem szoktam nyilvánosan beszélni, ezért nem is vagyok alkalmas rá, ezért nem is akarok ezen változtatni!”

Tehát:

1. Van egy hiedelmem a saját képességeim hiányáról – ezek negatív gondolatok és előfeltevések

2. Bebeszélem magamnak ezeket a hibás elképzeléseket

3. Ez alakítja és megerősíti az énképemet – vagyis hogy alkalmatlan vagyok – és ez tudatalatt is hat rám, és gyengít

4. Ez meghatározza, hogy miképpen fogok viselkedni és teljesíteni

5. És ez végül megerősíti az eredeti előfeltevésemet a saját alkalmatlanságomról.

És hogy mindez a jövőben ne fordulhasson elő, inkább messzire elkerülök minden olyan lehetőséget, felkérést, kihívást, feladatot, ami ezzel a témával függ össze az életemben.

Ezen a területen nem vagyok hajlandó kilépni a kényelmes, biztonságos komfortzónámból. Tehát a rabja leszek a saját magamról alkotott negatív elképzeléseknek.

És sajnos az élet sok területén vagyunk ezzel pontosan ugyanígy. Különösen keresztényként, kegyességi, gyülekezeti szokásokkal kapcsolatban jellemző ez a bénultságra kárhoztató ördögi kör. Sok esetben éppen a komfortzónához való ragaszkodásunk építi fel a tradíciók lebonthatatlannak tűnő falait, ami elválaszt bennünket saját kortársainktól.

Holnap ezzel a témával folytatjuk, és néhány tanácsot szeretnék adni a komfortzónából való kitöréshez!