133 NAPOS LELKI DIÉTA

Tegnap ígértem pár tanácsot a negatív önmegerősítő viselkedés ördögi köréből való kitöréshez. Azonban mielőtt belekezdek, szeretném tudatosítani benned azt, hogy létezik olyan, hogy tudatalatti, még a keresztények számára is. Csak azért írom ezt le, mert egyes keresztény tanításokban az ilyesmi eretnekség vagy hitetlenség, amolyan „világi” dolog. Az embernek van énképe, és az meghatározza a gondolkodását, ami pedig meghatározza, hogy hogyan érez és hogyan dönt vagy cselekszik. Jó esetben Isten ígéretei és kijelentései határozzák meg az énképünket, rosszabb esetben ezek csupán „elméletek”, amiket ismételgetünk, de a személyiségünkre nincsenek valódi hatással. De még a bennünk élő Szentlélek sem helyettesíti a pozitív viszonyulásunkat saját magunkhoz. És ez természetesen nem azt jelenti, hogy azt kell hinnünk magunkról, hogy jók vagyunk, bűntelenek, tökéletesek, stb. – de azt igen, hogy el kell fogadnunk saját magunkat, meg kell békülnünk önmagunkkal is! A bibliai hit nem törli a személyiségünket, az énünket, hanem meggyógyítja és megerősíti.

A komfortzónánk a negatív énképünk börtöne. Ebből kitörni pedig az énképünk megerősítésével lehet (többek között). Vagyis a negatív előfeltételezéseinket, amelyek miatt nem „kockáztatunk” (azaz nem csinálunk olyat, amit korábban sem csináltunk), ki kell cserélnünk pozitív előfeltételezésekre.

A tegnapi példánál maradva mindez azt jelenti, hogy eldöntöm: igenis, nagyszerűen fog sikerülni a beszédem. Mert képes vagyok rá!

Nem az érzéseimre kell fókuszálnom (mint amilyen a félelem és az aggodalom), hanem a döntéseimre!

Ez a pozitív megerősítés természetesen nem helyettesíti a valódi felkészülést – de segíthet legyőzni az alaptalan félelmeket. Meg kell győznünk saját magunkat arról, hogy sikerülni fog az, amit tenni akarunk. Mert ha mi magunk sem hiszünk benne, akkor a siker kizárólag a véletlen vagy a szerencse műve lehet! Erre pedig nem érdemes építeni!

A Filippi 4,8-ban ezt olvassuk:

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!

Talán nem gondolkodtunk még el sosem azon, hogy Pál ezt azoknak a keresztényeknek írja, akik szeme előtt ő a bebörtönzött vezető, akik nemsokára véres keresztényüldözésnek lesznek kitéve, és akik így is már sok szenvedést éltek meg a hitük miatt. A nyomorúságok, viszontagságok közepette a jóra, nemesre nézni bizony egyfajta vizualizáció. A sok negatív tény és érzés helyett a pozitívakat kell választaniuk, azzal kell „telíteniük” a lelkület.

Ez pedig már DÖNTÉS kérdése!

Amikor szembeszegül egymással a komfortzónám és valami jobb, több, nemesebb, ami azon kívül van – akkor nem kérdés, melyiket kell figyelembe vennünk, melyiket kell választanunk!

És még egy igeverset szeretnék most kicsit más megvilágításba helyezni – ez pedig a Zsidók 11,1:

A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.

Ezt a fajta hitet a tudomány is felismerte már, és vizualizációnak nevezi. Félreértés ne essék, a bibliai hit nem egyenlő a tudomány vizualizációjával, nem ezt akarom állítani – mégis valami közös azért van bennük. Ugyanis bennünket nem a hitünk maga üdvözít – hanem Krisztus, akire a hitünk irányul. A hit „csupán” egy emberi megnyilvánulás, aminek az értéke kizárólag attól függ, amire irányul, és amennyire valóságos.

Szóval visszatérve az eredeti gondolathoz: a remélt dolgokat nem látjuk – ezért hisszük. A „hitünk által” látjuk. Vagyis vizualizáljuk lelki vagy fizikai szemünk előtt is, és ez okozza bennünk a meggyőződést. Ilyen módon a hit – a nem látható dolgok látása – teljesen valóságos hatással van az életünkre.

És ez így van mindenfajta hittel is, nem csak a Krisztusba vetett üdvözítő hittel, hanem a buddhisták hitével is, ami ugyanolyan őszinte és valóságos, mint a miénk. Nem a hitünk különbözik, legalábbis abban a tekintetben, ahogyan hiszünk – hanem az a különbség, hogy másra irányul a hitünk! A miénk Krisztusra és a Biblia kijelentése – az övék a védákra és Buddha személyére. De azt nem tudjuk, nincs is jogunk vitatni, hogy a hit valóságos, akkor is, ha nem Jézusra irányul. Legfeljebb nem üdvözít – legalábbis a Biblia szerint.

Hit az is, hogy sikerülni fog-e az, amibe belekezdünk, vagy sem. Hogy képesek vagyunk-e valamire, amit még nem tettünk meg, vagy sem. Ha van hitünk, érdemes belevágni. Ha nincs, nem érdemes, mert saját magunkat ítéljük kudarcra.

Vagyis a kitörési pont a hit. Ebben az összefüggésben (és remélem ezt most nem érted félre) nem elsősorban a Krisztusba vetett hitről van szó, mert annak más a szerepe, hanem a hitről a célunkban, saját magunkban.