Mit tanulhatunk a mai Európán kívüli ébredésekből?
Tizenöt éve kísérem figyelemmel a nemzetközi missziós mozgalmakat. Tudom, hogy Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában sok ébredés volt az elmúlt húsz évben, és Kínában, Indiában vagy legújabban a muzulmán régiókban ma is rengetegen térnek meg. De az az igazság, hogy bár gyönyörködöm Isten munkájában, alapvetően nem hoz lázba, ami tőlünk távol történik! Mert meg vagyok győződve arról, hogy nálunk, az európai és észak-amerikai keresztény civilizációban teljesen más jellegű misszióra van szükség, mint a világ nem keresztény részén. Az a többnyire pünkösdi-karizmatikus ébredési hullám, amely óriási érzelmi hullámokkal jár együtt, és sok esetben valóságos természetfeletti megnyilvánulásokban konfrontálódik a más vallásokkal, az alapvetően keresztény nyugati kultúrában nem fog ébredést hozni az egyházba. Bár nálunk egészen másfajta változásokra van szükség, mindenképpen tanulhatunk a távoli földrészeken történő ébredésekből.
Íme, néhány fontos dolog, amire bizony nekünk is nagy szükségünk van:
1. A valóságos újonnan születés valóságos gyümölcsei
A nyugati ébredéseken kívül mindenütt másutt nagyon látványos a különbség a megtérés előtti és utáni életvitel között! Annak az oka, hogy ennyire szembetűnő, elsősorban a teljes vallás és kultúraváltás tudatos és bátor, akár vértanúságig kitartó felvállalása. A megtérés nálunk sokszor egyáltalán nem nyilvánul meg semmiben, már ami az életvitelünket érinti. A mi bálványaink túlságosan mindennaposak és „kulturáltak” ahhoz, hogy szembeszálljunk velük. A kereszténységünk pedig inkább a programokon való részvételünkben nyilvánul meg.
2. Elkötelezett imaélet
Kínában, Koreában vagy Afrikában a hívők bizony nagyon-nagyon sokat imádkoznak! Komolyan veszik a böjtölést, a közbenjárást, az imádatot. A dicsőítést sem kifejezetten a dicsőítő banda ismertségén mérik le. Hallottam egy koreai református pásztortól, hogy a gyülekezetükből több százan minden reggel munka előtt két órát imádkoznak.
3. Mindenki nyíltan beszél Jézusról
Teljesen magától értetődő és természetesen működő a személyes bizonyságtétel. A hívő emberek ugyanolyan közvetlenül beszélnek Jézusról a buszon az ismerősükkel, mintha a napi politikát vagy a sporthíreket vitatnák meg. És nincs szükség traktálásra, aluljárós-hangosbeszélős-pantomimes evangélizációs műsorra, mert az evangélium embertől emberig terjed.
4. Működő természetfeletti csodák
Ezeket kár tagadni – még ha sok a visszaélés is ezen a téren. Ott erre van szükség, mert a más vallásokkal szemben kell „igazolódnia” Isten igazságának – mint a bibliai időkben. Az a véleményem, hogy nálunk nem ez lesz a fő csapásirány, mert a nyugati ember alapvetően racionalista és agnosztikus. Nálunk HITELESSÉG ÉS HASZNOSSÁG kell ahhoz, hogy vonzó legyen a kereszténység! De semmiképpen ne mondjunk le a természetfelettiről, mert ha az egyház visszacsúszik a természetes szintre, akkor a hite már csak ideológiává silányul!
5. Nagyon erős házicsoportos struktúra
Méghozzá teljes értékű és megsokszorozódó kiscsoportokkal! Alapvetően nem merevedik intézményi struktúrába az ébredés, hanem megmarad a mozgalom jellege, ami miatt alkalmazkodó és dinamikus maradhat, még a kifejezetten ellenséges kulturális közegben is.
6. Karizmatikus vezetők vezetnek
Igen, tudom, hogy erre is túl sok rossz példát ismerünk – de gyorsan hadd tegyem hozzá: sokkal inkább a nyugati karizmatikus világból. Azonban bibliai tény, hogy Isten mindig vezetőkön keresztül vezet, ez a biblikus alapelv, és nem a kegyes demokrácia, ami nálunk trendi. Sajnos a tradicionális kereszténység intézményesítette Isten vezetését, szakmát és funkciót gyártott a vezetésből – pedig Isten ma is embereket keres, akiken keresztül nagy és győztes csatákba vezetheti a népét.
Érdemes tehát tanulnunk távoli testvéreinktől. De hadd ismételjem meg: a nyugati kereszténység nem akkor fog megújulni, ha lekoppintja a kínai recepteket. Rá kell találnunk a saját receptünkre, ha be akarjuk tölteni a Jézus Krisztus által ránk bízott küldetésünket.
Húsvétot ünneplő keresztények Koreában
Szia!
Egyetértek, nagyon jó kis cikk! Szerintem a jövő a személyes kapcsolatokon alapuló szolgálaté: személyes bizonyságtétel, házi gyülekezet, és még sok hasonló :)
ismerek egy ref.teológiát végzett férfit,aki lo hónapot töltött DélAfrika köztársaságban,s abszolut annak él azóta,hogy a zuluk közti ébredést próbálja adaptálni nálunk.Ismerek egy SzabóDanikabácsit,aki az utolsó sárospataki th.évfolyam egyike az ötvenes évekből(mult század)miskolci hotelportás,ladházai cigánymisszionárus,l983-ban a karizmatikus szabad közösségek képviselője volt a komunista parlamentben,most ref.egyházkerületi főgondnok,aki kőmüves ruhában látogatott meg engem a kolozsvári teológián,füllentvén a szekus-ellenőrnek,hogy ő csak egy falusi presbiter szülőfalumból l978 tavaszán,s biztatott a szövegelemzők tanulására,mert pl.ha nem olvassuk el Tóth Árpád irodalmi elemzéseit,sohase tudjuk meg,hogy Arany János a magyar irodalom csodaszarvasa…Keressétek meg,már nagyon öreg,de még nagyon fiatal is,-én nagyon örülök nektek,e cikknek is különösen,de ne engedjétek meg azt a luxust,hogy épp az Ap.Csel.29-nek ne legyen egy igazi 29-ssel való interjuja.
Szerintem ugyanaz működik mindenhol, mert a hit (keresztény) kultúrafüggetlen. Csodákra itt is nagy szükség van, mert sok a beteg, és elnyomott ember, a démonok nem csak Afrikában laknak. Ha mi nem teszünk semmit, amire Jézus küldött, majd tesznek a kuruzslók. Nagy keletje van ennek Európában is.
a honlapon a blogom cimét arra gondolva adom,hátha ,mint akár most is,más irányból is hozzátalálok ösvényt,mert a megszokott épp elszökött alólam.
Sajnos, nálunk Európában a(z egyházi) kereszténység múltja miatt eleve hátrányból indul a Krisztusról szóló bizonyságtétel.
A politikai hatalmakkal összefonódó egyházi méltóságok, és az egyházak történelmi mulasztásai-bűnei mind mind árnyékként borul az Evangéliumra. Innen kell(ene) felállni,a bűnöket megbánni, megtagadni, és a történelemből tanulni.
Nagyon jó cikk, tetszett!
Az jutott még eszembe közben, hogy bár a misszió nyilván nem a máshol jól működő módszerek lemásolásáról szól, de az is veszélyes, ha mi szabjuk meg az Úristennek, milyen módszert alkalmazzon a mi esetünkben. Az, hogy a nyugati ember nagyon racionális, tény, de nem biztos, hogy Isten ezért hozzá alkalmazkodva ezen az úton fogja megközelíteni. (Az sem biztos, hogy nem. )Szerintem sokszor pont ott van a baj a mi (nyugat-európai) keresztyénségünkkel, hogy „túl sokat tudunk”, vagy legalábbis azt hisszük magunkról, és eleve leredukáljuk Isten munkájának lehetőségeit. Azt hiszem, az Istenre való igazi odafigyelést (lásd: 2 óra imádság naponta, melyet a cikk is említ), nyitottságot is megtanulhatnánk (újra).