Posztmodern gyülekezet
Hogyan néz ki a klasszikus egyházmodell?
A gyülekezet épít egy templomot, általában sokkal nagyobbat, mint amekkorára valójában szüksége lenne, és amit ki tudna használni. Óriási költségekbe veri magát, csak azért, hogy birtokolhasson valamit, (egy ingatlant). Az erőforrásait kövekbe és falakba fekteti. Az életből és a valódi kapcsolatokból kiszakítva szakemberek képeznek a teológiai intézményeikben, és javarészt olyanokból képeznek lelki vezetőket, akik a gimnáziumi padból ülnek át a teológia padjaiba, nagyrészt élet- és munkatapasztalat, valamint megélt emberi és családi kapcsolatok nélkül vagy előtt. Rengeteg időt és szellemi energiát fordítanak az ortodox tanítás csiszolására és őrizgetésére, amelynek a betartását jutalmazzák, a megszegését pedig kárhoztatják. Alapvetően hierarchiára és intézményrendszerre épülő közösségeket építenek, befelé élnek, szubkultúrát alkotnak, és általában statikusak és rugalmatlanok, lassan vagy egyáltalán nem reagálnak a körülöttük zajló változásokra, sőt, ezt inkább erénynek tartják, mint problémának.
A 21. század emberének gondolkodásmódjával, életfelfogásával és elvárásaival, dinamikus egyéni és sokszínű közösségi életével azonban ez az egyházmodell nem igazán kompatibilis.
A mai emberek szkeptikusak minden általános igazsággal és „nagy elbeszéléssel” szemben (amilyen például a Biblia is). Sokkal inkább hallgatnak a barátaikra, mint a megmondó emberekre, a tekintély számukra nem olyan objektív tényezőkből áll, mint a végzettség, szakértelem, elismertség, hírnév, hanem kifejezetten szubjektív elemekből, a személyes benyomásaikból és tapasztalataikból, legfeljebb a közvetlen környezetük véleményéből áll. A szituációk forgatagában élnek, ezért elutasítanak minden konzerv igazságot, számukra nincsenek minden helyzetben ugyanúgy alkalmazható és érvényes megoldások. Fejlett erkölcsi érzékük van, de nem tartják problémának, ha a mindennapi életben át kell lépniük rajta – az egymásnak ellentmondó igazságokat teljesen magától értetődően fel tudják dolgozni. Hatalmas információéhségük van, ugyanakkor bizalmatlanná váltak minden tömegmédium iránt. Napról-napra élnek, hozzászoktak az állandó változásokhoz, és nehezebben tudnak alkalmazkodni az állandósághoz, unalmasnak és egysíkúnak tartják azt. Elutasítják azt, hogy egy-egy szubkultúrába szorítsák őket, sokkal inkább cross-cultural életmódot folytatnak (bocsánat, erre nem igazán tudok magyar kifejezést), vagyis párhuzamosan csapódnak többféle szubkultúrához, de egyikhez sem kötődnek túlságosan mélyen.
A posztmodern gyülekezetek az erőforrásaikat nem épületekbe fektetik, hanem emberekbe. Nem birtokolni akarnak, hanem szolgálni. A lenyűgöző ólomüveg ablakok helyett inkább wifire költenek, a forma helyett a tartalomra koncentrálnak, legyen szó a liturgia leegyszerűsítéséről vagy a prédikáció stílusának megváltozásáról. Pátosz helyett hatékonyságra törekednek.
Az istentisztelet számukra nem kivonulás a hétköznapokból egy csöndes, világtól védett helyre, hanem az evangélium beárasztása a hétköznapok forgatagába, oda, ahol az emberek élik a mindennapjaikat. Számukra az imádkozásra vagy az igehirdetésre éppúgy megfelel a nappali szoba, a McDonalds étterem, egy kávézó vagy pub, a városi park vagy a játszótér, mint a templom – ugyanazzal a természetességgel teszik meg ugyanazt, amit a klasszikus egyházak tagjai vasárnaponként a templomban csinálnak. A szertartásokon való passzív hallgatás helyett részt vesznek felebarátaik mindennapjaiban, és beszélgetnek, segítenek, szolgálnak. Ahelyett, hogy egyetlen lelkipásztor vasárnapi prédikációját hallgatnák hetente egy alkalommal, amely mivel egyszerre akar megszólítani minden korosztályt, hívőt és nem hívőt, a gyülekezet teljesen eltérő élethelyzetben lévő tagjait, mindig felszínes és közhelyes lesz, inkább megkeresik az interneten azokat a tanításokat és üzeneteket, amelyek őket érdeklik és érintik, és nem heti egy prédikációt, hanem akár naponta többet is meghallgatnak. A misszió pedig számukra nem valamiféle intézményesített tevékenység, hanem a saját barátaik és ismerőseik megsegítése. Nem osztogatnak traktátusokat az utcán vadidegeneknek, inkább azokkal törődnek, akiket amúgy is ismernek.
A posztmodern gyülekezetekben nem prédikálnak az emberek feje fölött kilométerekre lévő, betarthatatlan ideálokról, hanem egyszerű szavakkal, de nagyon gyakorlatias módon a mindennapok keresztény megélésében próbálnak segíteni. A hangsúly a dogmákról áttolódik a gyakorlati teológia felé. És ha valaki másképp gondolkodik bizonyos hitigazságokról, attól még ugyanolyan testvérként tekintenek rá, és a különbözőségek helyett inkább azt tartják számon, amiben egyetértenek.
Mivel magam is voltam ilyen posztmodern gyülekezetnek a tagja, építője, a személyes tapasztalatom is az, hogy az ilyen közösségekben sokkal nagyobb a lelki éhség és igényesség, mint a tradicionális egyházakban. Az ilyen közösséget a tagjai megbecsülik és támogatják. Meglepően komoly áldozatokat készek hozni, anyagiakban, időben, önkéntes munkában. Ráadásul a megszokás és közömbösség helyett sokkal jellemzőbb az öröm, a lelkesedés, a motiváltság.
Ez a szembeállítás természetesen nem felekezetekről szól, mert minden felekezetben vannak tradicionális és dinamikus, általam most „posztmodernnek” nevezett gyülekezetek. Az első fókuszában inkább a megőrzés áll – a régi tradíciók, a gyökerek és az abba belegyökerezett egyháztagok megőrzése. Nincs ezzel baj. De nagy szükség van a „másik fajta” közösségre is, amelynek a fókuszában az elérés áll – az Istentől egyre jobban távolodó emberek elérése, akiktől a hagyományos egyház már túlságosan messze elmaradt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
* A posztmodern jelzőt most kissé szabadon használtam, tudom, hogy már túl vagyunk rajta… :-)
Végreee…! Köszönöm hogy van új cikk, már nagyon hiányoztál:)
Örülök, hogy visszatértél!
Nagyon hasznos az írás, pont személyesen is elég erősen érintenek ezek a dolgok…
Isten áldja meg az életedet, munkádat!
jééé, ezek mi vagyunk!!!
ilyen közösségben élek, de ha nem tudtam volna így megfogalmazni, köszi :)
>>” A hangsúly a dogmákról áttolódik a gyakorlati teológia felé. És ha valaki másképp gondolkodik bizonyos hitigazságokról, attól még ugyanolyan testvérként tekintenek rá, és a különbözőségek helyett inkább azt tartják számon, amiben egyetértenek.”<< Ha valaki nem hisz a szó szerinti örök pokoltűzben,a Szentháromság-dogmában,mint az Üdvösség Kulcsában, és a Nagy Nyomorúság előtti Elragadtatásban, még akkor is testvérnek tekintik a posztmodern gyülekezetben? Persze: a mostohatestvér is "testvér", csak kevésbé szívesen látott tag a Családban. Budapesten, vagy környékén ismer valaki posztmodern gyülekezetet?
Ez az irás érdekes és jo :) részben..Idézem ::::Számukra az imádkozásra vagy az igehirdetésre éppúgy megfelel a nappali szoba, a McDonalds étterem, egy kávézó vagy pub, a városi park vagy a játszótér, mint a templom – ugyanazzal a természetességgel teszik meg ugyanazt, amit a klasszikus egyházak tagjai vasárnaponként a templomban csinálnak. A szertartásokon való passzív hallgatás helyett részt vesznek felebarátaik mindennapjaiban, és beszélgetnek, segítenek, szolgálnak. Ahelyett, hogy egyetlen lelkipásztor vasárnapi prédikációját hallgatnák hetente egy alkalommal, amely mivel egyszerre akar megszólítani minden korosztályt, hívőt és nem hívőt, a gyülekezet teljesen eltérő élethelyzetben lévő tagjait, mindig felszínes és közhelyes lesz, inkább megkeresik az interneten azokat a tanításokat és üzeneteket, amelyek őket érdeklik és érintik, és nem heti egy prédikációt, hanem akár naponta többet is meghallgatnak. A misszió pedig számukra nem valamiféle intézményesített tevékenység, hanem a saját barátaik és ismerőseik megsegítése. Nem osztogatnak traktátusokat az utcán vadidegeneknek, inkább azokkal törődnek, akiket amúgy is ismernek. …. Nem értem miért kellene csak vallásosan hetente egysze imátkozni erre kijelölt hejen ( templom ) Isten a szivünkben él az ujjászületés által igy bárhól lehet imátkozni akár a fent emlitett hejeken is,kivéve ( pub ) miért is ne ? egyszer kipróbálhatná a szerző az otthoni napi többszöri Isten keresést mikor öszsezárja magát a hívö a Megváltóval Megváltónkal. Isten azt akarja , hogy bárhól megszólítsa gyermeke őt , és ne csak heti egyszer egy vallásos helyen. Az ilyen falyta langyosság nem kedves Isten elött.
Kedves Bertalan,
1. nem egészen értettem a hozzászólást, mert szerintem ugyanarról beszélünk :-) pontosan arról, hogy nem kell sem a templom, sem a heti istentisztelet ahhoz, hogy Istennel közösségben lehessünk, mert azt lehet máskor és másutt is. Ebben nincs nézetkülönbség.
2. szerintem lehet pubban is – én legalábbis már csináltam ilyet, és nem volt gond vele :-)
3. a szerző összezárta magát nagyon sokszor, akár 10-12 napos teljes böjtölésben is már Krisztussal, napi 18 órányi imádságban – úgyhogy szerintem ebben is egyetértünk :-)
Akkor , én olvastam félre vagyis értelmeztem , elnézést :( :)
Sziasztok!
Ez tömör és lényegre törő, hasznos írás!
Köszönöm! Hasonlót, én Frank Violától olvastam a Gyülekezet újra gondolása c. könyvében.
Az ilyen és ehhez hasonló írásoktól sokan, úgy félnek, mint az ördög a szenteltvíztől, ahogy a mondás is tartja. Pedig nem kárhoztat, hanem csak épít és előrevetíti az emberek és Isten kapcsolatának helyes valóságos módját, az Újszövetség újbóli és újbóli, korszakról-korszakra megfogalmazott igényét a természetes és sallangok nélküli, Krisztusi szeretetre, gyülekezetre.
Nagyon köszönöm a cikket!
Köszönöm a visszajelzéseket :-)