A gyülekezet ébredésének kezdete 3.

A gyülekezet rendeltetése

Példabeszédek 19:21

Kedves Testvéreim!

Hadd legyen a mottója annak, amit ma a gyülekezet rendeltetéséről meg kell tanulnunk a Péld 19:21: „Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az Úr tanácsa valósul meg.”

Nem szeretnék most hosszas teológiai fejtegetésekbe kezdeni az egyház, a gyülekezet lényegéről, azt hiszem ezzel a legtöbben tisztában vagyunk. Sokkal inkább a gyakorlati, a mi gyülekezetünket is érintő problémákról és kiutakról szeretnék szólni, hogy megtanuljuk helyesen látni a gyülekezetünket, az Istentől rendelt küldetésünket – mert sokféle elképzelés, szándék, jó és nemes cél él a szívünkben, de – emlékezzünk! – csak az Úr tanácsa és akarata valósul meg. E nélkül marad a sok próbálkozás, igyekezet, erőfeszítés látható gyümölcsök és előrejutás nélkül.

I.

Nos, ahhoz, hogy megtudjuk, mi is Isten tanácsa a gyülekezettel kapcsolatban, először azt nézzük meg, hogy egészen biztosan mi nem az! Négyet fogok említeni: a gyülekezet egészen biztosan…

1. nem klub
2. nem üzlet
3. nem szolgáltatóház
4. nem épület

A gyülekezet nem klub

Sajnos sokan tartják a gyülekezetet valamiféle vallásos klubnak. Néha a nem keresztyének fogalmaznak így rólunk, mert szerintük így szoktunk viselkedni. Egy klubnak van tagsága, a tagságnak feltételei, a tagokat összeköti a közös érdeklődési kör, és az egész nem több valamiféle szabadidős elfoglaltságnál, amely fontos lehet, de életbevágó és életet meghatározó ritkán szokott lenni.

Mit jelent ez a számunkra?

Hadd válaszoljak egy olyan leírással, amely a Vadászati Közleményekben jelent meg 1995-ben, mert attól függetlenül, hogy egy világi lapban jelent meg, találóbban és hatásosabban nem is szólhatna éppen sok mai gyülekezetről és egyházról:

ILLUSZTRÁCIÓ: „Éljen a Vadász Egyesület!”

(Eredeti: Vadászati közlemények 1995/6.

Közli: Jelige Magazin, 2000. szeptember-október)

A gyülekezet nem üzlet (nem biznisz)

Mert mindig voltak olyanok, akik azt csináltak belőle.

Emlékezzünk arra, hogy éppen Megváltónknak kellett ostort ragadnia, hogy kiverje a heti bazárt a Templomból. Pedig ott is valószínűleg jó volt a főpapok eredeti szándéka: legyen az áldozati helyhez minél közelebb a piac, ezt nevezik praktikusságnak. Csak néha már annyira praktikusak, logikusak, ésszerűek kezdünk lenni, hogy nem marad hely ott sem Istennek, sem Isten csodáinak, amik sokszor egyáltalán nem racionálisak, sem az Istent kereső, annyira még nem praktikus pogányoknak sem.

Aztán van egy másik oldala is a „biznisz-keresztyénségnek”.

Nekünk is vannak dogmáink, nem csak a katolikusok testvéreinknek – csak egyet hadd mondjak közülük: ezt úgy hívják: „mise-dogma”. E szerint az istentisztelettől való távolmaradás bűn, a részvétel érdemszerző jó cselekedet. Sokan gondolkodnak így a baptisták között is. A szándék itt is egészen biztosan jó, hisz szeretnék, ha minél többen lennénk az istentiszteleten – csak amikor elvárást, sőt, fizetséget csinálnak belőle, akkor az eredeti célját tévesztették el.

Persze olyan is szép számmal akadnak, akik ezt épp fordítva csinálják: maguk gondolják azt, ha rendszeresen eljárnak a gyülekezetbe, néha még imádkoznak is, végeznek valamiféle munkát vagy szolgálatot, akkor azzal Isten ki van fizetve. Ez elég arra, hogy elfedezze azt, hogy a hétköznapokban nem imádkozik, nem olvassa a Bibliát, nem él Isten vezetése alatt engedelmességben, nem él bizonyságtevő, hitvalló életet, ahogy a régiek mondták: nem él „kegyes életet”. Nem baj, Istennek legyen elég az, hogy vasárnaponként egy-két órát csinál valamit a gyülekezetben. Ez az úgynevezett „olcsó kegyelem”: a bűnbánat nélküli bűnbocsánat, a gyülekezeti fegyelem nélküli keresztség, a bűnök megvallása és rendezése nélküli úrvacsora, követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem, a Jézus Krisztussal való személyes életközösség nélküli kegyelem.

Nagyon szomorú – és a gyülekezet szempontjából bizony nagyon káros! – hogy vannak többen ilyenek, akik így élnek és szolgálnak közöttünk.

A gyülekezet nem szolgáltatóház

Ez az előbbi gondolat folytatása megint egy másik oldalról.

Mert néha meg úgy tekintünk a gyülekezetre, hogy ott bizonyos dolgok „járnak nekünk”. Megint csak azért, mert fizettünk érte: fizettünk az életünkkel, a munkánkkal, a hűségünkkel, a tagságunkkal vagy a tizedünkkel. Elhangzott már ebben a gyülekezetben is, hogy „nekem jogom van itt lenni”. Pedig az Isten népéhez való tartozás nem jog, hanem kiváltság.

No de mi fakad ebből a fogyasztói szemléletből, amely a gyülekezetet szolgáltatóháznak tartja?

Az, hogy az ember elkezd válogatni. Mint a piacon: megfogdossa az árut, aztán ha nem tetszik, ott hagyja. Sokszor így vagyunk az istentisztelettel is. Majd mi megnyomogatjuk a prédikációt, az Isten igéjét, aztán ami tetszik, azt hazavisszük, ami meg nem, azt itt hagyjuk. Vagy ha nem tetszik a kínálat, keresünk egy másik árust, aki majd olyan portékát fog kínálni, ami megfelel a mi ízlésünknek és tetszésünknek.

Ebből fakad minden elégedetlenség és kritika a gyülekezet, a szolgálók és Isten iránt. Pedig a Szentírás éppen az ellenkezőjéről beszél: hogy az Igének kell kritizálni minket – nem nekünk az Igét! A gyülekezet közösségében változik meg az ember élete – nem az embernek kell a maga képére formálnia a gyülekezetet! Arról már nem is beszélve, hogy amikor elkezdünk méricskélni, kritizálni, válogatni – egy valamiről egészen biztosan megfeledkezünk: az őszinte hálaadásról. Mert aki örül annak, amit kap, az nem kritizál. Aki kritizál, aki válogat, az nem örül annak, amit kapott, és ezzel két dolgot árul el saját magáról: az egyik, hogy fel sem fogja, milyen nagy csoda és kegyelem, hogy Isten megszólíthatna, megajándékozna bennünket – mi meg közben hálátlanul a csomagolással vagyunk elfoglalva; a másik meg, hogy nem becsüli meg azt sem, aki által kapja. És ne tessék azon csodálkozni, hogy kevés a szolgálattevő a gyülekezetben, mert ugyan kinek van kedve a többség által csak zaklatott, rendszeresen elővett és számon kért kisebbséghez tartozni, akik nem elég, hogy szinte minden szabadidejüket azzal töltik el, hogy a többieknek jó legyen, ráadásul nem hogy bátorítást és köszönetet nem kapnak érte, inkább csak veszekednek velük, meg kritizálják azt, amit csinálnak.

Igen, sajnos sokan vannak olyanok, akik csak fogyasztani járnak a gyülekezetbe – és semmivel nem viselkednek kulturáltabban vagy kegyesebben, mint egy bevásárlóközpontban.

A gyülekezet nem épület

Ehhez egy kis játékra szeretném hívni a testvéreket:

ILLUSZTRÁCIÓ: LABIRINTUS

Nos, vajon miért van az, hogy olyan sokan egy épületre gondolnak, amikor a gyülekezetről beszélnek. Pedig Isten igéje is azt mondja: még ha épület is, akkor is élő kövekből van felépítve! De sokkal inkább felékesített menyasszony vagy Krisztus élő teste.

Még egy cikket hadd olvassak fel ezzel kapcsolatban egy külföldi keresztyén magazinból:

„Gyülekezetünknek tényleg nagyobb épületre van szüksége?”
Rick Warren levele

Remélem mindenki jól értette: itt nem épület-ellenességről volt szó – hanem az épületbe vetett hit ellenérzéséről. És megmondom őszintén, erre számomra nagyon jó, bár szomorú – példa a pesterzsébeti nagy imaház felépítése, amely minden bizonnyal hazánk egyik legnívósabb imaháza. Majd tíz éven keresztül, amíg épült az épület, mindig csak azt hallottuk, hogy ezen túl kell lenni, azután majd jön a lelki ház építése. De nem jött. Legalább három-négy éve, hogy átadták az imaházat, és legfeljebb más pesti gyülekezetekből vándoroltak át néhányan, de azt a lakótelepet, amelynek a kellős közepére építették az imaházat, nem sikerült elérni az evangéliummal! Mert épületeket emelni mindig könnyebb – bár jóval több pénzbe kerül – mint embereket Krisztushoz vezetni a hiteles életünk és a bátor bizonyságtételünk alapján!

II.

Nos, kedves testvéreim, ha eddig a negatív nézőpontból azon gondolkodtunk, mi nem a gyülekezet, akkor most fordítsuk meg ezt a négy pontot, és hadd foglaljam össze egyszerű, pozitív felhívásokban, hogy mi valójában a gyülekezet – az a gyülekezet, amely az Úr tanácsa által valósul meg – és éppen ezért lehet az ébredés, a lelkek megmentésének forrása és letéteményese.

Haladjunk most fordított sorrendben, hátulról előrefelé:

A gyülekezet nem épület – hanem élő testület: Krisztus teste

Mit jelent ez nagyon egyszerűen a mi számunkra?

Azt, hogy épület, meg liturgia, meg szolgálati blokkok építése mellett – nem helyett, csak találjuk meg a helyes fontossági sorrendet! – kezdjünk el végre kapcsolatokat építeni! Mert ha nem lesz kapcsolatunk az Isten nélkül elvesző világgal, ha nem hozunk a gyülekezetbe istenkereső embereket – akkor előbb-utóbb (ez mindig csak idő kérdése) megüresedik az épület is és elfogynak a szolgálók is.

Kezdjünk el kapcsolatokat építeni! Vagy kezdjük el a kapcsolatainkat Isten uralma alá hozni!

Hogyan csináljuk?

Először is kezdjünk el imádkozni, közbenjárni, hűségesen és rendszeresen azokért, akik körülöttünk még Isten nélkül élnek. És lehet, hogy egy-két hónapig semmi mást nem is kell tenni csak ezt: naponként könyörögni értük, hogy Isten nyisson ajtókat feléjük, és lágyítsa meg a szívüket irántunk is, meg az evangélium iránt is.

Azután, amikor csak lehet, kezdjük el őket feltétel nélkül szolgálni. Ez a kapcsolatteremtés második lépése. Nem kell hivalkodni azzal, hogy mi keresztyének vagyunk azért csináljuk, még a köszönetet se várjuk el tőlük, de ha alkalom adódik rá, hozzunk egy kávét a munkatársunknak, vigyük ki a szemetet otthon kérés nélkül is, látogassuk meg a régen látott nagypapát vagy hívjuk meg vacsorázni a szomszédot.

És csak a szolgálat után, a kapcsolat megerősödése után próbáljuk meg elmondani az evangéliumot. De akkor már úgyis kérdezni fogják. – Nos, ez a módja a biblikus kapcsolatépítésnek.

Olyan jó lenne, ha ugyanazzal a buzgósággal – és legalább ugyanannyi időben – elkezdenénk bűnös embereket Krisztushoz szeretni és hívogatni, mint amennyit ének- vagy zenegyakorlással, a gyülekezet ügyes-bajos dolgaival, a szolgálatra való készüléssel foglalkozunk vagy amennyi időt az imaházban eltöltünk. Mert Jézus Krisztus ránk bízta Isten országának és testének felépítését! És nagyon jó, ha egy-egy elkészült épületszárnyat elkezdünk renoválgatni, csinosítgatni, de még olyan sok hiányzik a kész épületből – még olyan sok ember hiányzik az egyház élő épületéből!

A gyülekezet nem szolgáltatóház – hanem szolgálók közössége

Mert Isten országának építése nem egyesek, akár kiváltságosak, akár mániákusok feladata, hanem mindannyiunké! Fogyasztói szemlélet és társadalom lehet a világban, a Sátán uralma alatt – de Isten országában nem elég csak fogyasztani – főleg nem azzal a hozzáállással, amit ez jelent – ott szolgálni (nem szolgáltatni – szolgálni) kell! Mert Isten rendtartása az, hogy aki szabadult, az legyen a szabadítás hírnökévé – menjen és szabadítson! Ha valamelyik orvos feltalálná végre az AIDS ellenszerét, azonnal erről beszélne az egész világ, mert az AIDS olyan sok nyomorúságot és halált okoz, amiből már bőven elege van az emberiségnek! – De a bűn is ilyen! Ahhoz a szenvedéshez, nyomorúsághoz és halálhoz képest, amit a bűn okoz, az AIDS egynapos megfázás! És mi tudjuk, hogy van rá ellenszer, hogy van gyógymód – mert van Gyógyító: Jézus Krisztus! Aki erről hallgat, az nem veszi komolyan sem a bűnt, sem a bűnben élők lelki nyomorúságát és haldoklását, sem a gyógymódot „kitaláló”, a mi meggyógyításunkba belehaló Orvost!!

Sokszor csodálkozom, hogy mennyi fölösleges dologra van idejük a keresztyéneknek, mennyi apró kicsinyességen tudnak órákig vitatkozni – miközben emberek halnak meg lelkileg a közvetlen környezetünkben! Gyülekezeti tanácskozásokat tartunk arról, hogy hol legyen a szószék, meg hogy hány órakor kezdődjenek az alkalmaink – de mikor tartunk végre olyan tanácskozást, ahol egyesével mindenki feláll, hogy elmondja, kinek tett bizonyságot, ki felé szolgál, és kiért imádkozzunk név szerint, miben segítsünk, mert az meghaladja az ő erejét, miben adjunk választ, amit tőle kérdeztek, de nem tudta, mit válaszoljon!

Persze nem az a baj, hogy ilyenekről néha elbeszélgetünk – de hogy hónapokon keresztül ez legyen a téma, miközben a lelki életünkben, hűségünkben, hozzáállásunkban, a mindennapokban megélt bizonyságtevő életünkben nagyon komoly hiányosságok vannak – az egy kicsit túlzás.

A szolgáltatók a szolgáltatás színvonalával törődnek – a szolgálók viszont az emberekkel törődnek, akik felé szolgálnak! Legyen ez alapelv ezután a gyülekezeti munkához való hozzáállásunkban! Ne csak annyit tűzzünk ki magunk elé, hogy színvonalas alkalmakat csináljunk, hanem hogy akik eljönnek, azok itt is maradjanak, és Krisztushoz is találjanak! Viszont ezért szolgálnunk kell feléjük azután is, hogy a meghívót odaadtuk, azután meg még inkább, hogy el is jöttek! Az igazi szolgálat csak azután kezdődik! – És most gondoljunk csak azokra, akiket elhívtunk a decemberi zenés evangélizációra – mennyit imádkoztunk értük és beszélgettünk velük azóta, hogy az evangéliumot hallották? Mert ezt jelenti szolgálni!

A gyülekezet nem biznisz – mert a kegyelem nem olcsó, hanem drága!

Vagyis ez azt jelenti, hogy ne akarjuk mi kiérdemeltetni Isten kegyelmét senkivel, hanem próbáljuk meg elhinni – még ha ez néha nehéz is – hogy Isten kegyelme fogja gyökeresen megváltoztatni és átformálni az embereket! Hadd mondjak konkrét példát: ne a hazugságról akarjuk leszoktatni a gyerekünket ahhoz, hogy megtérhessen és gyülekezeti tag lehessen – hanem imádkozzunk és munkálkodjunk, hogy elfogadja Krisztust, mert akkor többé nem fog hazudni! Nem nekünk kell bűntelenné válni, hogy Istennel közösségbe kerülhessünk – ezt a keleti vallások meg a gnoszticizmus tanítja – hanem az Istennel való közösség fog bennünket megtisztítani! Éppen ezért nincs más dolgunk – és nem más a dolgunk – mint a bűnösöket Krisztusig elkísérni! Ezt hívják evangélizációnak. Az nem evangéliumhirdetés, hogy elmondjuk nekik, hogy „nektek végetek van, mert bűnösök vagytok, mentek a pokolba”, még az sem elég, ha megmutatjuk, hogy merre van valaki, aki majd segít neki megtérni – a misszióparancs betöltése azt jelenti, hogy elmegyek hozzá, és tanítvánnyá teszem, a tanítvánnyá tétel pedig azt jelenti, hogy időt töltök vele, életközösséget vállalok vele, és Isten előtti felelősséget vállalok érte!

Az Isten országa nem biznisz, mert nem fizetésért kapjuk a kegyelmet – ebben az összefüggésben egy valaki fizetett csak: Jézus Krisztus a golgotai kereszten – másrészt nem fizetségként, és főleg nem fizetésért, vagy bármilyen elvárásért cserébe adjuk tovább, hanem hálából, és mert ez fakad belőlünk, mivel ezzel van tele a szívünk, erről beszél a szánk és az életünk is.

Csak így juthatunk el oda, ahol elkezdtük: hogy a gyülekezet nem klub – hanem Isten szentjeinek közössége, akik egyrészt Isten gyermekei – másrészt Isten szolgái

Nem valamiféle tagsági igazolvány, bemerítési lap, közös tulajdon vagy érdek tartja össze a gyülekezetet, hanem egy személy: Jézus Krisztus! És abban vagyunk mindannyian közösek, hogy kivétel nélkül mindannyiunk élete Jézus Krisztussal van közösségben. Mint a szőlőtő példázatában: ugyanarról a tőkéről hajt ki az életünk, ugyanaz a gyökér táplál bennünket, ugyanaz a nedv kering bennünk, ugyanolyan formájú gyümölcsöt hozunk. Krisztushoz tartozunk, ezért egymáshoz is tartozunk. És legalább ugyanolyan hűséggel és odaadással a gyülekezethez is, mint Krisztushoz, éppen azért, mert a gyülekezet maga Krisztus teste! Aki a gyülekezetéhez hűtlen, a gyülekezetét hátráltatja – az Krisztussal teszi mindezt! Aki a gyülekezetét építi, az Krisztus testét építi fel.

Nos, kedves testvéreim, most érkeztünk a végére: mert ez az Isten tanácsa, amely egészen biztosan megvalósul! Ahol a klub helyett szeretetközösség, a biznisz helyett ajándékozás, a fogyasztói szemlélet helyett szolgálat, és az épületbe helyett kapcsolatok lesznek, oda egészen bizonyos, hogy Isten áldást fog adni! Ámen.