A gyülekezet ébredésének kezdete 5.

Olvasandó: Dániel 5. + 3Móz 19:2

„Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy a lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” Máté 7:6

Három fejezetben szeretném Nektek elmondani, mit tanít ebben a kicsit talán meghökkentő igeversben Jézus a szentségről: először azt tisztázzuk – mert már ezzel kapcsolatosan is sok a félreértés vagy az értetlenség – hogy mit is jelent a szentség, mit nevez szentnek a Biblia. Ez ugyan egy kis kerülőút, de mindenképpen hasznos és szükséges kerülőút. A másik kép, amit tisztáznunk kell, hogy megérthessük ezt a hasonlatot, az, hogy kiket és miért nevez itt Jézus nagyon élesen disznóknak és kutyáknak. És végül, a mozaikokat egymáshoz illesztve megértjük majd, hogy mit is jelent ez a nagyon erőteljes és meghökkentő figyelmeztetés, hogy ne hányjuk kincseinket a kutyák és a disznók elé. Eközben fog kiderülni az, ami ennek az előadásnak tulajdonképpen a címe is: hogy valójában mi a szentség ára.

I.

Az első feladatunk tehát az, hogy meghatározzuk, hogy mit vagy kit nevez a Biblia szentnek.

Négy egyszerű egyszerű gondolatban, hadd foglaljam össze Isten igéjének a tanítását a szentségről.

1.) Nos, legelőször is szentnek azt nevezi a Biblia, ami Isten mércéjével mérve makulátlanul tiszta és tökéletes. Nem a mi viszonylagos mércénkkel mérve, amikor valaki azt mondja, hogy én nem lopok annyit, mint más, vagy nem hazudok, csak éppen nem mondok igazat, tehát becsületes vagyok. És lehet, hogy tényleg nem lopok annyit, mint a másik, de Isten mércéjével mérve ez akkor sem becsületesség. Mert Isten mércéje az abszolút mérce. Amit egyikünk sem üt meg. Szentnek azt nevezi a Biblia, ami Istennek a sajátja, amire csak ő képes, ami Ő maga. Rajta kívül senki sem szent. Szent az, ami nem hasonlítható ahhoz, ami földi, ami nem az ember produkciója vagy teljesítménye, szent az, ami mindig az Isten jelenlétére utal, ami az Istent hozza le a földre és dicsőíti meg. Anna, Sámuel édesanyja így imádkozik: „Senki sincs olyan szent, mint az Úr, sőt, rajta kívül senki sincs …” Egyedül Ő szent. Ez isteni tulajdonság.

2.) A második gondolat, ami már közelít felénk, az, hogy aki Istennel találkozik, Vele kapcsolatba kerül, azt Ő megszenteli. Mivel egyedül Isten szent, akik Vele érintkeznek, azok is kapnak az Ő szentségéből – de csak azok! Isten szentsége kiárad, Ő ezt nem magának akarja megőrizni, Ő ezt szívesen közli velünk, mert e nélkül nem is kerülhet kapcsolatba Vele senki. Az Ő szeretete keresi és magához vonzza az embert, és az Ő szentsége megtisztítja, újjáteremti és megszenteli. És az ilyen ember elfordul a bűneitől és odafordul Istenhez, megváltozik a gondolkodása, mások lesznek az indulatai, amelyek irányítják a cselekedeteit – szentté lesz. Úgy is mondhatnám, összetéveszthető lesz Krisztussal, Isten szentjével! [ILLUSZTRÁCIÓ: Indiai misszionáriusnő: Ismeritek Jézust? Igen, ott lakik az utcánkban!]

És gyorsan hadd tegyem hozzá, ez nem valamiféle érdem, ezt az ember nem tudja elérni vagy megszerezni – ezt csak elfogadni tudja. Mert kétezer évvel ezelőtt Jézus Krisztus, aki Isten szentségét hozta el a földre, meghalt az én bűneimért és a te bűneidért, meghalt helyettem és helyetted, a mi szentségtelenségünket magára vette és a saját szentségét nekünk ajándékozta. Ezért lehetünk mi szentek. Ajándék ez, amit személyesen Istentől kell elfogadnunk.

3.) Tehát aki Istennel találkozik és aki Őt hit által befogadja, azt Ő megszenteli, és éppen ezért ez azt is jelenti, hogy Isten tulajdonába visszakerül. Szentnek lenni annyit tesz, mint Isten számára elkülönítettnek lenni. Az szent a Biblia szerint, ami Isten kizárólagos rendelkezésére áll.

PÉLDÁUL: szentnek nevezték a Templomot, mert ott semmi mást nem csináltak, csak Istent dicsőítették. Szentnek nevezték azokat az eszközöket, amikkel az Ószövetségi áldozatot bemutatták. Azt a kést, amivel az áldozati bárányt levágták, semmi másra nem lehetett használni. Szentek voltak a papok, mert nekik csak az volt a feladatuk, hogy Istent szolgálják. Isten azt mondja: szent a nyugalomnap. Mert azt teljes egészében az Úrnak kell odaadni és csak azt szabad csinálni, amit Isten fontosnak tart.

4.) Tehát vegyük sorra, amit eddig megtanulhattunk: szentnek azt nevezi a Biblia, ami Isten mércéjével mérve makulátlanul tiszta és tökéletes, és ilyen nincs más, egyedül az Isten. De aki Vele kapcsolatba kerül, azt Ő megszenteli, és arra az jellemző, hogy kizárólag Isten rendelkezésére áll. Nem akar másnak engedelmeskedni, nincsenek egyéni akciói, Istentől független tervei és céljai. És az utolsó nagyon fontos dolog, amit elmond az ige a szentségről, hogy az feladat is: aki Istennel kapcsolatba kerül, annak az élete megváltozik, mert Isten szentsége átalakítja, megszenteli – de azzal együtt, hogy ez vele megtörténik, mert rajta ezt Isten Lelke elvégzi, feladatként is kapja, hogy szentelje meg magát.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy tudatosan, akarattal szánjam oda magamat Isten szolgálatára. És csak Neki akarjak engedelmeskedni. Mert nincs más vágyam, mint az, hogy Isten akaratát fölismerjem és az valósuljon meg az életemben. És aki erre őszintén törekszik, az eszközzé tud válni Isten kezében, azon keresztül az Ő szentsége árad erre a világra, és olyan ajándékokat tud adni, amiket csak Istentől lehet kapni. Olyan szeretet, olyan békességet, olyan megértést, olyan csöndes örömöt, ami ebből a világból hiányzik de amire éppen ennek a világnak nagyon szüksége van. Tehát a szentség célja mindig az, hogy közvetíteni tudjunk isteni ajándékokat mások számára. Hogy Isten országát építsük itt a földön az emberi szívekben. Hogy a mi szentségünk az Ő dicsőségét hirdesse a világban.

Erre utal a Miatyánkból az a sor is, hogy „szenteltessék meg a Te neved!” Tehát a szentség valami olyasmi, amit csinálni kell Jézus nevével. De hogyan?

Talán furcsa lesz, de engedjétek meg, hogy a Heilderbergi Káté szavaival feleljek erre:

Mi az első kérés?

„Szenteltessék meg a Te neved” – azaz először is: add, hogy Téged igazán megismerjünk, és minden munkádban, amelyekben világol a Te mindenhatóságod, bölcsességed, jóságod, igazságod, könyörületességed és igazmondásod, Téged tiszteljünk, dicsőítsünk és magasztaljunk: továbbá, hogy egész életünket, gondolatainkat, beszédünket és tetteinket arra irányozzuk, hogy a Te nevedet miattunk szidalom ne érje, hanem inkább szálljon arra dícséret és dicsőség.

Csak kiszemezgetve a lényeget, megszentelni azt jelenti:

• Igazán megismerjünk – és azt is leírja, hogy miből: amelyekben világol a Te mindenhatóságod, bölcsességed, jóságod, igazságod, könyörületességed és igazmondásod. Fel szoktuk-e imserni Jézust a mindennapokban? Mert a szentek felismerik. Mert Isten nevét megszentelni azt jelenti: felismerem és felismertetem másokkal is.
• Téged tiszteljünk, dicsőítsünk, magasztaljunk! – Tisztelni azt jelenti a szó eredeti jelentése szerint: „olyannak elfogadni, amilyen valójában”. Istent tisztelni egyszerűen elfogadni, hogy az, és olyan, amilyennek kijelentette magát! Akkor viszont mi nem maradhatunk olyanok, amilyenek voltunk! – Dicsőíteni és magasztalni pedig egyszerre jelent szívbéli viszonyulást, egy hálaadó attitűdöt, a ZPO/HPO arányának megfordulását, a hitem nyilvános megvallását, és valamiféle titokzatos, személyes közösséget, istenélményt, amit át kell élni ahhoz, hogy azt megérthessük.
• A harmadik pedig, ami a válaszban benne van, hogy miattunk Istent ne gyalázat, hanem dicséret érje! Ehhez viszont nem élhetünk akárhogyan! És itt jön ki a szentség feladat-jellege legszebben: az a feladatunk, hogy miattunk/általunk/velünk Istent elkezdjék dicsérni – vagyis ők maguk is megszentelődjenek.

Nagyon tömören összegezve tehát azt mondtuk, hogy szent az Isten maga, szent az, aki Vele kapcsolatba kerül, tehát a krisztusi, újjászületett ember, és szent az ilyen embernek az élete, a szava, a cselekedete, mert élete legfontosabb küldetésének éppen azt tartja, hogy Isten szentségéből minél többet tovább árasszon az őt körbevevő szentségtelen világra és emberekre.

Jegyezzük ezeket meg, és most kanyarodjunk el egy másik irányba, és vizsgáljuk meg alapigénk másik oldalát, mondhatni az ellenkező oldalát: miért fogalmazott olyan élesen Jézus, hogy ne dobjátok a szent dolgokat a kutyák és disznók elé.

II.

Nos, ez a két állat Keleten még ma is tisztátalan állatnak számít. Péter apostol két közmondásban ad magyarázatot erre: a kutya visszajár a saját okádására, a megfürdött disznó pedig sárban hempereg. Tehát mind a két állatra az jellemző, hogy azt szereti, ami utálatos és tisztátalan. Vagy sokkal kifejezőbb, ha úgy fogalmazunk: ahhoz ragaszkodik. A mocsokhoz, fertőhöz, a bűnhöz. És nem arról van szó, hogy véletlenül belelépett, hanem hogy visszajár. Hogy ott érzi jól magát. Hogy abban találja meg az örömét. Hogy egyáltalán nem zavarja őt. Íme, vannak ilyen állatok, és bármily kínos, ki kell mondani: vannak ilyen emberek is. Akik visszajárnak a mocsokba. Akik tudják, hogy a sár az sár, a bűn az bűn, a szeretetlenség az szeretetlenség, az engedetlenség az engedetlenség, az erkölcstelenség az erkölcstelenség: lehet ezt gyakorlatiasabb módon is folytatni: a hazugság az hazugság, a pornó az pornó, a hűtlenség az hűtlenség, stb. stb. – és mégis azt teszik. Számon tartják, hogy mi a tisztátalan és hol található, hogy oda visszatérhessenek. Ma úgy mondanánk: belinkelik maguknak. Az ilyen ember nem képes megbocsátani, mert a gondolatai állandóan a másik bűnéhez térnek vissza, az ilyen ember forral bosszút, mert a gyűlölethez tér vissza, az ilyen ember törődik csak magával, mert mindig, mindenhonnan a saját érdekeihez, vágyaihoz tér vissza. És nem zavarja őket, ha összepiszkolják a ruhájukat, a szívüket, az életüket vagy éppen a másik ember életét. Olyanok, mint az állatok. És nehogy valaki arra gondoljon, hogy milyen jó, hogy ilyeneket még hírből sem ismerhetünk, mert nem biztos, hogy akinek a ruhája szakadt és a bőre piszkos, annak a lelke is olyan. Nem a hajléktalanokról vagy a koldusokról beszélt itt Jézus – akikből akkor is volt éppen elég. Éppen ellenkezőleg! Azokról, akik nem kívülről voltak sárosak, hanem belülről.

III.

Mit jelent tehát az, hogy ne vessük a szent dolgokat a kutyák és a disznók elé? Most már összerakhatjuk ezeket a mozaikkockákat. Hadd mondjam el ezt az eddigi megállapításunkkal kapcsolatosan – kicsit ismételgetős módszer ez, tudom, de legalább nehezebben felejtitek el.

1.) Először azt mondtuk, hogy szent az Isten. Hát hogyan lehet a szent Istent a kutyák és a disznók elé vetni? Csak néhány dolgot sorolok föl. Azt mondja – például – a Tízparancsolat: „Én, az Úr vagyok a Te Istened …” – és amikor nem Ő az én Istenem, mert helyette inkább a saját akaratomat, a vágyaimat, a bálványaimat, a pénzt, a munkát, a családot, a szerelmet istenítem, annak áldozok, az lesz a legfontosabb: akkor Isten szentségét taposom és tapostatom a kutyákkal és a disznókkal. (A családról csak annyit, hogy megfigyeltem azt, hogy a fiatalok addig aktívak a misszióban, amíg meg nem házasodnak. Onnantól kezdve se ifi, se szolgálat, gyakran még a gyülekezetet is elkezdik hanyagolni. Ráadásul sok helyen ezt még természetesnek is tartják!)

Vagy: „Isten nevét szádra hiába ne vedd …” – mégis hányszor hivatkozunk hiába Istenre! Lehet, hogy közülünk senki nem szokott káromkodni, de vajon hányszor használjuk Isten nevét a saját céljaink érdekében? Hányszor mondunk áment Isten nevében a saját akaratunkra? Hányszor kenjük rá Istenre a saját nyomorúságunk, betegségünk, bajunk okát – ahelyett, hogy felismernénk, mi a célja vele? Hányszor kritizálunk, ítélünk Isten nevében, de szeretetlenül – ráadásul általában nálunk idősebbeket, korban is, meg hitben is? Hányszor vallottuk magunkat hívőnek, krisztusinak, miközben a szívünk, a tetteink egyáltalán nem voltak krisztusiak?! – Mindannyiszor Isten szentségét dobtuk a disznóólba, hogy tapossanak rajta.

Vagy: Kálvin János mondta: „A kutya is ugat, ha bántják a gazdáját – hát akkor én ne ugatnék, amikor bántják az én Gazdámat!” – Hányszor engedtük, hogy mások tiporják sárba a mi Urunk nevét, szentségét – mert hagytuk, hogy ezt tegyék! Mert lapítunk, nem mertük elmondani, hogy ennek mi lesz a következménye, meg hogy lehetne másképp is, mert valamikor mi is ezt tettük – aztán jöhetne a bizonyságtétel! A kutya is ugat, mi meg sokszor akkor ugatunk, amikor nem kéne – amikor meg kéne, akkor szégyenkezve hallgatunk. Nem így kellene ennek lennie! Talán ti is érzitek.

2.) Azt is mondtuk, hogy aki kapcsolatba kerül Istennel, az is szentté lesz. Akkor sajnos azt is meg lehet szentségteleníteni. Az Úr Jézus gyakori és kedves elfoglaltsága volt, hogy vitatkozzon a farizeusokkal, akik egyszer azzal vádolták meg őt, hogy a tanítványai nem mossák meg a kezüket étkezés előtt, ezzel tisztátalanná teszik az ételt is, meg magukat is. (Máté 15) Jézus erre elmondja, hogy az, ami a szájon bemegy, az az árnyékszékbe kerül, nem azzal kell nekünk foglalkozni, sokkal inkább azzal, ami a szájon kijön, mert az meg a szívből jön, és sok mindent elárul az emberről. Például azt, hogy aki azt mondja magáról, hogy kapcsolatba került Istennel, valójában mennyire is lett szentté. Isten tulajdonává. Mert a beszédünk, de a gondolkodásmódunk, az értékrendünk, a viselkedésünk nagyon világosan elárulja ezt.

A ti testetek a Szentlélek temploma – mondja Pál apostol az 1Kor 3:16-ban. Mire való a Templom? Arra, hogy ott Istent dicsőítsék, hogy onnan a bizonyságtétel, az evangélium áradjon ki. Ha beköltözik a heti bazár, vagy akármi más, akkor Jézus ostort fon, mert megszentségtelenítették a Templomot. – Csak hogy az Újszövetség óriási változást hozott: a Templomot ezután nem Jeruzsálemben kell keresni – mert a Templom Te vagy! A ti testetek a Szentlélek temploma! Ne engedjétek megszentségteleníteni ezt a templomot! Ne használjátok másra, vagy másra is, mint amire való! Ha ebben a világban – a mostani világkorszakban legalábbis – olyan kevés dologban mutathatja meg Isten az ő szentségét – legalább az ő két lábon járó templomai hadd maradjanak szentek!

3.) És azt is mondtuk, hogy a szentség feladat is egyben. Ha a szentség célja az, hogy Isten kegyelme és Isten ajándékai áramolhassanak rajtunk keresztül ebbe a világba, akkor ezt is meg lehet akadályozni. És miközben elmondom azt, hogy hogyan, aközben éppen a szentség egyetlen feltételéről, voltaképpen az áráról lesz szó – ha ezt most megtanuljuk és elkezdjük gyakorolni, akkor hiszem, hogy egyre szentebbek tudunk lenni és maradni.

Nagyon szomorú az, amikor Isten emberein keresztül nem isteni dolgok áramlanak a világba. Amikor vígasztalás helyett kritika, segítség helyett közöny, igazság helyett ködösítés fakad belőlünk (ezt a sort is lehetne folytatni, de minek?) Talán mindannyian átéltük már azt, amikor valakinek csalódást okoztunk: amikor a fejünkhöz vágták, egyébként jogosan, hogy te hívő vagy, épp tőled nem vártam volna ezt vagy azt. Mert a szent életből valami nagyon szentségtelen cselekedet fakadt.

A másik oldala a küldetésünk szentségének sárba tiprásának, amikor nem tesszük azt, amit Isten ránk bízott. És Isten szentségét maga az Egyház éppen azzal veti oda a disznók elé, hogy hagyja az embereket elkárhozni. Mert a gyülekezeteknek, a hívő embereknek sokszor minden más fontosabb a lelkek mentésénél! Pedig Spurgeon testvér is azt mondta, hogy a gyülekezet Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében – de ha ezt nem teszi, csinálhat akármi más jót ehelyett – az ördög munkatársa az emberek elkárhozásában!

Mi a megoldás?

Cseri Kálmán mondta el, hogy valamikor régen meglátogatta egyik barátját, aki épp a pincéjét takarította. Hát kapott egy piszkos kötényt, és beállt a munkába. Egyszer csak találtak a sarokban a szemét alatt egy locsolótömlőt. Épp ilyen kellett volna a barátjának, legalább nem kell venni. Felvitték az udvarra, és elkezdték megtisztítani a szénportól a ráomlott vakolattól, a pókhálótól meg a penésztől. Az egyik végénél volt egy repedést, azt levágták, aztán rátették a hollandit, amit rá lehetett tekerni a csapra, és már jött is víz. Először mocskos víz, aztán egyre tisztább, és percekkel később már inni is lehetett belőle.

Nos ilyen az életünk, meg a megszentelődésünk is. Isten ugyanezt teszi velünk: előkotor bennünket valahonnan a szemétből, megtisztít a penésztől meg a mocsoktól, kivágja a sérült, hasznavehetetlen részeket az életünkből, és aztán ráteker a víz, az élő víz forrására. Ez a víz pedig kimossa belőlünk a piszkot, és áttisztítja az egész tömlőt. Ha pedig már tiszta, sok mindenre lehet használni. De ennek a feltétele az, hogy az egyik fele a tömlőnek a csapra legyen erősítve.

Mi a szentség ára?

Ez: hogy az életünk a csapra legyen erősítve: az élő víz forrására, Jézus Krisztusra. Nehogy azt higgye a tömlő, hogy ő adja a vizet – ő csak vezeti! A víz először őt magát tisztítja meg, aztán életet ad másoknak is – ebben áll a szentség: a víz tiszta, azaz Isten szent. Ezzel kezdtük. Aki kapcsolatba kerül vele, azaz a tömlő, az én piszkos életem, az megtisztul – ez volt a második. És akkor alkalmas lesz arra, hogy a tiszta, élő vizet továbbadja másoknak, ez a volt a harmadik, a szentség feladata. Mindennek az ára Jézus vére, amely megnyitotta a menny forrását, hogy a földre, az emberek életébe ömölhessen, Isten szeretete, amely előbányászott bennünket a magunk mocskos pincéjéből, és az, hogy a tömlőnket le ne csavarjuk arról a csapról. Amíg oda van erősítve, addig a helyén van az életünk: addig szentek vagyunk.