ALAPIGE: Lukács 16:1-11

Kedves Testvéreim!

Vannak a Szentírásban olyan igeszakaszok, amelyeket mi, mai emberek nagyon nehezen értünk meg – vagy nagyon könnyen félreértünk. Mert mögöttünk áll már két évezred, megváltozott a gondolkodásunk, a nyugati ember amúgy sem mindig tudja követni a keleti gondolkodásmódot, és a bűntől, tisztátalanságtól szinte elkábított lélek olyan nehezen érti az Isten gondolatait.

Ez a felolvasott jézusi példázat is azok közé a bibliai szakaszok közé tartozik, amelyet nagyon könnyen félreértünk vagy egyáltalán nem tudunk mit kezdeni vele. Pedig az Úr Jézus nagyon is fontos dolgot akart megmutatni éppen a tanítványoknak, és most Szentlelke segítségével nekünk is.

Szeretném bevezetésképpen azt elmondani, hogy miképpen kell értelmezni egy példázatot ahhoz, hogy azt értsük meg a Szentírásból, amit maga Isten akar megértetni velünk. Ez egy kicsit bepillantást enged a testvéreknek az igehirdető készülésébe, de azon túl az Isten titkainak megismerésébe is.

Amikor valaki példabeszédet használ arra, hogy megértesse magát a hallgatóival, akkor azt, amit el akar mondani, összehasonlítja valamivel, amit a hallgatói is ismernek. A példázat nem más, mint egy kiterjesztett hasonlat. Egyetlen példával hadd illusztráljam: az Úr Jézus azt mondja: Isten országa olyan, mint a mustármag. De nem az ízében hasonlít a mustármaghoz, nem a színében, nem abban, hogy földbe el kell ásni, öntözni és kapálni kell – hanem abban, hogy bár először nagyon kicsi, de amikor kalászba szökken, hatalmasan kiterjeszkedik. Ha valaki azt gondolná, hogy Isten országa ehető lesz, bizonyára kinevetnénk az ostobasága miatt. Mert a hasonlóság a két dolog között nem mindenben érvényes, hanem csak egyetlen irányban. Azt mondja erre a teológia: minden hasonlatnak van egy metszéspontja. Ezt kell megtalálni ahhoz, hogy megértsük a valódi jelentését. A metszéspont, ahol a tanítás és az illusztráció megegyezik.

Azért kellett ezt elmondanom, mert éppen ezt a példázatot azért nem értjük meg, mert rossz helyen keressük a példázat metszéspontját.

Miről van szó?

Van egy hamis sáfár, aki becsapja a gazdáját. Az rájön erre, és közli a szolgával, hogy számoljon el, mert – mai kifejezéssel – napokon belül ki lesz rúgva. A sáfár végiggondolja, hogy miből fog élni ezután, és mivel dolgozni nem tud, koldulni szégyell, előhívja gazdája adósait, és mindegyiknek lefaragja az adósságát, hogy ezzel lekötelezze őket. A gazda pedig még meg is dicséri őt a bölcsességéért. – Mi pedig levonjuk a következtetéseinket, hogy a cél szentesítheti az eszközt, és a bűn nem is minden esetben bűn. – Vagy, ha folytatjuk az olvasást, eljutunk oda, hogy az Úr Jézus azt mondja: Szerezzetek magatoknak barátot a hamis mammonból…” – tehát nincs abban semmi rossz, hogy a világi ismerőseim, a hitetlen barátaim fontosabbak számomra, mint a testvéreim. És nyugodt lelkiismerettel „barátkozom” a hamis mammonnal. Így lesz egy félreértett elméletből kárhozatos gyakorlat.

Nos, induljunk el újra e példabeszéd elejéről, keressük meg azt a metszéspontot, ahol megérthetjük azt, amit meg kellett érteniük az Úr Jézus akkori tanítványainak – és meg kell értenünk nekünk, mai tanítványoknak is.

„Volt egy gazdag ember, akinek volt egy sáfára…” És van egy végtelenül gazdag Isten, aki – ugyanúgy, mint ez a példabeli gazdag –   rábízta az Ő mennyei kincseit és ajándékait az emberre, hogy azt használja és adja tovább az Ő dicsőségére és embertársai üdvösségére. De ez a sáfár csak magára gondolt. Amit kapott, magának tartotta meg. Amit megtett, magáért tette meg. Nem törődött se az urával, se a szolgatársaival. – Ebben hasonlítunk erre a hamis sáfárra. Mert, testvérek, milyen bőségesen ajándékozott meg a mi Istenünk bennünket, egészséges élettel, anyagiakkal, lehetőségekkel, szerető társakkal, bűnt bocsátó kegyelmével – és mindebből mennyit tartottunk meg önmagunknak. Egészségünkkel és erőnkkel csak a saját terheinket hordozzuk, és olyan ritkán vesszük észre a másikét; anyagi javainkat olyan féltékenyen és betegesen őrizzük, mintha attól függne az egész életünk; társainkat, akiket azért kaptunk, hogy szeressük őket, csak használjuk és kihasználjuk, de amikor áldozatot kellene hozni érettük, inkább csendesen odébbállunk; és mi, akiknek az Isten olyan sok bűnt már megbocsátott, nem tudunk megbocsátani egymásnak! Hamis sáfárokká váltunk.

Ez a sáfár eddig csak magára gondolt, csak a jelenre gondolt, és nem jutott eszébe, hogy egy napon el kell számolnia azzal, ami reá bízatott. És közel az az óra, amikor minden sáfárnak az Ura elé kell állnia.

Testvérek, ha abban a pillanatban, amikor az istentisztelet végén együtt elmondjuk majd: „Jövel Uram, Jézus” – valóban visszajönne, hogyan tudnánk elszámolni azzal, amit ránk bízott a mi Istenünk?!

Ez a hamis sáfár, amikor szembesül azzal, hogy kiderült a hamissága, az önzése, a bűne – és amikor szembesül a büntetéssel is, azzal, hogy semmije és senkije nem maradt: megtér. A Biblia eredeti nyelvén a megtérés azt jelenti, amikor valakinek a gondolkodása és az élete 180⁰-os fordulatot vesz. Amikor gyökeresen megváltozik benne valami. És ennek a hamis sáfárnak az életében az változott meg, hogy aki eddig csak önmagára tudott gondolni, az most – azért, hogy önmagát megmentse – a másik ember felé fordul. Előszólítja szolgatársait, és mindegyiknek könnyít az adósságán. És ennek a példázatnak ez a metszéspontja. Nem az, hogy hogyan segít, hiszen a teljes Szentírás szellemével ellentétben állna, ha az Úr Jézus itt arra buzdítana, hogy nyugodtan hamisítsunk szerződéseket, csak hogy valakit megnyerjünk magunknak vagy az Úrnak. Természetesen nem erről van szó. Mert a tanítás és az illusztráció soha nem fedi minden részletében egymást. De azt a részletet, amit összehasonlít, azt nagyon hangsúlyossá teszi.

„Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai.”

Nem azért nyert dicséretet és elismerést a sáfár, mert a gazda vagyonán csalárd módon bebiztosította a jövőjét. Hanem azért mert belátta: nem akkor lesz boldog, és nem akkor lesz jövője, ha az ura vagyonát önmagára tékozolja – hanem akkor, ha az ura vagyonával másokat gazdagít. Nincsen ennél nagyobb bölcsesség, amire ember eljuthat. És bizony egy ilyen alapvetően számító, hamis sáfár is hamarabb felismeri Isten országának a törvényét, mint nagyon sok magát keresztyénnek valló ember. Mert mi hálát adtunk az imaórán is mindazért, amit kaptunk. Mi megvalljuk hitvallásunkban, hogy Isten szolgáiként úgy kell élnünk, hogy áldásává váljunk mindenkinek ezen a világon. És tudjuk azt is, hogy küldetésünk van, Krisztus által ránk bízott feladatunk, hogy az evangéliumot hirdessük minden embernek, hogy a kárhozatból megtérve örök életet nyerjenek. – És mindezekkel együtt mi vagyunk azok, akik csak önmagunkért szoktunk imádkozni, mi vagyunk azok, akik mindig csak várjuk, sőt elvárjuk az áldást, de mások számára mi nem tudunk áldássá lenni, és mi vagyunk azok is, akik inkább hallgatunk, amikor meg kellene vallani a hitünket, és közömbösen nézzük végig, ahogy szeretteink, családtagjaink, kollégáink életét szépen lassan felőrli a kárhozat. – Amit megtesz egy hamis sáfár, egy hitetlen pogány – arra sokszor nem képes az imaházba járó, buzgó hívő! Ez az égbekiáltó visszásság és gyalázat az, amivel szembesíteni akarja az Úr Jézus a tanítványait. És minden korok farizeusainak, vallásos, önigaz hívő embereinek szembe kell nézniük azzal az ítélettel, hogy amíg nem mondanak le saját akaratukról, saját vágyaikról, saját érdekeikről, saját igazságukról – és nem fordulnak oda az Isten felé és a másik ember felé, és nem kezdenek el másokat szolgáló életet élni: addig az ilyen hamis sáfárok, vámszedők, bűnözők mind meg fogják őket előzni a mennyek országa felé vezető úton. Mert Isten soha nem azt nézi, hogy ki hányszor jön el az imaházba és hányszor imádkozik hangosan – hanem azt, hogy ki az, aki a másiknak adja azt, amit kapott, és ki az, aki önmagának tartja meg.

„Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mamonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.” – Kedves testvérek, ha eddig ezt így nem gondoltuk végig, halljuk hát, mert ezt mondja az Írás: mindenünk, amink van, erőnk, hitünk, pénzünk, autónk, élelmünk, munkánk – mind azért van, azért adatott, hogy barátokat nyerjünk általuk magunknak – de jobb, ha úgy mondom: Krisztusnak, annak, akitől mindezeket kaptuk. Mert azért kaptuk, hogy eszközzé váljanak, amelyekkel Isten országát építhetjük. Hogy amikor mindezek elfogynak, amikor az életünk elfogy, és mindezeket itt kell hagynunk, befogadjanak bennünket az örök hajlékba. Mert ez a belépő oda. A mennybe senki nem mehet egyedül. Mert ahogyan bennünket valaki odavezetett az Úrhoz, ugyanúgy kell továbbvinnünk a Szabadító hírét nekünk is, ugyanúgy kell összekötő kapoccsá válnunk Isten és ember között nekünk is. – És testvérek, ha ezeket a földi dolgokat nem arra használjuk, hogy azokkal másokat gazdagítsunk és Istent dicsőítsük meg: elvétetik tőlünk. Elvétetik az egészség, a jólét, a lehetőség. Tessenek ezt is végig gondolni, amikor próbák és nyomorúságok közé jut az életünk. Vajon nem az az oka, hogy elfelejtettük azt, hogy amit kaptunk az Úrtól, azért kaptuk, hogy továbbadjuk?

„Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit?” – Mi a hamis mammon? Mindaz, ami a mi földi, mulandó életünkhöz hozzátartozik. És aki ezekkel sem tud hűségesen szolgálni, az ne csodálkozzon, hogy az „igazi”, mennyei ajándékokat sem kaphatja meg. Csodálkozunk azon, hogy erőtlenek vagyunk, hogy hitetlenek vagy hiteltelenek vagyunk? Csodálkozunk azon, hogy az első kísértés maga alá temet, hogy senki nem akar követője lenni a mi hitünknek? Csodálkozunk azon, hogy csak a saját szavainkat halljuk, amelyek Istenhez szólnak – de az Ő válaszát szinte sosem? – Ne égi csodákat várjunk. A gyülekezetünk sem akkor lesz vonzóbb, ha az úr elküldi egyik angyalát, hogy megjelenjen előttünk. Az igazi, mennyei kincsek, az igazi, mennyei szeretet, öröm, békesség csak akkor adatik meg nekünk, csak akkor teremhet gyümölcsöt az életünkben, ha a hétköznapokban, az erőnkkel, egészségünkkel, anyagi és lelki javainkkal elkezdünk hűségesen és engedelmesen szolgálni másoknak. Előszólítjuk embertársainkat és odaadjuk nekik azt, amit mi is Istentől kaptunk. Mert az egyetlen út a mennyek országába: maga Jézus Krisztus. Aki a legtöbbet kapta Istentől – és a legtöbbet adta oda az emberért és az embernek. És a tanítvány nem tehet kevesebbet, mint Mestere. Erre tanít bennünket ez a hamis sáfárról szóló példázat.