PÜNKÖSDI IGEHIRDETÉS

ALAPIGE: ApCsel 1:8

“Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim …”

Bár pünkösd napján a prédikációnak pünkösdről kell szólnia, én mégis kénytelen vagyok nagypéntekkel kezdeni és húsvéttal folytatni, mielőtt pünkösdről és felolvasott igénkről szólnék. Teszem ezt azért, mert nagypéntek nélkül nincsen húsvét, húsvét nélkül pedig nincsen pünkösd – sem az egyháztörténetben, sem személyes hívő életünkben – és teszem ezt azért, hogy megmutassam a keresztyénség történetének három szakaszát, amelyből kitűnik majd, hogy mi, egyen-egyenként vajon hova tartozunk. Adjon az Úr elég bölcsességet és őszinteséget ahhoz, hogy odaálljunk mindannyian Isten Igéjének nagyítója alá, és elfogadjuk az ő ítéletét életünkre nézve, azzal a reménnyel, hogy ez még nem a végállomás, és az Úr Jézus előttünk járva mutatja az utat az Atya trónusáig; de emellett azzal a felelősséggel, hogy ha ráléptünk erre az útra, és célba is akarunk érni, bizony végig kell azt járnunk, nem hagyhatunk ki egyetlen állomást és nem vághatunk le egyetlen kanyart sem.

Aki újszülöttet látogat, karjába veszi, annak önkéntelenül is kicsúszik a száján: milyen aranyos kisbaba! És valóban, ezeknek az apró csecsemőknek van valami sajátos, megragadó bája. Ha azonban néhány hónap múlva ez a baba még mindig ugyanakkora, nyugtalanul aggódunk a szüleivel együtt: mi van ezzel a gyerekkel, hogy nem akar fejlődni?! S ha még egy év múlva is ugyanolyan pici maradna, az már szinte katasztrófa lenne!

A növekedés a gyermek természetes élettörvénye – sőt magának az életnek a törvénye: minden mozgásban van, fejlődik, hogy végül azzá váljon, amire rendeltetett.

Így van ez lelki-szellemi értelemben is. Ha egy evangélizáción, egy beszélgetésen vagy akár a Szentíráson keresztül Isten valakit megszólít, és előtte felragyog a Krisztus és megtér – végbemegy benne az újjászületés: a hitben idősebbek és erősebbek mind ujjongva gyönyörködnek benne, az őszinte imádságaiban, a visszafojthatatlan bizonyságtételeiben, Krisztus iránti “első szerelmében”. De azután hónapok, évek, évtizedek telnek el – és ha az életében még mindig ugyanannyi a hit, a szeretet, a bibliaismeret, az életszentség, a szolgálatkészség, mint újjászületésének első napjaiban – akkor valami nagy baj van!

Ahol nincsen növekedés, nincs fejlődés, az élet gyümölcsei nem sokasodnak, inkább csak fogynak – ott valami elromlott. Mert Isten élettörvényei is a növekedés! Növekednünk kell kegyelemben, szeretetben, odaszánásban, Krisztus ismeretében – hitben és cselekedetben egyaránt.

Hogy megérthessük ezt a növekedést, most képzeljük el a keresztyénséget egy háromemeletes épületként. Ennek az épületnek az első emelete a nagypénteki-nagyszombati keresztyénség. Az a kegyesség, az a keresztyén lelkiállapot, amelyben a tanítványok Krisztus halála és feltámadása között voltak. Jézus meghalt, a tanítványok elfutottak és elbújtak. Hallgattak. Elfeledni Mesterüket nem tudták, szavainak, tetteinek emléke bennük élt – de csak az emléke. Jézus meghalt – az ő bűneikért, miattuk és helyettük – igen, tudták már, hogy ők feszítették keresztre, túl voltak már a bűnbánaton és a bűnbocsánaton – de Jézus már nem volt velük. Elhozta ugyan számukra a bűnből való szabadulást, elhozta számukra a kegyelmet – de egyedül hagyta őket. Ezeknek a tanítványoknak volt hitük, volt kegyességük és volt Jézusuk – de halott Jézusuk. Nem élt – sem előttük, sem bennük. És vajon hányan élnek így ma, akik megtöltik a templomokat és imaházakat: Krisztus nevében és mégis Krisztus nélkül? Üres, tartalmatlan hívő élettel, amit csak magukra vesznek vasárnaponként, csak szavakban megnyilvánuló hittel és reménységgel, miközben jobban bíznak saját bölcsességükben és erejükben. Hányan élnek így ma is közöttünk, ezzel a nagypénteki-keresztyénségükkel? Miért üresek imaházaink, miért nem látni új arcokat, miért nem szól az evangélium úton-útfélen, miért szégyelljük mi is sokszor Urunkat, miért fordítjuk el fejünket, ha szenvedőt látunk, miért nem halljuk meg a segítségért kiáltót – miért nem látszik rajtunk az, hogy kihez tartozunk és hogy hova tartunk?! Nem azért, mert a mi Urunk halott? Bennünk halott?! A nagypénteki élet látszatélet, gyümölcstelen élet.

A második emeleten a húsvéti keresztyének élnek, azok, akik húsvét és pünkösd között rekedtek meg. Hadd jegyezzem meg, véleményem szerint ezek vannak a legtöbben. Már felismerték, hogy a Golgotai kereszten Jézus meghalt, hogy beteljesítse azt, amit az Atya rábízott – de nem maradt a sírban, mert harmadnapra feltámadt. “Feltámadott az Úr bizonnyal!” – Jézus él! A tanítványok már tudták, hogy Jézus feltámadt, és hogy feltámadása az ő feltámadásukat is jelenti, az örök életet, a mennyeknek országát. Reménységük teljes és biztos: elnyerték a bizonyosságot a bűnbocsánat és az örök élet felől. Ha olvassuk az evangéliumok leírását, akkor láthatjuk, hogy ebben az időben az Úr Jézus csak időnként jelent meg a tanítványok között. Ilyenkor mindig nagyon boldogok voltak, ilyenkor mindig “nagy dolgok” történtek – de aztán megint magukra maradtak, megint várták az Úr jelenlétét – elerőtlenedtek, megfáradtak, talán néha közömbössé is váltak – ugye milyen ismerős?! A mi életünk nem ugyanilyen? Hogy csak időnként jelenik meg benne az Úr Jézus? Hogy csak időnként látszik meg benne az Úr Jézus? A tanítványok bezárkóztak és önmaguknak éltek – ebben az időben missziójuk még nem volt, csak titkos belső örömük és bizonyosságuk. Mi nem ugyanitt tartunk? A húsvéti keresztyénség: megváltott élet. Ehhez megtérés kell, újjászületés kell – de valami még mindig hiányzik. Mert vajon azok a keresztyén emberek, akik rájöttek arra, hogy bűnös, halálraszánt emberek, és akkor megállította őket az Isten kegyelme, nem kell meghalniuk, életet kaptak, ráadásul örök életet – ezek az emberek ezt elhallgatják a többiek elől?! Eldugják, eltitkolják azt, ami történt velük? Megőrzik önmaguknak azt az ajándékot, amit pedig azért kaptak, hogy továbbadják? Így kell ennek lennie? És vajon azok a közösségek, azok a gyülekezetek, ahol a tagok jól megvannak egymással, ahol folyik ugyan az igehirdetés, a vasárnapi iskola, az éneklés, ahol hangoznak a szavalatok, esetleg bizonyságtételek – de nincs misszió, nincs megtérés, kívülről való megtérés – az a gyülekezet vajon betölti azt a feladatot, amit az Úr Jézus rábízott? Az hirdeti az evangéliumot – azoknak, akiknek szüksége van még rá? Tudjátok testvéreim, ideje lenne már megtanulunk, hogy a gyülekezet életének forrása valóban az imaház – de a munkaterülete a világ!!! Nem azért lettünk keresztyénekké, hogy vasárnapról vasárnapra egymást szórakoztassuk – hanem hogy elvigyük a világba a jó hírt: azt a jó hírt, hogy van megoldás a bajokra, a magányosságra, a lelkiismeret furdalásra, van megoldás erre az egész kilátástalan földi életre, mert Jézus Krisztus meghalt és feltámadt, hogy a mennyországot nekünk adhassa – már itt a földön! Ez az evangélium – és ez az evangélizálás. De a húsvéti keresztyénség még meg van elégedve önmagával és önmagában.

És most elértünk a harmadik emeletre: ez a gyermekből felnőtté lett hívő: a pünkösdi keresztyén. Van ennek a pünkösdi keresztyénségnek egy jellemző szava, amely végigvonul az Apostolok Cselekedetein: erő – dünamisz. “Vesztek erőt …” – olvastuk igénkben. Mi ez az erő és mire adatott? Hadd szögezzem le már most az elején: nem arra, amit bizonyos közösségekben az “erők” nevében tesznek! Az is erő, de nem valószínű, hogy ugyanabból a forrásból származik, amiről itt olvastunk! Az erő nem a Szent Lélek! Csupán egyik tulajdonsága. Ott lángolnak föl furcsa és bizony nem bibliai jelenségek, ahol ezt összekeverik!   De mit jelent ez az erő a pünkösdi keresztyénség életében?

Nos, először is ahogyan az apostolok cselekedeteit olvassuk, azt láthatjuk, hogy aki beteljesedik Szent Lélekkel, az erőt nyer a bűn elleni győzelmes (!) harchoz. Elsősorban a magunk bűneire vonatkozik ez. Mert hiszen a Megváltás elhozta nekünk a felszabadulást a bűn hatalma alól! Miért kellene nekünk napról napra, évtizedekről évtizedekre ugyanazokkal a kísértésekkel, bűnökkel harcolnunk?! Hóseás próféta azzal fejezi be könyvét: “igazak az Úrnak útjai, és az igazak járnak azon, de a hamisak elesnek…” Az igazak járnak – fejlődnek, növekednek, legyőzik és elhagyják bűneiket, egyre tisztább és szentebb életük lesz. És ebből fel lehet ismerni az igazakat. Nem azokat, akik csupán ismerik az igazságot – hanem akik élik is! Akiben él a Szent Lélek, annak van ereje harcolni a bűnök ellen és győzhet is – hiszen a benne élő Krisztus győzi le azokat.

Aki beteljesedik Szent Lélekkel, az erőt nyer a Krisztusért és Krisztussal való szenvedésekben és próbákban. Az boldog tud maradni akkor is, ha betegség dönti le, ha anyagiakban kell szűkölködnie, boldog tud maradni minden körülmények között – mert mindig elégedett marad. Nincsenek feltételei a hitének, nem vár el semmit Istenétől – hanem mindent Tőle fogad és mindenért Neki ad hálát. Talán furcsa, de még a rosszért is.

Aki beteljesedik Szent Lélekkel, az erőt nyer a Krisztusról szóló bizonyságtételhez. És talán ez a legfontosabb rendeltetése ennek a dünamisznak, hiszen igénkben is ezt olvastuk: Vesztek erőt – miért? – hogy tanúim legyetek!!! A mennybemenetel napján beszéltem arról, hogy akiben él a Szent Lélek, az Krisztusról beszél, Krisztushoz vezet és Krisztust dicsőíti! És ennek az életnek van gyümölcse! Pünkösdkor elhangzik egy igehirdetés, és megtérnek háromezren. Nálunk elhangzik háromezer igehirdetés, mire esetleg megtér egyvalaki. És miért? Vajon nem az az oka, hogy ugyan beszélünk Krisztusról, amikor beszélünk – de nem beszél róla az életünk! Hogy beszélünk Krisztusról – de nem beszél maga Krisztus rajtunk keresztül!

Látjátok, testvéreim: a nagypénteki keresztyénség még csak látszatkeresztyénség, tartalom nélküli forma, vallásosság; a húsvéti keresztyénség már újjászületett, de még erőtlen – igen, a pünkösdi keresztyénség az, amelyben Isten terve az emberrel teljessé válik itt e földön, ebben éri el végső célját. Mert a pünkösdi keresztyénség a hívő ember életében a Szent Lélek uralmát, a Szent Lélekkel való állandó (!) közösséget és az annak való feltétlen engedelmességet jelenti. Krisztus népében pedig ébredést és ébren maradást jelent. Hangos és letagadhatatlan bizonyságtételt, szavainkkal és életünkkel – és megtéréseket jelent, Isten országának terjedését, a kegyelem kiáradását. Krisztus gyülekezete – a Szent Lélek gyülekezete élő és éltető közösség, lélekmentő közösség, vonzó közösség! A pünkösdi keresztyénség már nem csupán megváltott – hanem győztes keresztyénség! Ez pünkösd ígérete, ez pünkösd üzenete.

Imádkozzunk.