ALAPIGE: Zsidó 12:4-6 és 12-15

Vannak tisztaságmániás emberek – talán mindannyian ismerünk ilyeneket, vagy lehet, hogy valamelyikünkről is ezt állítják az ismerősei. Olyanok, akik ha a szőnyegük egyik rojtja másfelé áll, szaladnak egy fésűért, hogy kifésüljék. Persze ez erős túlzás, az azonban kiviláglik belőle, hogy vannak olyanok, akik szeretik a rendet maguk körül. Sok időt és energiát ölnek abba bele, hogy szépen nézzen ki az otthonuk, a kertjük, egyáltalán az egész életterük.

De vajon hány tisztaságmániás ember van közöttünk, aki a lelkének tisztaságát őrzi és munkálja ugyanilyen odaadással? Mert arról beszél itt az ige, hogy nem csak a körülöttünk lévő világot kell rendben tartani, és sok energiát befektetve széppé tenni, hanem fontos tisztában lennünk azzal is, hogy mi kell a belső, lelki környezetünk tisztán tartásához. Mik azok a veszélyek, amik lelkünket fenyegetik, és mit tudunk ellenük tenni?

Nos, az ez egyik, a mai, és ha őszinték vagyunk, akkor ennek a gyülekezetnek is jellemző veszélyforrását nevezi meg most Isten igéje: a keserűséget.

Tegyük fel a kérdést magunknak, mit is jelent a keserűség fogalma? Hogyan tudnánk definiálni? Kérdezzük meg továbbá, hogy honnan származik a keserűség az ember életében? Milyen következményeket okoz neki, a környezetének, s emberi kapcsolataiban? Végül a nemcsak a kertjét, de a lelkét is szépítgetni akaró ember vágyát kifejezve: hogyan lehet innen továbblépni? Hogyan lehet elkerülni, hogy a keserűség fokozódjon, hatását továbbra is kifejtse? Mit tehetünk, tehetünk-e egyáltalán valamit ellene? Ezekre a kérdésekre szeretnék ma válaszokat adni.

Az első kérdésünk tehát így fogalmazódik meg: mi is a keserűség?

Egy olyan meghatározást hadd idézzek, amely szerint a keserűség – az eredeti szövegben használt szó fordítható így is: keserű, rossz érzés, keménység és harag. Olyan érzések, amikkel mindannyian találkozunk függetlenül attól, hogy keresztyének vagyunk-e, vagy nem. Gyakran kerülünk a mindennapjaink során olyan helyzetekbe, amik hirtelen lepnek meg bennünket, és amik szomorú, keserű érzéseket váltanak ki belőlünk. Csalódás valakiben, akiben bíztunk; kritika, amelyet nem tartunk igaznak; rossz szó attól, akitől álmunkban sem gondoltuk volna, hogy így gondol ránk; pletyka, amelynek éppen mi voltunk a céltáblái – lehetne sorolni, mi mérgezi meg az életünket. Én nem tudom, vagy nem mindent tudok arról, hogy a testvérek életét mi mérgezte, mérgezi, de az igazat megvallva sokszor érzem ezt a kimondatlan, agyonhallgatott keserűséget, amely a kedvesen mosolygó arcok mögött bújkál. – Ne tessék félreérteni, nem vájkálni akarok én a múltban, ehhez jogom sem lenne, hanem segíteni szeretnék!

De honnan, miből fakad a keserűség?

A keserűség az ige szerint olyan, mint a piciny kis mag, amiből elkezd fejlődni valamifajta organizmus, ami egyre nagyobb és nagyobb lesz. Felnő, és utána mérgezni kezd. Egyrészt elkezd terjedni – ez az egyik jellemzője –, másrészt elkezd mérgezni – ez a másik. Elkezdi mérgezni a környezetét, és óhatatlanul mind nagyobb területet fog hatása alá vonni. Ez a keserűség – amiről a Szentírás beszél, és ami a keménységgel, illetve a haraggal nagyon rokon tőről fakad – rendkívül csalóka. Ugyanis ez a lelki gyomnövény úgy nő fel, hogy az ember szinte észre sem veszi. Aztán egyik pillanatról a másikra már ott van. Ha valaki nem figyel oda kellőképpen, akkor már csak a következményeivel szembesülhet. A következmények pedig kétség kívül rövid időn belül megmutatkoznak.

Mik ezek a következmények?

Az egyik, hogy az ember nem látja helyesen saját magát. Vagy felnagyítja magát a másikhoz képest, általában ahhoz képest, aki megkeserítette – vagy alulértékeli magát amiatt, aki megkeserítette. Ebből fakad rögtön az is, hogy nem csak magát, de a másik embert sem látja helyesen. Olyanokat lát benne, amik nincsenek benne, vagy amiket minek néz, hiszen egyrészt nem rá tartozik, másrészt csak hergeli magát miattuk – amik viszont jellemzőek rá, azok közül sokat meg nem vesz észre. És persze a keserű ember Istent sem látja helyesen.

Aztán a keserűség nagy következménye, hogy megszegényít és megfoszt egy csomó örömtől, gazdagságtól, embertől. Nem tudom, akik autót vezetnek, jártak-e már úgy, hogy elindultak a kocsival (ezt inkább csak a régebbi vagy keleti autókkal lehet megcsinálni), és nagyon nem akart menni a gép, hiába nyomták a gázt, csak erőlködött, lefulladt, füstölt a motor. Aztán meg rájöttek, hogy behúzva maradt a kézifék. Amikor viszont kiengedték a féket, még a kispolskiból is versenygép lett!

Ilyen a keserűség. Egy monumentális behúzott kézifék az életünkben, amitől csak füstölve megy az imádság, a szolgálat, a hit, az engedelmesség vagy a misszió. Erőlködünk, jövünk az alkalmakra, csak elég ránézni az ilyen emberre, lerí róla, hogy valami baj van az életében.

Van nekünk egy telkünk a Balatonon, csak épp nincs időnk gondozni. Én hat éve nem jutottam el oda. Borzalmas nagy pénzeket fizettek a szüleim bírságokra, amiket azért kaptunk, mert gazos és ápolatlan volt a telek. Évekig csak jöttek a felszólítások, mert nem irtottuk a gazt – és amikor végre rászánták magukat a szüleim, és lementek egy elektromos fűnyíróval, hogy rendet rakjanak, akkor a lélegzetük is elállt: két méteres, karnyi vastagságú bozót fogadta őket. A fűnyíróval legfeljebb borotválhatták volna a gazerdőt!

Ugyanilyen a keserűség is. Ha nem írtjuk ki a gyökerét még a kezdetén, akkorára nő, ami alá már házat is lehetne építeni! És de sokan teszik ezt: a szülők keserűségét öröklik a gyermekek, mert abba nevelik bele őket. És ha másban nem is, de itt már rá kellene jönnünk, hogy a keserűségünk nem csupán magánügy, hanem mérgező, másokat is megmérgező állapot.

A keserűség tönkre teheti, megkeserítheti családok életét. Amikor számon tartja egyik családtag a másik mulasztásait. Amikor már eleve feltételezünk a másikról valami rosszat hiányosságot, és számon kérünk mindent, amit csak lehet, sőt néha még annál is többet.

De a keserűség megronthatja gyülekezeti, testvéri közösségek életét, együttélését. Szomorú, hogy bár együtt imádkozunk és úrvacsorázunk, mégis látni, hogy emberek kiengesztelhetetlenül haragszanak egymásra, vagy csak közömbösen, szótlanul élnek egy gyülekezetben. Várjuk, hogy az Úr megkegyelmezzen nekünk, de odáig nem jutunk el, hogy nekünk is meg kell kegyelmeznünk egymásnak.

A keserűség a haragnak – ha lehet így fogalmazni – a betokosodott formája. Olyan tok veszi körül a keserű ember szívében a haragot, gyűlöletet, rossz érzést, ami szinte felszívódásra örökre alkalmatlanná teszi az életében. Erre mondja az ige, hogy ez nem kellene, hogy így legyen közöttetek. Mert nem az a baj, hogy megharagusztok egymásra – erről beszél Pál apostol is: „ám haragudjatok, de ne vétkezzetek!” – de ha a harag összegyűlik, akkor ölni fog. Erről beszél a gyűlölet szavunk: a harag, a keserűség, gyűlik, aztán ölet.

Mi tehát a megoldás?

Az Úr Jézus azért jött el erre a világra, hogy mindenféle kötöttségből, nyomorúságból megszabadítson bennünket. És az ilyen nyomorúságaink és megkötözöttségeink közé tartozik a keserűség is.

Mit tehetünk a keserűségünkkel, hiszen mindannyiunkat érnek olyan benyomások, élmények, amik a keserűség érzését engedik a szívünkön keresztülsuhanni, elbizonytalanítanak, elerőtlenítenek.

Jól tudjuk a kertünkben, lakásunkban hogyan termethetünk rendet. Ugyanígy kell tenni a szívünkben is: gyomlálunk naponta, hogy ne verje fel a gaz a kertet. Nem kell azt megvárni, míg ölnyi nagyságú keserűség nő a szívünk vagy a gyülekezetünk közepén!

Az igazán buzgó háziasszonyok gyakorta tisztogatják a lakást, hogy minden ragyogó legyen. Nem ugyanígy kellene tennünk a lelkünkkel is? Miért tűrünk meg magunkban olyan érzéseket, amik nem egy-két napja vannak ott, de esetleg hosszú évek, évtizedek óta. Miért tűrjük, hogy legyen olyan része az életünknek, a szívünknek, amelybe nem hatolhat be Isten világossága? Csodálkozunk, hogyha ennek az a következménye, hogy mérgezetté, erőtlenné válik a hitünk? Csodálkozunk, hogy mások felé is sokszor azt a keserűséget adjuk csak tovább, ami bennünk is ott van?

Azt mondja az ige az Efézus 4-ben „Vessétek le a régi embert, és öltsétek fel az újat. Újuljatok meg lelketekben és elmétekben.” Ez a gyakorlati módja a változásnak és a keserűség kiirtásának az életünkből. Sokan vannak közöttünk, akik már számtalan területen megtapasztaltuk, hogy Isten valóságosan újítja gondolkozásunkat, érzésvilágunkat, viselkedésünket.

Hadd kérdezzen most minket az ige: Mindenben, mindenkivel kapcsolatban engedjük ezt neki? Az ellenségeinkkel s azokkal az emlékeinkkel kapcsolatban is, amik a szívünk legmélyén lapulnak? Vagy vannak olyan területek, amikre rutinosan mondjuk: Uram, ezt inkább hagyjuk, túl fájdalmas lenne, ehhez nekem jogom van. Isten nem erőszakoskodik velünk. Nem fog akaratunk ellenére elvégezni dolgokat az életünkben. Meghagyja nekünk a szabadságunkat. Ám nem jobb békességben élni? Nem jobb úgy, hogy nyugalmunk van, mert tudjuk, hogy minden, ami ér, az először Isten előtt halad át? Nem jobb képessé válni a megbocsátásra ahelyett, hogy keserű íz töltené be a szánkat és az életünket?

A következő lépés, amit a gyakorlati újulás, tisztulás érdekében tehetünk, az, amit így fogalmaz a 12. fejezet 4. verse: „Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig.” Még nem álltatok ellen egészen a vérig. Még nem vettük komolyan nagyon sok mindenben, hogy itt életről és halálról van szó. A mi életünkről és mások életéről.

Azt mondja az ige, az előbb már említettem: „Haragudjatok, de ne vétkezzetek. A nap ne menjen le a ti haragotokkal.” Másutt megint így fogalmaz: „Amennyiben rajtatok múlik, mindenkivel éljetek békességben.” Van, ami nem rajtunk múlik. Az, hogy haragszanak ránk emberek, egy ponton túl nem rajtunk múlik. Keveset tudunk tenni azért, hogy az ő belső érzésviláguk megváltozzon. De nem is erről kérdez minket az Ige, hanem hogy vajon mi magunk békességben akarunk-e élni mindenkivel? Szeretetre törekszünk-e mindazokkal, akik közé Isten helyezett bennünket? Függetlenül vallási, faji, társadalmi, pártállásra való tekintet, hovatartozás, bármi egyébtől. Igyekszünk-e erre?

Szeretném felolvasni elhangzott alapigénk két versét még egyszer, befejezésképpen, és utána pedig majd imádságban elcsendesedve állunk oda Isten elé:

„Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon.”