ALAPIGE: Máté 18:1-10

Kedves Testvéreim!

Hosszú ez a mára kijelölt igeszakasz, és nagyon gazdag a mondanivalója. Ezért én most csak egy részét olvastam fel és mindössze egyetlen szereplőjéről szeretnék beszélni, arról, akit maga az Úr Jézus is középre állított példaként: a gyermekről, a kicsiről. Bevezetésképp annyit hadd említsek meg, hogy Máté evangéliuma az Úr Jézus tanítását öt nagy beszédbe rendezi el: Az elején, a Hegyi beszédben erkölcsi tanítást ad, a Máté 10-ben a küldetésről beszél, a 13. fejezetben a mennyek országáról mond el hét példázatot, ebben a 18. részben a tanítványi közösségről szól és az evangélium vége felé két fejezetben a végső eseményekről. Azért soroltam fel ezt az elrendezést, hogy már az elején megláthassuk: Jézus a gyermeket példaként állítja középre: valójában a tanítványok közösségéről akar beszélni: rólunk és a gyülekezetről!

Mindenekelőtt szeretnék néhány megjegyzést tenni a szöveggel kapcsolatban. Azután arról lesz szó, miben kell gyermekké lennünk és végül a Szentírás más tanításai alapján miben nem szabad gyermeknek maradni egy egész életen keresztül.

Nos, kedves testvéreim, ez a beszélgetés egy kérdéssel kezdődik: Ki a nagyobb a mennyek országában? Azonban ennek a kérdésnek volt előzménye, amit Máté nem említ meg, de Márknál és Lukácsnál elolvashatunk: “Megérkeztek Kapernaumba, és amikor már otthon volt, megkérdezte őket: Miről vitatkoztatok útközben? Ők azonban hallgattak, mert azon vitatkoztak az úton egymással, hogy ki a legnagyobb közülük.” Ki a nagyobb? Ki a jobb a hívő? Kit szeret jobban az Isten? Kinek van vagy lesz nagyobb hatalma? Ki kapja a legfényesebb koronát? – A tanítványok előtt a mennyek országa már valós realitás. Ők nem kételkednek abban, hogy igaz-e vagy sem, nincsenek kérdéseik ezzel kapcsolatban, a hitük szilárd. Sőt, abból, hogy ilyen belső hatalmi kérdéseken vitatkoztak, az is kiderül, hogy mindnyájan benne érzik magukat. Biztosak abban, hogy Isten országa létezik, és ugyanolyan biztosak abban is, hogy ők már rég a tagjai és azok is maradnak mindörökre. A bekerülés feltételei, amiről az Úr Jézus olyan sokszor beszélt, már nem is foglalkoztatják őket. Csak osztozkodnak a mennyei dicsőségen. Az Úr Jézus azonban látva ezt az indulatot, azt mondja: kívül van az Isten országán az, legyen akár tanítvány, aki ilyen “kóros” biztonságérzettel a benti hatalmi kérdésekről vitázik! Aki az Isten kegyelme helyett a saját érdemeiben bízik!

És mi a tanulság ebből a beszélgetésből számunkra? – Az, hogy mi is sokszor úgy gondoljuk, hogy megtérésre csak a kívülállóknak van szükségük, a gyülekezetben élőknek legfeljebb nagyobb odaszánásra vagy megújulásra. Pedig a bekerülés feltételei ránk is érvényesek maradnak! Figyeljük csak meg, mit mond az Úr Jézus a tanítványoknak: “Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába!” És ne gondolja az, aki a bűnéhez ragaszkodik, akiben nincsen szeretet a testvére iránt, aki nem tud vagy nem akar megbocsátani az ellene vétkezőnek, aki nem engedelmes Istennek mindig és mindenben, hogy bekerülhet a mennyek országába! Kedves testvéreim, az üdvösség nem veszíthető el, ha Istenen múlik, mert senki ki nem ragadhat bennünket az Ő kezéből! De elveszíthető, ha az emberen múlik, mert csak aki mindvégig állhatatos marad, annak adom az élet koronáját – mondja az Úr a Jelenések könyvében!

A második dolog, amit szeretnék megemlíteni, a botránkoztatás fogalma a hatodik versben. Vannak, akik nem értik és vannak, akik félreértik ezt a szót, ezért szeretném megmagyarázni, és akinek van íróeszköze, és hasznosnak gondolja, jegyezze be a Bibliájába, hogy a pontos fordítása ennek a szónak: csapdába ejtés. Az Úr Jézus attól a nagyon is valós veszélytől óvja a tanítványait, hogy ők maguk legyenek csapdaállító eszközei a Sátánnak. Mire célozhatott ezzel az Úr Jézus? Például a tanítványok előbbi, egymás közötti vitájának a kívülállókra, érdeklődőkre vagy akár a többi hitre jutottra gyakorolt romboló hatására! Képzeljük el, mit gondolhatott egy szerencsétlen ember, akiben feltámadt a vágy, hogy kövesse a Messiást, aki alázatra tanít, aki szolgálni tanít, aki a másik előbbre helyezésére tanít, akinek minden szava és tette a másik ember iránti szeretetét mutatja – és a legbensőbb tanítványi köre, mondhatni a vének vagy az elöljárók útközben hangosan azon veszekednek, hogy ki a nagyobb, okosabb, erősebb, hűségesebb közülük és kinek lesz nagyobb trónusa mennyben! A legkomolyabb hívők – és ilyeneken vitáznak! Én azt hiszem, hogy ez az ember csalódásában úgy otthagyta ezeket a tanítványokat, hogy csak úgy porzott utána az út! – Íme, a csapdába ejtés: a Sátán az apostolokat használta arra, hogy valakit elrettentsen az Úr Jézustól! És bizony ez is valós probléma a mi életünkben is: amikor úgy beszélünk, olyan dolgokat teszünk, ami másoknak a kedvét is elveszi attól, hogy hívőkké legyenek! Amikor a szavaink, a cselekedeteink éppen az ellenkezőjét bizonyítják, mint amire Urunk tanított és amiről itt az imaházban vasárnaponként beszélni szoktunk! Amikor egészen egyszerűen – de szörnyű még kimondani is! – Isten gyalázatára vagyunk az emberek között! És testvéreim, erről is kell beszélni, bár nem szeretik hallani: az ilyen embernek rosszabb sorsa lesz, mintha vízbe fojtanák, ami pedig a zsidó ember számára a legfélelmetesebb és leggyalázatosabb halálnem volt!

A harmadik dolog pedig, amit szeretnék megemlíteni, az a bizonyos öncsonkítás, amiről a 8-9. versek szólnak. Természetesen ezt lelki értelemben kell venni, bár az őskeresztyén egyházban akadtak, akik szó szerint értelmezték, és levágták kezüket, lábukat vagy megvakíttatták magukat – de Isten a bűnnel kapcsolatban soha nem a felszínről beszél, hanem annak gyökeréről, ami a szív gonoszsága. Mindössze két gondolatot szeretnék megemlíteni ezzel kapcsolatosan: az első, hogy a görögben folyamatos igealakban szerepel a botránkoztatás, ami azt jelzi, hogy az Úr Jézus itt arra az esetre gondol, amikor a csapda valamelyik tagjánál rabságban tartja az embert. És ez már a csapdába eső felelőssége, mert az Úr erejével igenis ellene lehet állni a kísértéseknek! A másik dolog pedig ennek a tanulsága, amit a csapdába esett róka, amelyik inkább elrágja a saját lábát, csakhogy megszabaduljon, ösztönösen érez: hogy minden áldozatot érdemes meghozni azért, hogy az életünket megmentsük! És hadd tegyek újra bizonyságot arról az asszonyról, aki legelőször beszélt nekem az Úr Jézusról, és akinek a családjában én megtértem: Ez az asszony tizenhét éves korában, vallásosan de élő hit nélkül szerelmi bánatában a vonat alá ugrott. A kerekek tőből levágták mindkét lábát. Tolókocsiban ment férjhez, szült meg és nevelt fel három gyermeket úgy, hogy mindhárom egyetemista, méghozzá nem is akármilyen eredménnyel, és kettő közülük életét az Úr szolgálatára szentelte. Ez az asszony mondta el nekem, hogy hálás Istennek azért, hogy elvette a lábait, mert így ismerhette meg Őt a kórházban. És inkább él láb nélkül, de Krisztussal, mint egészségesen, de Krisztus nélkül! Igaz, ő nem önként vágta le, de soha nem sajnálta! Mert neki megérte a két lába és a tolókocsis élete a Krisztus közösségét! Testvéreim, hozzá képest amit nekünk kell letennünk vagy kivágnunk magunkból, olyan kevés! De vajon képesek vagyunk rá? Vajon ér nekünk annyit Jézus Krisztus?

Ezek után szeretnék most az Ige tulajdonképpeni üzenetéről beszélni. “Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította és ezt mondta: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába”

Mit jelent gyermekké lenni? Miben vehetünk példát a gyermekekről?

Három képpel szeretném ezt röviden illusztrálni.

Az első egy autóbuszon játszódik, a fiatal anyuka öléből kíváncsian nézelődik egy háromévesforma kisgyermek. Az egyik megállónál leül velük szemben egy idős bácsi, mire a kicsi úgy félhangosan odasúgja az anyukájának: Mama, ennek a bácsinak olyan az orra, mint egy uborka! Természetesen a bácsi is hallotta. Az anyuka elpirul: Hogy mondhatsz ilyet a bácsira – de az orr tényleg az uborkára hasonlít. A gyermek azt mondja, amit lát és amit gondol. Mellébeszélésre, színészkedésre, hazugságokra a felnőttek tanítják. A gyermek nevén nevezi a dolgokat, olyannak mondja, amilyennek látja. A gyermek őszinte – néha gyerekesen őszinte: de ezt megtanulhatjuk tőlük!

A második kép, amit mindnyájan láthattunk már, és akinek van gyermeke, biztosan át is élte: a kisgyermek az ajtóban leskelődik, és várja már az anyukáját vagy az apukáját. És amikor megpillantja, lehet, hogy még távol, az utcasarkon, hangos diadalkiáltással szalad feléje, és beleveti magát a kitárt karokba. A gyermek ragaszkodó. És amit mi is megtanulhatunk a gyermektől, ez a buzgó váradalom és a nagy rohanás az Atya kitárt karjai közé. Abbá, Atyám! – Ezt a nagyon bensőséges, ragaszkodó megszólítást az Ószövetségben nem használták Istennel kapcsolatosan! Csak Krisztusban válhatunk gyermekeivé a Mindenhatónak, csak Ő taníthat erre a gyermeki ragaszkodásra! És akiből ez hiányzik, akinek a kapcsolata csak formális, csak hivatali, az is kívül marad az Isten országán!

A harmadik kép pedig játszódhat bárhol: Egy négyéves forma kisfiú áll szép szál magas apukája előtt, és ahogy a picik szokták, tartja föl a kezét: vegyél fel! Az apa lehajolt, felvette, és érdekes látni a gyerek arcán a változást, ahogy onnan az apja szemmagasságából körülnézett. Ahol volt, onnan többnyire csak cipőket meg térdeket látott a világból, az apja karján viszont kitárult a horizont. Az ő szemszögéből látta a dolgokat. És miután kigyönyörködte magát, valamit elkezdett sugdosni a fülébe. Az apa határozottan nemet intett. A kisöreg alkudozni kezdett: de apu! Akkor már lehetett hallani is. Az apa következetes volt. Kedvesen mosolyogva, de határozottan mondta: nem, most nem kapod meg. És mi történt? A gyerek szorosan átölelte az apja nyakát, és azt mondta: akkor jó. És még inkább odabújt hozzá. – A gyermek – és most hadd szúrjam közbe, a jól nevelt gyermek – engedelmes. Kérése van, de még mennyi, el is meri mondani – de elfogadja az apa válaszát! Nem sértődik meg, nem duzzog, nem vitatkozik: akkor is, ha nem kapja meg, odabújik az apjához. Ez az igazi engedelmesség.

Az Úr Jézus ebben az igeszakaszban a gyermeket állítja középre: a kicsit. Középre állítja, hogy példa legyen azoknak, akik nagynak képzelik magukat. A gyermeket, az ártatlanságot, akinek nincs vagyona, nincs hatalma, irigylésre méltó bölcsessége – csak mindenre nyitott szíve! Az Úr Jézusnak a gyermek tetszik, aki nevén nevezi a dolgokat; olyannak látja és fogadja el, amilyenek; aki őszintén, megalkuvás nélkül és nyíltan képes élni; aki bátor kérni és kérdezni, és elfogadja a választ úgy, ahogy kimondták. Az Úr Jézus a kicsiket szereti, Nála az lehet az első, aki bátor arra, hogy utolsó maradjon. Ő példát adott tanítványainak: szolgálta őket, a legkisebbé lett. Az érvényesülni-akarás nagy tülekedésében Isten a sor végére állt: a Mindenség Ura mindenek szolgája lett!

Három kérdéssel szeretném befejezni ezt a prédikációt. Mindhárom kérdésre az életünk válaszol – de erről is kell beszélni! Miben ne legyünk, nem maradhatunk egész életünkben gyermekek?

Több helyen figyelmeztet a Szentírás: a gyermek csak a tejnek italát bírja, a kemény eledelt nem! De nem lehet egy életen keresztül tejjel táplálkozni! A mi kisfiúnkat sokan megcsodálják: milyen nagy gyerek! Eszik jól? Eszik: anyatejet. Az a jó! – De ha tizennyolc éves korában is csak anyatejet enne, az már komoly betegség jele volna! Az élet rendje a növekedés! Mi a tej? Isten kegyelme. Az újjászületés öröme. Az Isten ajándéka a reá szomjazó léleknek. De ez a hívő életnek csak az egyik fele, a megalapozása. A növekedés, a kemény eledel az engedelmesség, az Isten akarata, amit bizony sokszor nehéz megemésztenünk. Mert mi másképp gondoltuk, terveztük. Mi mást szerettünk volna. A tejnek itala, amit Isten ad – a kemény eledel, amit Isten vár: a Hozzá hű, Neki engedelmes, bizonyságtevő és szolgáló élet!

Az első kérdés: Testvérem, még mindig tejjel táplálkozol vagy már kemény eledellel? Az Istenhez csak kérni mész – vagy teszel is az oltárára? Téged kell szolgálni, hordozni – vagy már te szolgálsz másoknak, te hordozod mások életét?

A másik dolog az, amit szintén minden szülő megtapasztalhatott már: a gyermek legelső szava, amit megtanul kimondani, három betűből áll: NEM! És minden gyermek életében van egy olyan időszak, amit a gyermeknevelés dackorszaknak nevez. Amikor már nem is fontos, mit mond az ember a gyermekének, a válasza úgyis az lesz, hogy: nem! De ezt is kinövi a gyermek, ha normálisan fejlődik. De vannak ilyen lelki dackorszakok is, amik az Isten gyermekeire jellemzőek. És ez a második kérdés: Testvérem, dacolsz-e Isten akaratával, ellenállsz-e Neki vagy kész vagy mindenben követni Mesteredet?

Harmadszor pedig a gyermekről gondoskodni kell. Egyedül nem életképes. De egy életen keresztül nem lehet a szülőkön – bocsánat, hogy így mondom – élősködni! Az élet rendje az, hogy a gyermek felnő, családot alapít és majd neki is gyermekei lesznek. Akinek szülei életet adtak, adjon új életeket.

A harmadik kérdés tehát ez: Testvérem, a te életednek, a te hitednek születtek-e már gyermekei? Lelki gyermekei? Volt-e akárcsak egyetlen ember, aki a te bizonyságtételed nyomán indult Krisztus felé? Akinek megtérésében te voltál Isten eszköze? – Nagyon nagy súlya van ennek a kérdésnek! Mert a hívő életnek ez az egyetlen gyümölcse! A Galata 5:22-ben nem az ember, hanem a Lélek gyümölcséről ír az Ige! Az újjászületett ember életének egyetlen gyümölcse egy másik újjászületett ember! És tudom, hogy nagyon keményen fog hangzani, de el kell mondani ezt is: a fejsze ott van már a terméketlen fügefa gyökerén! Olyan sokatmondó amit az Úr Jézus közvetlenül a mennybemenetele előtt mond a tanítványainak: kiárad reátok a Szentlélek, vesztek erőt – és nem azzal folytatja, hogy akkor majd meg tudjátok tartani a parancsolataimat, akkor majd ellen tudtok állni a kísértéseknek – hanem vesztek erőt és lesztek nékem tanúim a föld végső határáig! Ez a keresztyén élet, ez mindannyiunk küldetése! Ebben kell megújulnunk, ezért kell munkálkodnunk, hogy a mi bizonyságtételünk nyomán ragyogjon az Isten dicsősége a földön, minden nép között! Ámen.