ALAPIGE: 2Sámuel 23:8-12

A történet szerint
Egy üveg tejszínbe két béka esett.
Az üveg fala csúszós és meredek,
A tejszín mély és hideg.
– Mi értelme még? – szólt az egyik – Nincs innen kiút!
Viszlát testvér, viszlát világ! – szólt – És sírva a tejszínbe fúlt.

A másik viszont kitartóbb volt,
Csak kapálózott, kapálózott,
Tejszínes száját nyaldosta
És tejszínt pislogott.

– Hisz nem sokra megy azzal a világ – gondolta
Ha még egy béka a sírba száll!

Egy órát kapálózott még
Csöndben, nem panaszkodva.
És kijutott végül, egy nagyot ugorva
A vajszigetről, Amit köpült magának.

Nos, kedves testvéreim, ahogy lassan közeledik egy esztendő vége, újra és újra elgondolkodik az ember, mire jutott egy év alatt. És amikor elkészül egy-egy ilyen mérleg, a személyes életünkben a gazdagságunk, a tudásunk vagy a hitünk növekedéséről, a munkánk vagy a szolgálatunk értelméről – akkor az ember gyakran marad elégedetlen: vajon megérte?

Hiszen olyan sok mindent gondoltunk, reméltünk, tettünk – és nem biztos, hogy beért a gyümölcse. És talán éppen ilyenkor kísért meg bennünket az Ördög azzal, hogy amit jónak láttunk, amit szerettünk volna elérni, de még híja van, azt feladjuk, mondván, hogy úgy sincs értelme.

Most azokhoz fog szólni Isten igéje, akik hajlamosak arra, hogy elcsüggedjenek, akik hajlamosak leereszteni, akiknek könnyen, vagy éppen mostanság lanyhul meg a hite, lelkesedése, reménysége. A többiek pedig azt tanulhatják meg a mai igéből, hogy mire kell vigyázniuk, hogy el ne veszítsék a lendületüket! Tehát mindenképpen bátorító üzenetet szeretnék ma közvetíteni.

Ennek a békának a története segít megérteni ezt a három nagyszerű embert, akiről Sámuel könyvében olvastunk. Dávid vitézei – ezt mondja róluk a Biblia. Persze, Isten vitézei is.

De még mielőtt hármójuk történetét átgondolnánk, hadd mondjam el azt, hogy a Galata 5:22-ben, a Lélek gyümölcsei között a „türelemnek” fordított szó, a görög makrothümia valójában állhatatosságot, szívósságot, kitartást jelent.

Mai, gyorséttermi világunkban, mely tele van ötperces, főzés nélküli ételekkel, „hogyan gazdagodjunk meg gyorsan” módszerekkel, „három hónap alatt középfokon angolul” tanfolyamokkal, „hogyan duplázzuk meg gyülekezetünket egy hónap alatt” konferenciákkal, „négy pont, amelynek betartásával Isten megválaszolja minden imádságodat” előadásokkal – rohamosan felejtjük el, hogy mit is jelent a kitartás, a tusakodás, a vajúdás. Gyorsabban főzünk, utazunk, tanulunk, termelünk és költünk – és elvárjuk, hogy Isten vegye fel a mi tempónkat, és ugyanilyen gyorstalpaló módon szenteljen meg, adjon növekedést életünkben vagy gyülekezetünkben.

A mai emberek közül sokan hasonlítanak az afrikai gepárdra: akár 110 km/órás sebességgel is tud futni, de aránytalanul kicsi a szíve, és ha nem kapja el gyorsan az áldozatát, akkor kifullad, és feladja a hajszát, és ezzel elveszíti a zsákmányt.

Gyakran mi is ilyen gepárdszerű módszerekkel olvassuk a Bibliát, imádkozunk vagy szolgálunk, akár még az evangélium hirdetésével is. 110 km/órás sebességgel elseprünk az imaházba, végigpörög az egész vasárnap, mert a gyorséttermekhez vagyunk szokva, akkor is, ha a lelki táplálkozásról van szó, az igét is menüben kérjük, és utána ugyanolyan gyorsan hazatépünk. És közben olyan sokaknak marad kicsi a szíve: nem férnek bele a nélkülözők, a vigasztalásra, megértésre szorulók, a normálistól eltérők, de talán még a testvérek sem. És a kicsi szívből kicsi és rövid, és ritka imádság fakad fel, csak kicsi engedelmességre és kicsi áldozatra elég, csak kicsi evangélium hirdetésére elég, – és mindennek a vége, hogy csak kicsi gyümölcsöket hoz.

Például Müller György kitartó volt. Azt írta egyszer a naplójában: „A legfontosabb, hogy soha nem add fel, amíg válasz nem érkezik! És 63 éve és 8 hónapja imádkozom egy ember megtéréséért. Még nem tért meg, de meg fog! Hogy is lehetne másképp? … hisz imádkozom!” – És eljött a napja, hogy Dick Eastman, Müller György barátja befogadta Jézust! Akkor Müller már nem élt, de imádsága nem volt hiábavaló – mert NEM ADTA FEL!

Mit tanulhatunk hát Dávid vitézeiről – illetve Dávid vitézeitől?

Nos, Isten választott népének mindig voltak kiváló emberei, akik vállalva a veszélyeket, életüket adták az Úr ügyéért, akik készek voltak mindenüket, az életüket feláldozni Izráel Istenéért. Ők mindig az első sorban álltak, nem maradtak otthon gyáván vagy közömbösen, nem bújtak meg biztonságos fedezékben, nem másokat maguk elé állítva, takarásból harcoltak. Az ő kezükben mindig fegyver volt; nem olyanok voltak, mint akikről azt a szégyenletes jellemzést olvashattuk: “visszatért a hadinép, de csak fosztogatni …” Vannak ilyenek manapság is: nem harcolnak, ahol helytállásra, bátorságra, tettekre van szükség, ott őket hiába keresnénk, a csatákban elbújnak, de a győzelem után visszajárnak fosztogatni. Elveszik azt, amiért nem ők véreztek el, aminek az árát nem ők fizették meg. Nincsen annál szomorúbb dolog, mint amikor valaki élősködik az Isten szeretetén! A zsákmány kell, az áldás, a gyümölcs, az ajándék kell, de a mindennapos harc, az engedelmesség, a hűség, a buzgóság már nem vonzó. De hagyjuk őket, ma nem ezekről a mihasznákról kell szólnunk, hanem a hősökről! A Bárány Könyve Krisztus győztes seregének névsorát tartalmazza – az ilyen fosztogatókat hiába is keresnénk ott.

“Ezek voltak név szerint Dávid vitézei: a tahkemóni Jóséb-Basebet, aki úgy forgatta a lándzsát, hogy egy alkalommal 800 embert döfött le” Az ő neve azt jelenti: “nyugalomban lakozó”.

Milyen legyen Krisztus katonája – avagy: milyenek az “Isten hősei”? Nyugalomban lakozók. Krisztusról azt írja a Zsidó levél: Melkisédek rendjéből való főpap. Melkisédek: azt jelenti: a “Békesség vagy a Nyugalom Királya”. A nyugalomban lakozó az Krisztusban lakozik. És ebből van ereje ilyen hatalmas győzelmet aratni. Hiszen „mindenre van erőm a Krisztusban”.

Mi volt Jóséb-Basebet hőstette?

Az, hogy győzelmet aratott az esélytelenségen! Egymaga 800 ellen. Ez még finoman szólva is őrültség! – És hányszor érezzük úgy magunkat Isten egy-egy szava, tanácsa, vezetése közben, hogy ez őrültség. Hívők vagyunk, de ez azért mégiscsak túlzás. Mert a világ nem így működik.

Dávid első vitéze azonban kitartott a lehetetlen ellenében is. És Isten győzelmet szerzett általa.

Édesapám tanítgatta mindig kicsi koromban: „Nincsen lehetetlen, csak tehetetlen!” – Isten azonban nem tehetetlen, Jeremiástól kérdezi meg: Van-e számomra lehetetlen? A Jeremiás 32-ben olvashatunk erről. – És a választ is ott találjuk: „Neked semmi sem lehetetlen!”

És az indokok, amiket felsorol a próféta:

  • Mert Te alkottál mindeneket – azaz mindennel Te rendelkezel
  • Mert Te irgalmas vagy – azaz mindennel a mi javunkra rendelkezel, hiszen akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van – mondja Pál a Róma 8:28-ban;
  • És mert szemedet rajta tartod az emberek minden útján – azaz minden javunkra szolgáló dolgot épp a megfelelő időben adod, hiszen Te jobban ismered a mi útjainkat, ráadásul azoknak a végét is, mint mi.

Tehát az az ember, aki ezt tudja, és el is hiszi, és kiáll 800 ember elé, győzelmet fog nyerni Isten ereje által. Hitének állhatatossága által. Akkor is, ha nem kard, hanem Biblia van a kezében! Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” – mondja az 1János 5:4.

A második vitéze Dávidnak Eleázár. Neve azt jelenti: “Isten megsegített”.

Figyeljük meg: elfut Izráel egész serege, de egyetlen ember ott marad, nem hátrál, nem adja föl, nem fut a többiekkel: harcol – és győz. Csodálatos, hogyan őrizte Isten ezt az embert, hogy egyetlen nyíl vagy lándzsa nem érte. Mert Isten megsegítette.

Ez az ember azzal vált hőssé, hogy rábízta magát erre az ígéretre. Isten megsegített – mintha múlt időben lenne! Isten már cselekedett, ezért nem adom fel, nem adhatom fel! És ott marad ez az ember egyedül egy egész hadsereggel szemben, mert ő Isten ígéretét úgy vette, hogy az egyszer s mindenkorra elvégeztetett. Isten megsegített – azokban a helyzetekben is, amik még előttem vannak. Amik még teljesen kilátástalannak tűnnek. Ő már segített. Ezt egy okos bibliatudós úgy mondaná: ez az ige perfectumban áll a héber szövegben, a perfectum pedig egy olyan igealak, amely egy múltban megtörtént esemény jelenleg is tartó és a jövőben is működő eredményét fejezi ki!

Ezt jelenti az a karizmatikus szleng, hogy „ráállni Isten ígéretére”. Érvényt szerzünk annak, vagy másképpen: kiábrázoljuk azt, amit Isten már megígért, eltervezett vagy megtett. – Volt erről szó az előző tanításban is: Jézus Krisztus a világ világossága, és aki vállalja, hogy olyan lesz, mint a hegyen épített város, azaz nem rejti el a világosságát – az egészen biztos, hogy érvényt fog szerezni Isten a világ felett aratott győzelmének.

Persze a gepárdhívők kicsi szívébe csak kicsi ígéretek férnek bele, éppen ezért nem lehet kitartás nélkül győzelmet szerezni. De erről kicsit később, előbb még hadd említsek meg egy harmadikat is Dávid vitézei közül:

Ez a harmadik pedig Sammá.

A zsidók a változatosság kedvéért megint futnak, de ő megáll a lencseföld közepén. Nem a lencsét védte, nem azért harcolt – hanem Izráelért, az Úr nevéért, az Ő dicsőségéért. És általa aratott az Úr nagy győzelmet.

Sammá – több jelentése van az ő nevének, most csak az egyiket szeretném kiemelni. Az elsődleges jelentése ennek a héber szónak: “csodálkozni”.

Istenben csak az lehet naggyá, aki nem képes megszokni az Istennel való közösséget.

Sok komoly hívő ember csüggedt el, mert megszokta a kegyelmet, a bűnbocsánatot, a kegyességet. Mert kiszámíthatóvá, előre programozottá lett a hite, az imádsága, az Istene. És megüresedett az élő hit, s maradt a vallás csupasz váza, ami valóban csak nyűg és teher.

Istent nem lehet megszokni – csodálatával egy egész örökkévalóságon át sem tudunk majd betelni. – Persze megint példálózhatnék azzal, hogy kétféle ember létezik: az egyiknek luxus a McDonalds, a másik már be sem tenné a lábát, mert hányingere van a műanyakajától.

Nos, aki úgy imádkozik, ahogy más a hamburgerét nyeli, az előbb-utóbb tényleg belefásul az egészbe. És akkor már mindegy, hogy McDonalds vagy Burger King, mindnek ugyanolyan az íze.

Isten nem ad győzelmet gyorséttermekben – akkor sem, ha azt imaházakban rendezik be! Istennek kell a mi kitartásunk, a mi hűségünk.

De miért van Istennek szüksége minderre?

Vajon Isten csak akkor képes megtenni valamit, ha már lerágtuk a fülét? Miért tartott Dánielnek 21 napig, hogy megkapja Isten válaszát, holott Isten már az első napon elküldte az angyalát? Miért kellett Illésnek hétszer imádkoznia esőért, egy imádság nem lett volna elég? – Lehetne folytatni a sort, akár még azzal is, hogy más helyen meg épp azt olvassuk, hogy „ne legyetek bőbeszédűek, mint a pogányok”. – Persze ennél az utolsónál nem arról van szó, hogy nem szabad hosszasan imádkozni, ezt azért nem árt tisztázni, hanem arról, hogy ne mormolva, mintha varázsigéket mondogatnánk. A rózsafüzér meg a hare krisna az ilyen mormolós imádság.

No de visszatérve a miértre, ezt a legvilágosabban talán a Máté 17:14-21-ben leírt esettel lehetne bemutatni.

Miről is van szó?

Jézus kiküldi a tanítványait gyógyítani, ördögöket űzni (csak zárójelben hadd kérdezzem meg, vajon az ördögök az utóbbi néhány száz évben kihaltak a dódóval, meg a többi állatfajjal együtt – vagy talán vegyük ki ezeket a verseket a Bibliából? Miért van az, hogy az ilyen témákról nagyokat hallgatunk? Talán újra kellene gondolni néhány karizmatikus tévtanítás tévedését, és hosszú évtizedek után végre fel kellene eszmélnünk, hogy igenis létezik a szellemi valóság, ami ellen csak szellemi harcot lehet vívni – de erről majd máskor!) – mire azok visszajönnek, hogy nem tudták az ördögöt kiűzni. – Vajon miért? Mert háromszor kevesebbszer mondták, hogy „Jézus nevében parancsolom, hogy űződj ki!”?

Jézus azt válaszolta, hogy ehhez böjtölés meg imádság kell.

És ezt kell jól megértenünk, ha a miértre választ szeretnénk találni! Ez ugyanis nem azt jelenti, hogy az imádkozás mellé még egy bónusz tevékenységbe bele kellene kezdeni! A böjtölésre használatos nészteió szó egyetlen egyszer sem fordul elő felszólító módban az Újszövetségben. Jézus soha nem parancsolja, hogy böjtöljünk – tehát valami másról van itt szó!

Mit jelent a böjt? Olyan állapotot, amikor a testi szükségeink háttérbe kerülnek, és az Istennel való közösség kerül az előtérbe. Olyannyira, hogy a testről, meg minden anyagi dologról akár meg is feledkezhetünk. – És ebben a mondatban az a görög nyelvtani szerkezet, amely összeköti az imádságot a böjtöléssel, egészen pontosan a „böjtöléses intenzitású imádságot” jelöli. Azaz az olyan imádságot, az Istennel való közösség olyan fokát, amikor minden e világi a háttérbe kerül. Tehát Jézus ezeknek a tanítványoknak nem az imádsággal eltöltött perceinek számát keveselte, hanem az Istennel való közösségük intenzitását.

Vagyis az állhatatos imádságra, a sokszor évekig tartó közbenjárásra nem azért van szükség, mert Istent meg kell győznünk arról, hogy mégiscsak csinálnia kellene már valamit, ami szerintünk helyes (hisz azért imádkozunk érte) – hanem arra való a kitartó imádság, hogy mi, akik imádkozunk, éppen ez által jussunk el az Istennel való közösség egy egészen mélyebb és szorosabb intenzitásába. A kitartás tehát munkálja az Istennel való egyre szorosabb kapcsolatot – és nem feltétele az imameghallgatásnak.

Na még egyszer ugyanezt: nem azért van szükség imaéjszakákra, imahajnalokra, kitartó közbenjárásra, állhatatos reménységre, mert ha csak egyszer mondjuk Istennel, nem hallja meg, vagy az nem elég neki. Azért van szükség ezekre, hogy mi magunk – miközben imádkozunk, harcolunk, ezredszer is bizonyságot teszünk – egyre közelebb kerülünk Istenhez. Imaéjszaka nélkül például ki az, aki egy egész éjszakát, azaz 8-10 órát Istennel töltene?

Ez a kitartás gyümölcse. Az ilyen Istennel sok időt együtt töltő embereket tudja Isten győztes hősökké tenni. Őket fogja megáldani, őket fogja használni arra, hogy dicsőségét megmutassa az egész világnak. A többiek meg csak futnak, és a szívük kicsi marad. Kicsi marad a hitük is, kicsik és ritkák lesznek az élményeik is. És sajnos a gyülekezetük is kicsi marad.

Azt ígéri az Úr Jézus: „semmi sem volna nektek lehetetlen!” Nem semmi ígéret! De ez csak azoké lehet, akik olyan intenzitású kapcsolatban vannak Istennel, ami minden mást (még az érte való szolgálatot is!) a háttérbe szorítja! Ha ezt megtanulják a vezetők, kapnak Istentől való mennyei látást, ha megtanulják a zenészek, énekesek, akkor a hegyek is megindulnak a dicsőítésükre, ha ezt megtanulják a fiatalok, akkor valóban motorjai lehetnek a gyülekezetnek, ha ezt megtanuljuk mindannyian, akkor nem lesz lehetetlen, hogy Miskolc megtérjen, és a gyülekezetünk napról napra növekedjen az üdvözülőkkel.

Isten ma is keresi az ilyen hősöket! És most fújják a sorakozót – senki ne maradjon le! Ámen.