Malcolm Smith előadása alapján

Hogy néz ki egy teljes, egészséges ember?

Vannak, akik soha nem is láttak egészséges embert. Úgy értem, hogy senki sem láthatott ilyen embert, mert mindenki helytelenül él. Hogy néz ki egy ilyen ember? Vajon milyen lehet ez a furcsa lény, aki normálisan funkcionál, mi az a cél, amit magunk előtt látnunk kell?

A Biblia arról beszél, hogy Jézus azért jött el, hogy mindent visszaszerezzen a számunkra, amit Ádám elveszített. De még azt is, amit Ádám még el sem kezdhetett élvezni.

Hogyan tudhatjuk meg, milyen ez az élet? Jézus, az utolsó Ádám, így élt. Jézus bemutatta nekünk, milyennek kell lennie a normális emberi lénynek. És így, amint az írás mondja, elváltozunk Jézus Krisztus hasonlóságára. Ezt szeretném most bemutatni egyszerű és gyakorlati fogalmakkal és példákkal.

Kezdjük tehát a legelején!

Először is: miért teremtett minket Isten? Ez az egyik leg­alap­ve­tőbb kérdés, amelyre meg kell találnunk a választ: miért vagyunk itt egyáltalán? Ez az önértékelésünk alapja: ki vagyok és miért élek?

Egyszer olvastam egy könyvet, amely azzal a meg­ál­la­pí­tás­sal kezdődött, hogy Isten azért teremtett meg minket, mert magányos volt. Ha Isten magányos volt, ez azt jelenti, hogy Ő nem volt tökéletes. Hiányzik belőle valami, és azért teremtett meg minket, hogy kiegészítsük őt, mint Isten részei. Ez egy csúnya eret­nekség. Isten nem volt magányos. Isten öröktől fogva élvezi a Fiúval való kö­zös­sé­get, és a Szent Szellem ünnepli az Atya és a Fiú szeretetét. Isten tökéletes volt, csodálatosan, felfoghatatlanul tökéletes önmagában, és nem volt szüksége arra, hogy megteremtsen bennünket. Minden belső vagy külső kényszer nélkül, szabad akaratából döntött úgy, hogy megalkot bennünket. Szeretetből döntött úgy, hogy megalkot minket. Azért teremtett téged, hogy szeressen. Ez mindennek az alapja. Az emberi faj – most ne beszéljünk a különböző bőrszínekről, beszéljünk rólad és rólam -, Isten azért teremtett minket, hogy végtelen és feltétel nélküli szeretettel szeressen bennünket. Úgy is mondhatnánk, hogy arra lettél teremtve, hogy közösségben élj Istennel. Szeretet-közösségben. Nem azért, hogy tudjál róla, hanem azért, hogy ismerd Őt. És az Ige azt mondja, hogy Isten a saját képére alkotott meg minket, ami azt jelenti, hogy valami fantasztikus módon vissza tudjuk Őt tükrözni. Az Ő életének tükörképei lehetünk ezen a földön, hogy betöltsük a teremtett világot azzal a szeretettel, amellyel Ő szeret minket. Tehát Ő szeret téged, betölt az Ő szeretetével, és rajtad keresztül szereti a teremtett világot. És így Ő, aki maga a szeretet, minden mindenekben.

Azáltal, hogy ilyen közvetlen kapcsolatban állunk a szeretettel, semmi sem áll kö­zöt­tünk, közvetlen kapcsolatban állunk vele, személyes tapasztalatunkból ismerhetjük az Ő feltétel nélküli szeretetét, megismétlem: ez mentális, érzelmi és szellemi egészséget eredményez. És a másik oldalon azt is szeretném megjegyezni, hogy ha tapasztalataink alapján nem ismerjük meg Isten személyes szeretetét, ha ez a szeretet nincs ott a szívemben, akkor halott vagyok, vagyis nem tudok funkcionálni. Hogy néz ki tehát egy olyan ember, aki nem funkcionál? Arra az emberre vonatkozik ez a kijelentés, aki személyes ta­pasz­ta­la­ta alapján nem tudja, hogy Isten feltétel nélkül szereti őt. Ez mindennek az alapja. A Teremtő az ember nélkülözhetetlen kiegészítője. A Teremtő nélkül, a Vele való ele­ven, működő közösség nélkül csak félember vagyok. Nem működik az életem. A Teremtő és az Ő szeretete jelenti azt az üzemanyagot, amelytől valójában elkezdünk létezni. Ez az emberi faj hajtóanyaga. Nélküle nem működünk.

Amikor Isten szeretetéről beszélek, ezt ne keverd össze az emberi szeretettel. Az Ige azt mondja, hogy Isten szeretet. Vagy azt, hogy a szeretet forrása Isten, Belőle származik a szeretet, Ő a forrás. Ha viszont Ő szeretet, akkor ez nem azt jelenti, hogy Ő rendelkezik valamivel. Értitek a különbséget? Isten szeretet. Ezért ez nem valami kiegészítő dolog Nála, amivel ma rendelkezik, de lehet, hogy holnap már nem. Ő szeretet, ez a lételeme, az élete, a lényege, a természete. Úgy is mondhatnánk, hogy Ő a szövetség szeretete, az elkötelezett szeretet, vagy úgy, hogy Ő egy olyan szeretet, Aki úgy döntött, hogy korlátozza saját magát. Isten szabad akaratából úgy döntött, hogy korlátozza saját magát rád. Ő szeret téged, Ő szeretet, és Ő odaadta neked ezt a szeretetet. Szeret téged. És ha Isten szeretet, akkor nem a viselkedéseddel váltod ki az Ő szeretetét. Tudtok követni? Az emberi szeretet a szeretett személy viselkedésétől függ. Értitek? Az emberi szeretetnek mindig kell, hogy legyen valami oka. És ebben az értelemben feltételekhez van kötve. Szeretlek téged, mert… Van valami oka. Az emberi szeretet felrajzol néhány kört, és ezt mondja: mindazoknak, akik ebbe a kategóriába akarnak tartozni, meg kell felelniük a legmagasabb elvárásoknak. Te egy fantasztikus ember vagy, beletartozhatsz ebbe a körbe. Te pedig egy egészen kiemelkedő, páratlan ember vagy, te beléphetsz a legbelső körömbe. Ezek feltételek. Mert a csapda ott van a dologban, hogy ha te nem felelsz meg az elvárásaimnak, ha nem tartozol a legszebb, legcsodálatosabb emberek közé, akkor ki vagy zárva a köreimből. Ilyen az emberi szeretet, feltételekhez kötődik, kell, hogy legyen valami oka, de Isten szeretet. Ez az ő élete. Ezért Isten szeretete feltétel nélküli. Isten nem miattad, hanem saját maga miatt szeret téged. Ha ezt megérted, ebből a legnagyobb lelki egészség fakad a számodra, Isten szeret téged, nem az eredményeid miatt, nem azért, mert ma jó voltál, nem azért, mert sokat olvasol Bibliát, vagy sokat jársz a gyülekezetbe. Saját maga miatt szeret téged, nem amiatt, hogy te ki vagy. Isten szeretete spontán módon fakad fel Belőle, odaadja Magát neked. Mi csak annyit tehetünk, hogy megköszönjük. Ennek a szeretetnek nincs feltétele és nincs oka. Fel tudjátok ezt fogni? Tudom, hogy ez pontosan az ellentéte annak, amit a legtöbben eddig hallottatok. Engem mindig arra tanítottak, hogy törekednem kell arra, hogy szeressem Istent, hogy szolgáljam Őt, hogy tennem kell Érte valamit azért, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Én viszont azt mondom, hogy még mielőtt képesek lennétek szeretni Istent, Ő már előbb szeret titeket. Csak úgy tudjátok szeretni Őt, hogy reagáltok az Ő kezdeményező szeretetére. Addig nem tudjátok Őt szolgálni, amíg fel nem ismeritek, hogy Ő ok nélkül szeret titeket. Nem tudjátok kiérdemelni ezt a szeretetet, ez nem eladó. Ha megpróbálod kiérdemelni, csak annyit érsz el, hogy elválasztod magad tőle. Nem tudod kiérdemelni az Ő szeretetét. Ez a szeretet természeténél fogva ajándék, amit ingyenesen kapunk. Amint mondtam, ez a szeretet Isten akaratából fakad, mert Ő öröktől fogva úgy döntött, hogy szeret téged. Ez több, mint akarat. Isten szeretete nem érzelem, de érzelmi tartalma is van. Nem akarom, hogy úgy gondoljatok Istenre, mint egy nagy jótékonykodóra, mint egy multimilliomosra, aki minden hajléktalant befogad és kitölt nekik egy-egy csekket, de a szíve távol van tőlük. Isten nem egy kozmikus jótékonykodó. Ő nem egy transzcendentális, egyesített módszert határozott meg, amelynek segítségével bejuthatunk a mennybe. Ő szeret téged. El tudod képzelni, milyenek a határtalan érzelmek? A határtalan érzelmek, melyekkel Isten szeret téged abban az értelemben, hogy örömét leli benned? Már akkor szemmel tartott téged, amikor még nem is tudtál róla. Szeretettel figyelt téged. Örömét leli benned, mint ahogyan a művész gyönyörködik a saját művében. Csak az a különbség, hogy te személyiséggel is rendelkezel. Ő az az Atya, aki odaszalad a tékozló fiú elé, és nem ezt mondja: “Helló, jó, hogy látlak!”, hanem a nyakába ugrik és megcsókolgatja. Érted? Megrázó, ugye? De így van. Már az Ószövetségben azt mondja Isten az Ő népének, hogy “ti egy kiváltképpen való nép vagytok”. Egy jobb fordítás azt mondja, hogy egy különleges kincs vagytok. De a szó szerinti fordítás így szól: “ti vagytok az én zsebpénzem”. Isten ezt mondja: minden az enyém, de ti különösen fontosak vagytok. Minden pénzem itt van a zsebemben, tudom, mire akarom elkölteni, ez az enyém. Isten ezt mondja: az enyém vagy. Szeretettel beszél hozzád. Időnként olyan kifejezéseket használ, melyeket én becéző szavaknak tartok: ti vagytok az én szemem fénye. Gyakran úgy használjuk ezt a kifejezést, hogy nem fogjuk fel a jelentését. Isten szeret minket. Valójában Ő azt mondja, hogy egyetlen ember többet ér a számára, mint az egész világ. Nehéz erre hasonlatot találni, mert az emberi világban nincs ennek megfelelője. Talán a kisbabával lehet ezt a legjobban érzékeltetni, akit az édesanyja ott tart a karjában. Ez a kisbaba feltétel nélküli sze­re­te­tet élvez. Talán ez az egyetlen dolog az emberi világban, amely jellemezni tudja Isten szeretetét. Azért szereti az édesanya a kisbabát mert gyönyörű? Nem. Vagy talán aranyos, vagy jó? Feltétel nélkül szereti. Gondoljatok csak bele! Azért szereti a kar­já­ban tartott gyermeket, mert létezik. Értitek? A kisgyermek egyszerűen azért részesül sze­­retetben, mert lélegzik. Nem kell erről többet mondanom, mert ha az épület előtt találnál egy kisbabát, felvennéd és szeretnéd azt a gyermeket. Nem azt mondanád, hogy most mennem kell valahova, maradj csak itt szépen. Nem tudnád a nevét, nem tudnád, honnan származik, mégis felvennéd, és feltétel nélkül szeretnéd azt a gyer­me­ket. Egyetlen oka lenne a szeretetednek: a kisbaba, akit találtál. És feltörne belőled a sze­retet. Csak annyit akarok ezzel mondani, hogy ez egy szegényes, emberi példa annak érzékeltetésére, hogy Isten milyen végtelenül, határtalanul szeret téged, egy­sze­rű­en azért, mert élsz és lélegzel. Mert létezel. Azért, mert ott ülsz a székeden, és semmi egyebet nem teszel, mint lélegzel, Isten határtalanul szeret téged. Azért kell azt mondanom, hogy végtelenül, mert az az Isten, Akiről beszélünk, maga is végtelen, és ez azt jelenti, hogy Isten minden egyes embert úgy szeret, mint ha ő lenne az egyetlen ember az egész univerzumban. Azt jelenti, hogy ebben a pillanatban is Isten teljes, osztatlan figyelmét élvezed, Aki szeret téged. Ezt az Úr Jézus Krisztus nevében hirdetem neked. És imádkozom, hogy a Szent Szellem nyissa meg a szemeteket, hogy ezt megláthassátok. Ő teljesen körülvesz titeket, mint az atmoszferikus nyomás, amit nem érzünk, de ha megszűnne ez a nyomás, akkor szétrobbannánk. Átölel és szo­ron­gat minket. Nem kell keresnem a levegőt, csak be kell lélegeznem, és meg kell köszönnöm. Isten szorongat engem, és az a vágya, hogy bennem élhessen. Nekem csak be kell Őt fogadnom. Isten szeretete szorongat minket. Isten szeretete most, ebben a pillanatban is arra törekszik, hogy teljesen átjárhasson minket.

Ádám ennek a szeretetnek a méhében fogant meg. Ádámon az egész emberiséget értem. Istentől született, hogy élvezze Isten szeretetét. És az Édenben Ádám úgy élt, hogy ismerte ezt a szeretetet. Nem kellett bizonyítania, hogy méltó a szeretetre. Nem kellett állandóan arra hivatkoznia, hogy mit tett, abban a reményben, hogy Isten most már szereti őt, és nem kellett azon fáradoznia, hogy megőrizze Isten szeretetét. Semmit sem kell bizonyítanunk. Isten szeretetének semmi köze sincs hozzánk, egyszerűen a szerető Istenből fakad. Isten azért szeret engem, mert Ő szeretet, és így Ádám úgy élt a Paradicsomban, hogy ismerte Isten szeretetét. Amikor reggel felébredtél, eszedbe sem jutott, hogy a levegőt ki kell érdemelned, csak tudtad, hogy van levegő. Így élt Ádám a szeretetben. Tudta, hogy ajándékként kapja, nem kell kiérdemelnie. És tudta, hogy Isten örömét leli benne, tudta, hogy Isten a saját képmására alkotta meg őt. Ezt Istentől tudta. Isten beszélt hozzá az Ő szeretetéről, és arról, hogy Ádám egy különleges lény. Isten képmására, hasonlatosságára lett megalkotva. Ezért Ádámnak semmi kételye nem volt ezzel kapcsolatban, amikor Isten felhatalmazta arra, hogy adjon nevet az állatoknak. Ádámnak szemügyre kellett vennie minden állatot, hogy felismerje: ez nem ember, ez sem ember, ennek sincs személyisége. Aztán amikor belenéz a víz­tü­kör­be, belenéz a saját szemébe, és látja, hogy van benne valami, ami az állatokból hiány­zik, és felismeri, hogy alapvetően különbözik az állatoktól. Csak annyi a közös ben­nünk, hogy azoknak is van teste, amely szintén porból vétetett, de nekem kap­cso­la­tom van a Teremtővel, az Ő képmása vagyok, Ő az eredeti, öröktől fogva létező személy, én pedig egy kicsi, teremtett lény vagyok, egy teljesen egyedi és megismételhetetlen emberi lény. Az Ő képmása vagyok, és Isten azt mondta nekem, hogy szeret. És én képes vagyok reagálni erre a szeretetre. Ez az a nagy kijelentés, melyre a továbbiakban sokat fogok hivatkozni. Isten terve szerint ennek alapján kell ismernie az embernek a saját önazonosságát. A Teremtő beszél hozzám és ezt mondja: “Szeretlek téged. Az én képmásom vagy. Az enyém vagy.” Ez adja meg az identitásom tudatát. Tudom, ki vagyok. És ebből tudom meg azt is, hogy fontos vagyok. Ennél fontosabb dolgot elképzelni sem tudok, hogy a Teremtő határtalanul szeret engem. Ez adja meg a fontosságomat, az értékemet, ez jelenti rajtam az árcédulát. Ennyit érek. Isten fog egy árcédulát, és ráírja: én mondom meg neked, ki vagy. Az én képmásom vagy. Szeretlek téged. Azért alkottalak, hogy válaszolj a szeretetemre, hogy engedelmességre épülő közösségünk legyen egymással. Ez vagy te. Egy külső hang beszél hozzánk, és ezt mondja: úgy alkottalak, hogy egy külső hang alapján ismerd meg, ki vagy. Ha magadba nézel, hogy megtudd, ki vagy, soha nem fogod megtudni. Ne nézz a tükörbe, és ne mondogasd: én csodálatos vagyok, én csodálatos vagyok. Ez igaz ugyan, de nem ebből tudjuk. Szükségem van arra, hogy a Teremtő beszéljen hozzám, és ezt mondja: szeretlek. Szükségem van arra, hogy ezt mondja nekem: az én képmásom vagy, és semmihez sem lehet téged hasonlítani. A Vele való közösségre lettem teremtve. Ez adja meg a fontosságomat, az értékemet. Hadd adjak neked egy meghatározást arról, hogy kik vagyunk! Mi ha­tá­roz­za meg az identitásomat? Az identitásom ebben van: Isten képmására lettem meg­al­kot­va. Plusz: Isten feltétel nélkül, ok nélkül szeret. Plusz: én tudok válaszolni Neki, meg­ismerhetem Őt engedelmességben. Ez vagyok én. Érthető? Így határozta meg Isten az embert és életét. Az egyenlőség egyik oldalán az áll, hogy Isten képmására lettem megalkotva, plusz Isten feltétel nélkül és ok nélkül szeret, plusz én képes vagyok engedelmesen válaszolni erre, és megismerhetem Őt. Az egyenlet másik ol­da­lán ez áll: ez vagyok én. Ennek semmi köze sincs ahhoz, amit csinálok. Lehetsz egy vezérigazgató, lehetsz szemetes, vagy utcaseprő, ennek nincs semmi jelentősége, feltéve, hogy tudod, ki vagy. Mert akkor úgy élsz, hogy tudod: van értelme a lé­te­zé­sed­nek. Az életem annak kifejeződése lesz, hogy egy szeretett lény vagyok.

Isten bemutatta Ádámnak a menyasszonyát – sajnos a magyar nyelvű Biblia sem tudja visszaadni a héber szöveg igazi tartalmát. Ádám ezt mondja: “az én feleségem”. A héber ezt mondja: “isá”, ami ezt jelenti: “az én hölgyem”. Valaki, aki belőlem is fakad. Mert a héberben a férfi az „is”. Is – isá.

Így jártak együtt a kertben. Áhítatos tisztelettel álltak egy­más előtt. És szeretetük abból a tényből fakadt, hogy Isten mindkettőjüket szereti.

De vajon mi romolhatott el? Miért van kisebbrendűségi érzésünk? Miért érezzük magunkat értéktelennek, akiket nem lehet szeretni? Mert egy másik hangra hallgattak. Emlékeztek, mit mondtam? Egy külső hang alapján állapítjuk meg, kik vagyunk. De ők egy másik, egy alternatív hangra hallgattak. És ez a másik hang egy másfajta identitást adott nekik. A kígyó ezt mondta: “Csakugyan azt mondta az Isten, hogy nem ehettek erről a fáról? Nem tudom elhinni, hogy ezt kérte volna tőletek? Hát ti tréfáltok velem? Csakugyan ezt mondta? Ez hihetetlen! De majd én elmondom nektek az igazságot. Ez az Isten egy kész Frankenstein. Csinált valakit, akit nem tud irányítani. Csinált valakit, aki ugyanolyan nagy, mint ő maga. Ezért mondta nektek azt, hogy mindig azt csináljátok, amit ő mond, és hogy fogadjátok el az ő feltétel nélküli szeretetét. Ezért akarja, hogy könyöradományokból éljetek, ezért akar elnyomni titeket. Nem akarja, hogy elérjétek képességeitek határait. Nem akarja, hogy felnőjetek, mert akkor osztoznia kellene veletek a dicsőségen. Egyszerűen fél, és nem akarja, hogy ki tudjátok használni a lehetőségeiteket. Itt az ideje, hogy füg­get­le­nít­sé­tek magatokat tőle. Mert ha ezt megteszitek, akkor rájöttök majd, hogy ti is ren­del­kez­tek hatalommal, és nem vagytok neki kiszolgáltatva. Tietek lesz minden bölcsesség. Olyanok lesztek, akár az Isten! Irányíthatjátok majd az életeteket, a sorsotokat, teljes életet élhettek magatokban is. Nem kell majd tőle függenetek, hanem egyenrangú társai lehettek. Persze attól még hihettek benne, de legyen saját célotok és tervetek. A saját életeteket élhetitek, saját magatokban megtalálhatjátok fontosságotok tudatát és életetek értelmét.” – Nos ez az, amit ma az eredendő bűnnek nevezünk. Az ember nem akart Istenben élni és mozogni, nem akart egyszerűen egy szeretett lény lenni, hanem függetleníteni akarta magát Istentől, egyenrangú társa akart lenni, hogy önmaga lehessen. Ez persze illúzió, lehetetlen. És bűn.

A hazugság arra késztet bennünket, hogy tagadjuk meg teremtett voltunkat, hogy ezt mondjuk: én Istentől függetlenül is tudok élni. A hazugság Isten helyett az embert állítja a középpontba. Az ember ezzel a hitével elszakította magát Istentől. És bár továbbra is Isten jelenlétében él, Aki továbbra is szereti őt, de már nem ismeri Istent. Halott és vak lett ennek a valóságnak a meglátására. És csak egy valami maradt meg a számára: a test. Magára hagyatott lett. Ezenkívül fel kellett fedeznie saját magában egy feneketlen mélységet, amely valaha telve volt Isten feltétel nélküli szeretetével. Észre kellett vennie, hogy most a sátánnal áll közösségben, mert az ő rabszolgája. És sötétség honol a szívében. Meg a fejében is. Nem tud világosan gondolkodni. Összekavarodnak az érzései. És elfelejtette, miért is van itt. Elveszítette életének értelmét. A Biblia ezt úgy mondja, hogy az ember a sötétség birodalmában él. Elveszítette a feltétel nélküli szeretet iránti minden érzékét. Úgy is mondhatnám, hogy elveszítette a kapcsolódási pontot. Azt a pontot, amely összekapcsol bennünket. Azt a fókuszpontot, amely egymáshoz vonz és egymáshoz kapcsol minket. Nincs kapcsolódási pont. Elveszítettük azt a külső hangot, amely Isten szeretetéről beszélt, amely elmondta nekünk, hogy kik vagyunk, hogy Isten képmásai, szeretett lények vagyunk. Az ember egy másik hangra figyelt, és elhitte, amit az mondott: légy önmagad, csináld a saját dolgaidat. És nem maradt más neki, mint az elveszettség érzése, a fájdalom, hatalmas sóvárgás és kiáltás a szeretettség után.

Szeretnék valamit nagyon világossá tenni, és ez egy alapvető szempont: az ember bűnösnek érzi magát. Nagyon bűnösnek. Hála legyen Istennek a bűntudatért! Ne engedd meg senkinek, hogy lebeszéljen téged a bűntudatról! Adj hálát Istennek, ha bűntudatot érzel! Mert ha bűnösnek érzed magad, az azt jelenti, hogy meg lehet téged menteni. Az ördög soha nem érezte magát bűnösnek. Őt nem lehet megmenteni. De ha te bűntudatot érzel, az azt jelenti, hogy még van remény. Hála legyen Istennek az emberi bűntudatért! Másodszor: az ember fél. Nagyszerű! Csak így tovább! Alkalmatlannak érezték magukat, és ez így is volt rendjén. Tehetetlennek, gyengének érezték magukat, és kicsúszott a kezükből a dolgok irányítása. És rettenetes magányt éreztek. Tapsoljuk ezt meg! Mi másra számíthatnál, ha elbúcsúzol életed értelmétől? Isten az erő forrása, Isten jelenléte miatt érezzük magunkat embernek, a szó legteljesebb értelmében. Hát persze, hogy alkalmatlannak és gyengének érzem magam, persze, hogy félek, ha ezt elveszítem. Hála legyen Istennek, hogy ezt érezték! Te is adj hálát, ha így érzel! Úgy érzed, hogy az életed teljesen szétesett? Fantasztikus! Akkor jó helyen vagy, mert ha érzem a veszteséget, az azt jelenti, hogy vissza akarom, és vissza is tudom szerezni korábbi helyzetemet.

De várjunk csak egy kicsit! Itt valami nem stimmel! Ez egy jó szégyen. Egy nagyon jó szégyen. De az ember továbbra is hisz a hazugságban. A Sátán ezt mondta: olyanok lesztek, mint az Isten. És mi történt? Hirtelen még az embernél is kevesebbnek érzi magát. Egyáltalán nem érzi magát Istennek. Sőt, rettenetesen fél Istentől, gyengének, tehetetlennek, magányosnak érzi magát, és fél. Nem történt meg! Függetlenítettem magam Istentől, de nem érzem magam Istennek, sőt, még egy embernek sem! Kevesebb vagyok, mint öt perccel ezelőtt voltam.

Mit tesz ilyen helyzetben egy épeszű ember? Ezt mondja: Sátán, te hazudtál! Visszamegyek Istenhez, Aki szeret engem, és ezt mondom: tévedtem. A baj ott van, hogy a bűn eltorzítja a gondolkodásunkat. A bűn az őrültséggel határos elmeállapotot okoz. És Ádám szégyellte magát a szégyene miatt. Örülnie kellett volna azért, mert szégyenkezett, örülnie kellett volna, amiért bűntudata volt, amiért gyengének és alkalmatlannak érezte magát, mert ez jelentette volna a hazafelé vezető ösvényt. Ahelyett, hogy szégyellte volna magát, csak tovább rontotta a helyzetét. Azt hitte, hogy tökéletesnek, függetlennek kell lennie, fontossággal, identitással és céllal kell bírnia önmagában, – mégis azt tapasztalta, hogy ez nem igaz. De ahelyett, hogy ezt mondaná: ez nem igaz, ezt mondja: valami baj van velem. Valamiért kudarcot vallottam.

Ádám el akar rejtőzni. Megrémül attól a gondolattól, hogy valaki meglátja őt a maga valójában. Ha valaki meglátja, milyen vagyok, akkor biztosan nem fog szeretni. Tökéletesnek kellene lennem. Olyannak kellene lennem, mint Isten, mert akkor szerethet engem a feleségem. De ilyen állapotban… Nem vagyok méltó a szeretetre. Kudarcot vallottam. Nem lettem olyan, mint Isten, pedig az ördög azt mondta, hogy olyan leszek. Nem vagyok jó. Egyetlen épeszű ember sem fog szeretni ebben az új állapotomban. Kudarcot vallottam emberként, el kell rejtőznöm, nem engedhetem, hogy bárki is meglásson. És ha alaposan el tudok rejtőzni, ha megtalálom a megfelelő álarcot, amely mögé elrejtőzhetem, akkor talán szeretsz majd.

Ádám legelső cselekedete az volt, hogy fügefalevelekből csinált magának ruhát. Érdekes megfigyelni, hogy a “csinál” szó a héberben ugyanaz, amelyet a Teremtés könyve 1. és 2. része használ Isten teremtő munkájának leírására. Ádám tehát most – Istenhez hasonlóan – teremtő munkát végez, de a legelső alkotó te­vé­keny­sé­ge a rejtőzködésre irányult. Amikor fügefaleveleket aggattak magukra, nem Isten, hanem egymás elől próbáltak meg elrejtőzni, abból a meggondolásból, hogy: “ha meglátsz engem olyannak, amilyen vagyok, akkor nem fogsz szeretni. Ezért elrejtőzöm előled. Elrejtőzöm. Tetszik neked ez a fügefalevél? Így is feltehetem. Tetszem neked fügefalevélben?” A kérdés tehát így szól: “Tetszik neked az a mód, ahogyan rejtőzködöm? Tetszik neked az álarcom? Olyant veszek fel, amilyen neked tetszik. Tetszem így neked? Mert csak az számít, hogy szeress engem. Csak az a fontos, hogy elfogadj. Ne utasíts el engem! Azért elrejtőzöm előled, hogy ne kelljen látnod, milyen is vagyok valójában, csak szeress és fogadj el!”

És Isten jelenlétében ez csak erősebb lesz. Amikor Isten megjelenik a Kertben, ezt érzik: Isten most már nem tud és nem fog engem szeretni. Teljesen eltorzult a gondolkodásuk, és Ádám valójában annak alapján alakította ki Istenről alkotott képét, ahogyan saját magát látta. Hadd fogalmazzak így: Isten megalkotta az embert a saját képére, most az ember viszonozta ezt a szívességet, és megalkotta Isten a saját képére. Értitek, mire gondolok? Szeretetre méltatlannak látja saját magát, értéktelennek látja magát, tehát megalkot egy Istent, aki ugyanígy látja őt. A saját gondolatai alapján kialakít Róla egy képet. És úgy gondol Istenre, mint Aki nem tudja szeretni a rossz embereket. Úgy gondol Istenre, mint Aki megveti azokat, akik kudarcot vallottak. Úgy gondol Istenre, mint Aki csak azokat az embereket tudja szeretni, akik Tőle független, isteni életet élnek. Ezért amikor Isten megjelent, még a fügefalevelekkel sem voltak elégedettek, és a fák közé futottak abban a reményben, hogy a fák törzse majd elrejti őket Isten szeme elől. Megrémültek attól, hogy megláthatja őket. Képtelenekké váltak annak a ténynek a meglátására, hogy Isten még mindig követi őket feltétel nélküli szeretetével.

Mi történt tehát? Elveszítették létezésük értelmét. Az emberi lét az Isten szeretetében való tartózkodás elsajátítását jelenti. De elvesztettük ezt a képességünket, és ezzel elveszítettük a sze­mé­lyi­sé­gün­ket.

Meg kell tehát próbálnunk visszaszerezni azt, amit ők elveszítettek.

Az a csodálatos, hogy bár ez a csökkent értékű, megromlott személyiségű, üres, szeretet és tisztelet után vágyakozó, azt mohón kereső ember lett belőlünk, akiket megrontott a sötétség, és ezt mondtuk: én egyedül is képes vagyok rá – Isten továbbra is szeret minket. “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta”. (János 3:16) Felfoghatatlan! És a Fiú szeretett engem, és odaadta magát értem. És amikor felment a mennybe, elküldte a Szent Szellemet, Aki kiárasztja Isten szeretetét a szívünkbe. És ekkor elkezdjük megismerni Krisztus szeretetét, amely minden értelmet felülhalad, és így teljes értékű emberek leszünk szellemünkben, elménkben és érzelmeinkben. Mert megtaláltuk az élet kulcsát: azt a külső hangot, amely közli velünk, hogy kik vagyunk. Nem a fe­le­sé­gem, nem az embertársam, nem a munkatársam, nem valami fontos személyiség, ha­nem az én Istenem beszél hozzám. Beszél hozzám az Ő Fián keresztül, a Szent Szel­lem által, mélyen bennem, és tudom, hogy szeretett lény vagyok, tudom, hogy az Ő ha­sonmása vagyok, és Jézus Krisztusban kiábrázolódik bennem ez a hasonlóság. És amint kialakul a személyiségem, megtelik tartalommal az életem.

Megtaláltuk a személyiség hajtóanyagát. Ez pedig Isten szeretete, ami Jézus Krisztusban jelent meg.

Úgy vagyunk megalkotva, hogy egy külső hang alapján tudjuk csak felfedezni, kik is vagyunk. Ennek a külső hangnak pedig a Teremtőtől kell származnia, Aki szeretett minket. Miután elveszítettük ezt a hangot, kénytelenek vagyunk más emberekhez fordulni, és az ő hangjukat, az ő mosolyukat, az ő megerősítésüket kell keresnünk, hogy azt érezhessük, értékesek vagyunk, van értelme és célja a létezésünknek. A Teremtő helyett a teremtmény hangjára figyelünk.

Ha elszakadunk Isten jelenlététől, az Ő feltétel nélküli szeretetétől, ezt az állapotot a Biblia halálnak nevezi. Élünk, mégis halottak vagyunk. Ezt az állapotot valamennyien átéltük, nem valaki másról beszélek. És van, aki úgy érzi, hogy még mindig ott van ennek az állapotnak a fogságában. Tény, hogy az Édentől a huszadik századik milliók életét meghatározta már az a hazugság, hogy önazonosságunk és fontosságunk tudatát megtalálhatjuk saját magunkban és más emberekben. Minden generáció kipróbálja ezt a hazugságot, hogy működik-e. És minden generáció azt hiszi, hogy ő lesz az, akinek az életében sikerülni fog.

Emlékszel arra az időre, amikor tinédzser voltál? Úgy gondoltad, hogy a szüleid teljesen kudarcot vallottak, de neked sikerülni fog. Aztán a te gyerekeid is elérik a tinédzserkort, és azt mondják: na, majd én. Újra és újra rákényszerít minket valami, hogy megpróbáljuk működésbe hozni ezt a hazugságot. És az ember elhiszi ezt a hazugságot, mint egy végső igazságot. Elhiszi, hogy Istentől függetlenül, ahelyett hogy Benne élne, képes arra, hogy tökéletes, beteljesült életet éljen, a kezében tudja tartani a dolgokat, vagy ahogy a Biblia mondja: olyan lehet, mint Isten. Amikor Isten Igéjét hallja, akkor legjobb esetben is gyanakvóvá válik. A hazugságot elfogadja abszolút igazságként, de Isten szavát legjobb esetben is fenntartásokkal fogadja. Arra megy rá az életünk, hogy megpróbáljuk semlegesíteni a szégyenünket. Szégyellem magam, mert úgy érzem, nem olyan vagyok, mint kellene lennem. Olyannak kellene lennem, mint Isten, tökéletesnek, beteljesültnek, nekem kellene irányítanom a dolgokat, de mivel nem ilyen vagyok, szégyellem magam, ahelyett hogy felismerném ennek a helyzetnek az okát: így mennek a dolgok Istentől függetlenül. Szégyellem magam, és megpróbálom semlegesíteni magamban ezt a szégyent a mosolyoddal. Mindaddig, amíg azt mondod, hogy minden rendben van velem, addig legalább egy pillanatra megfeledkezhetem erről a szégyenről, mert ez pillanatnyilag eltereli a figyelmemet róla, és így megfeledkezhetem a szégyenről.

Ez a személyiségnek egy újfajta meghatározása. A bukás utáni új meghatározás így hangzik: az vagyok, amit teszek. Az előző meghatározás arra vonatkozott, hogy ki vagyok. Tudtok követni? Hogy ki vagyok. Én Isten képmása vagyok. Szeretett lény vagyok. Most új meghatározás van érvényben, ami azzal foglalkozik, amit teszek. Tennem kell valamit, mert szégyellem magam amiatt, aki vagyok, ezért megváltoztatom a fókuszpontot. Már nem az számít, hogy ki vagyok, hanem az, hogy mit teszek. Az ember lényétől az ember cselekedetei felé fordulok. Már nem csak vagyok, nem egy szeretett lény vagyok, ezért teszek valamit, hogy igazoljam létezésem jogosságát. A meghatározás tehát így szól: amit teszek, plusz a sikereim. Ezt általában az anyagi javakban szokták lemérni. Sikeres vagyok, mert ennyi mindenem van. Tehát amit teszek, plusz a sikereim, plusz a te véleményed arról, amit teszek. Ahogyan minősíted a dolgaimat. Ez vagyok én. Tehát ha te azt mondod, hogy én nagyszerű munkát végzek, akkor érzem, hogy van személyiségem, jelentőséggel bírok, de ha azt mondod, hogy nem vagyok jó, akkor minden összeomlik bennem, mivel a személyiségem szoros kapcsolatban áll a teljesítményemmel.

Talán döbbenetesnek tűnik, ha azt mondom, Éva nem volt ott az Édenkertben. Ott egy nő volt. Isá – az Is párja. Miután kijöttek a kertből, Ádám új nevet adott neki. A kertben annak alapján írta le és nevezte őt el, aki volt: az én feleségem. A kerten kívül mindketten szégyellték magukat amiatt, hogy kik voltak, ezért Ádám új nevet adott neki, és az Éva a héberben azt jelenti, hogy a gyermekeim anyja. Az új nevét a betöltött szerepe, a tettei alapján határozta meg. Most a cselekedeteink szerint látjuk egymást. Te aszerint látsz engem, amit én teszek, és én is aszerint látlak téged, amit teszel. Mármint Krisztustól elválasztva. Nem személyként, nem egyéniségként látjuk egymást, akik Isten képmására lettek megalkotva, hanem minősítjük egymást, tetteink és betöltött szerepünk alapján.

És hadd mondjam ki: mindaddig, amíg annak alapján próbálom meghatározni magam a számodra és Isten számára is, hogy mit teszek, életem elkerülhetetlenül tele lesz ürességgel, és fájdalommal. Ez ennek a hazugságnak a tartozéka. És ez a fájdalom nagyon mély lehet. És amint egymást váltják a generációk, ez a fájdalom csak egyre mélyebb lesz. Kezdünk kifutni a kísérletezés lehetőségeiből, és az Istentől való elszakítottság okozta fájdalom és üresség úgy jelenik meg eltorzult elménkben, hogy Ő elutasít bennünket, mert nem vagyunk elég jók a számára. Ezért a teremtett dolgokhoz fordulunk a teremtett lények helyett. Hadd soroljam újból: először Isten határozott meg bennünket, azután a másik emberben kerestük önmagunkat, és amikor az sem vált be, jönnek a tárgyak.

Megpróbálunk találni valamit ennek a fájdalomnak a csillapítására. Itt jön be a képbe az alkohol és a kábítószer. A szenvedélyek, amelyek mind egy tárgyhoz kötődnek, legyen az fecskendő vagy tévékészülék. A belső fájdalmunk olyan mély, hogy azt feltétlenül csillapítanunk kell. És itt összetévesztjük a dolgokat a szeretettel, amit keresünk. Ez egy meglepő dolog. A szívünk szeretet után kiált, erre odamegyünk a hűtőszekrényhez egy kis csemegéért. Úgy értem, hogy ez nevetséges. Különösen akkor, ha már egyébként is gondjaink vannak a túlsúllyal. Csak gondolj bele! Tedd ki az asztalra, és lásd meg, hogy ez nem szeretet! Nevetséges! Mégis azt képzeljük, hogy az étel csillapíthatja szellemi éhségünket. Elmegyünk a bevásárlóközpontba, hogy vegyünk valami ruhát, amire nincs is szükségünk és soha nem is fogjuk felvenni, mégis megvesszük, mert úgy gondoljuk, hogy körülvesz, megölel és szeret minket. Bekapcsoljuk a tévét, hogy kikapcsoljuk általa a szeretetéhségünket.

Volt a hippimozgalomnak egy jelszava: “Szerelmet keresek, de kénytelen vagyok beérni a szexszel”. Kicsit kipofozva így is lehetne mondani: “Szeretetet keresek, de be kell érnem … (pont pont pont)” – és ide bármit behelyettesíthetsz.

Tudjátok, a szenvedélyek felcserélhetők. Leszokunk valamiről, és átnyergelünk egy másik szenvedélyre, amely társadalmilag elfogadottabb. De mindaddig nem lehetünk szabadok a szenvedélyektől, amíg nem nyerjük el Isten szeretetét. Mindig is ezt kerestük. Isten feltétel nélküli szeretete az egyetlen válasz minden gyötrő sze­re­tet­éhségünk­re, amelyet emberekben és tárgyakban keresünk. És eközben kialakul egy újabb tragédia az életünkben: miközben a szeretet közösségét keressük, egyre jobban elszigetelődünk.

Mit szoktunk kezdeni az elszigeteltségünkkel? Istentől függetlenül, tőle elválasztva élek. Mit teszek ebben a helyzetben?

Nézzük Ádámot! Hogyan kezeli Ádám a saját szé­gyen­érzetét, amikor végül megjelenik Isten? Emlékeztek, mit tett? Isten megkérdezi: “Mit tettél?” Ádám azt feleli erre: “Én? Én nem csináltam semmit. Történt egy kis apróság, de nem úgy, mint ahogy gondolod. Az igazság az, hogy ő tette.” Ez világosan kitűnik az Igéből. Mit tesz itt Ádám? Úgy próbál megoldást találni a szégyenérzetére, hogy kijátssza Istent. Ez egy fontos szempont, mert mi is ugyanezt csináljuk. Az ember ebből a szempontból roppant unalmas lény, semmit sem változik a generációk alatt, és mi továbbra is ugyanazt tesszük. Ádám azt tette, hogy elhatárolta magát szégyenétől. Tovább passzolta a labdát. “Nekem nincs miért szégyenkeznem.” Elkezd valaki mást hibáztatni. Áthelyezi a szégyenét a feleségére. Ez az egyik módja annak, ahogyan a szégyenünkkel bánunk.

Murphy törvényei között olvastam, hogy tévedni emberi dolog – másra kenni még emberibb. De ez nem oldja meg a kudarcunkat és a szégyenünket!

Most olvassunk kicsit a Bibliából, keressük meg János evangéliumának 3. részét, a 18. verstől!

“Aki hiszen Őbenne, el nem kárhozik, aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivel­hogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Ez pedig a kárhoztatás, hogy a vi­lá­gosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert az ö cselekedeteik gonoszak valának. Mert minden, aki hamisan cselekszik, gyű­löli a világosságot, és nem megy világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fe­des­se­nek. Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyil­vánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.”

A világon létező kétféle ember közötti játékról van itt szó. Azok között, akik a fény­ben és a fényből élnek, és azok között, akik a sötétségben és a sötétségből élnek. Alap­vetően már az Édentől kezdve, amikor a hazugság bejött a világba, és a vi­lág­rendszer alapjává vált, valamennyien, ti is és én is, egy alapvetően “éjszakai” világban nőt­tünk fel. A sötétségben érezzük otthon magunkat. Szeretünk meglapulni az ár­nyékban. A hazugság társadalmában vagyunk otthon, ami még csak nem is zavar min­ket. Ha hirtelen meglátnánk, mennyi hazugság vesz minket körül… látjuk a te­le­ví­zió­ban a sok reklámot, tudjuk, hogy nem az igazat mondják, de ez a jelek szerint egy csep­pet sem zavar minket. Elfogadjuk. Néha még el is hisszük, pedig tudjuk, hogy nem az igazságot mondják. Meghallgatjuk a politikusok ígéreteit, tudjuk, hogy hazud­nak, de ez még csak nem is zavar minket. Hozzászoktunk a hazugságokhoz, a sö­tét­ség­ben élünk, és egy órán belül bebizonyítom nektek, hogy mi magunk is részt ve­szünk ebben, és tökéletesen otthon érezzük magunkat a sötétségben. És tudjátok, mi­vel nagy biztonságban érezzük magunkat a sötétségben, elrejtőzhetünk egymás elől, és még Isten elől is megpróbálunk elrejtőzni. Ebben a sötétségben, ahol elrejtőzünk, néha még saját magunknak sem engedjük meg, hogy megismerjük magunkat, nemhogy má­sok­nak. Ebben a belső sötétségben a szégyen megsokszorozódik. És a szégyen meg­sok­szorozódásával együtt jár minden probléma megsokszorozódása, amit a bûn valaha is előidézett.

Hadd utaljak vissza Ádámra és Évára. Kétféle szégyenről beszéltünk. Az első egy hasznos szégyen. Amikor Ádám bűnösnek érezte magát az Éden­ben, ez egy hasznos szégyen volt. Soha ne engedd meg senkinek, hogy racionalizálja va­lós bűntudatodat! Ha elkövettél valamit, és bűnösnek érzed magad emiatt, akkor adj há­lát ezért Istennek! Ez a bizonyítéka annak, hogy meg lehet téged menteni, hogy ké­pes vagy elfogadni a bűnbocsánatot. A bűntudat kényszerít rá, hogy odamenjek a Meg­váltóhoz. A bűntudat mondja meg nekem, hogy megváltásra van szükségem, és ez mutat rá a Keresztre, ahol üdvösséget nyerhetek. Hála legyen Istennek a bűn­tudatért! Ez egy hasznos szégyen. Ádám alkalmatlanságot érzett: alkalmatlannak, gyen­gének, tehetetlennek, magányosnak érezte magát. Félt. És ez a kulcsszó. Ki­csú­szott a kezéből a helyzet irányítása. Már nem érezte magát Isten szerető karjában. Ezért jó dolog volt, hogy ezt érezte, mivel mindenkinek alkalmatlannak kell éreznie ma­gát Istentől elszakítva. Mindenkinek, akit nem vesz körül Isten szeretete, ma­gá­nyos­nak kell éreznie magát, mert ez késztet minket arra, hogy meglássuk a vi­lá­gos­sá­got, a fényt, amelyben magányunk eltűnik az Ő szeretetében, alkalmatlanságunk el­tű­nik az Ő erejében, és ez jó. Mindaddig, amíg a helyes irányban haladunk.

De az a szé­gyen, amely elpusztít bennünket, az a szégyen, amely a pokol légkörét hordozza, amely összekeveredett azzal a sötétséggel, amelyben elrejtőzünk egymás elől, mivel szé­gyelljük magunkat; nos, ennek a szégyennek az a tartalma, hogy szégyelljük ma­gun­kat a hasznos szégyenkezésünk miatt. Nem tudom, követhető-e? Szégyellem magam, mert bű­nös vagyok. Szégyellem magam, mert nem tudom irányítani a dolgokat. Szégyellem ma­gam, mert magányos vagyok. Szégyellem magam a gyengeségem miatt. És miért szé­gyelli magát az ember ezek miatt? Azért, mert elhiszi azt a hazugságot, hogy ha füg­getleníti magát Istentől, akkor olyan lesz, mint Isten. Egy Isten pedig nem érez bűn­tudatot, nem érzi magát alkalmatlannak, gyengének, tehetetlennek, magányosnak, ha­nem azt hiszi, hogy képesnek kell lennie arra, hogy Istentől függetlenül élje az éle­tét. Azt hiszi, hogy hatalommal kell rendelkeznie, kezében kell tartania a dolgokat, még azt is elhiszi, hogy mindentudónak kell lennie, és tudnia kell, mi fog történni hol­nap. És azt hiszi, hogy az a dolga, hogy tökéletes életét odategye Isten elé. “Nézd, én egy sikeres ember vagyok, fogadj el!” – Ez a Sátán hazugsága. És ez ott visszhangzik még a hívők fejében is: legyél ilyen, tedd meg ezt, és akkor a többi hívő jobban fog téged kedvelni, és Isten is fog kedvelni, és te is kedvelheted magad. Aztán bűnösnek és rettenetesen magányosnak érzem ma­gam, és aggódom a holnap miatt, és nem tudom, hogy most mit tegyek, és nem tu­dom irányítani a dolgokat, és szégyellem magam emiatt. Nem akarom, hogy ezt te meg­tudd. Azt akarom, hogy úgy gondolj rám, mint Istenre. Azt akarom, hogy ezt hidd ró­lam: ez az ember teljesen a kezében tartja a jövőt. Ismer minden eshetőséget, le­he­tő­sé­get, mindent a kezében tart, és soha nem aggódik. Azt akarom, hogy ezt gondold, mi­vel eltorzult elmémmel azt hiszem, hogy ha te így gondolsz rám, akkor kedvelni fogsz. Szégyellem a gyengeségeimet, szégyellem bevallani, hogy bűnös vagyok, szé­gyel­leném, ha gondolataim lelepleződnének. És mivel szégyellem magam, elrejtőzöm elő­led, és megpróbálok elrejtőzni Isten elől, és fügefaleveleket aggatok magamra. Ez a fé­lelem, hogy ha te valaha is rájössz arra, hogy én valójában milyen is vagyok, akkor el­uta­sítasz engem: ez a félelem szinte észrevétlenül elvezet minket a tagadáshoz. Csak gondoljatok bele! Mihelyt elkezdek félni attól, hogy te elutasítasz, ha rájössz, hogy én milyen is vagyok, mindaddig, amíg félek, hogy még Isten is elhagyna engem, ha képes lenne belém látni, mindaddig amíg ott élnek bennünk ezek a félelmek, ész­re­vét­lenül, öntudatlanul belemegyünk a tagadásba és mindenféle hazugságokba. Ez szük­ségszerű. Ez egy kényszerítő erő a számomra. Meg kell tennem, ugye megérted, hogy nem engedhetem meg, hogy megtudd, milyen va­gyok, mivel olyan kétségbeejtő szükségem van a szeretetedre. Olyan kétségbeejtő szük­ségem van arra, hogy kedvelj, és hogy megerősíts, hogy értékes vagyok az em­beri faj számára. Nem engedhetem, hogy megtudd, milyen vagyok. Ugye megérted, hogy hazudnom kell? Hazudnom kell. Kénytelen vagyok letagadni a valóságot. A baj csak az, hogy te ugyanezt csinálod. Ezért a hazugságok, a ravasz álcázások, rej­tőz­kö­dé­sek, álarcok és fügefalevelek hálójában élünk, mivel valamennyien ugyanezt hisszük. Bármerre nézünk, mindenki ugyanezt hiszi: hogy ha azok, akik fontosak szá­má­ra ebben az életben, megismernék, akkor soha nem tudnák szeretni. Ezért fü­ge­fa­le­ve­leket aggatunk magunkra, és Isten jelenlétében csak fokozódik a szégyen is, meg a fügefalevél-aggatás is. Meg­fi­gyel­ted már azt a jelenséget, hogy amikor szeretnénk egyedül maradni Isten je­len­lé­té­ben, vagy ahogy Jézus mondja: magunkra csukjuk az ajtót, akkor gyakran nem imád­ko­zunk, hanem imádkozás helyett csak a szánkat jártatjuk, nehogy Isten belénk lát­has­son. Ami igazán lényeges, azt legtöbbször nem merjük kimondani. A sok beszéd is egyfajta fügefalevél. Feltűnt ez már neked? Ezért hagyod egész nap bekapcsolva a rádiót vagy a tévét, nehogy szembe kelljen nézned saját magaddal. Er­re kell a zaj, és ha magamra kell maradnom, és be kell fognom a számat Isten je­len­lé­tében, még csak nem is imádkozom, nem dicsérem Őt, csak figyelek, még a villanyt is lekapcsolom, akkor borzasztóan félek attól, hogy megtudja, milyen vagyok, és ha meg­tudja, akkor soha nem fog felültetni mennyei helyekre.

Ezért volt az, hogy amikor Isten megjelent a Paradicsomban, ahol már megvetette lá­bát a bűn, akkor belépett az ember életébe a legvisszataszítóbb szükségszerűség: a bűn és a szégyen szükségszerűsége, hogy “hazudnom kell”.

Belegondoltál már abba, hogy Is­ten, aki mindent tud, aki mindenütt jelenvaló, mennyire megalázza magát? Az Éden kertjében a szeretet megalázkodását láthatjuk. Eljön Isten, és ezt kér­de­zi: “Ádám, hol vagy?”

Ő nagyon jól tudta, hol van Ádám. Ő ott volt, ahol Ádám. A buta ember megpróbál fü­gefalevelek mögé rejtőzni, és fatörzsek mögé bújik, de Isten ott van, ahol ő. Ennek ellenére Isten meg­alázta magát. Úgy döntött, hogy átengedi Ádámnak a labdát, és ezt kérdezte: “Ádám, hol vagy?” Ki akarta hívni Ádámot a fa mögül, a szégyenéből, a hazugságából. Ezt mondta: “Ádám, hozd elő a szégyenedet, és mondd el, mit tettél! Megadom neked a lehetőséget, nem én akar­lak megtalálni, tied a kezdeményezés lehetősége. Gyere elő!”

Aztán jön a következő kérdés, Isten második megalázkodása: “Mit tettél?” Pedig Isten tudta, mit tett Ádám, hiszen ott volt, amikor megtette. Mit tettél? Ugyanaz a késztetés Isten részéről. Mondd el, Ádám! Ne akard, hogy én mondjam meg neked, mit tettél. Gyerünk! Nyisd ki az ajtót, amit eltorlaszoltál! Dobd le a fügefaleveleket, és mondd el! Hozd ki a napfényre azt, amit szégyellsz, és akkor már nincs miért szégyen­kez­ned! És Isten azonnal megbocsát. Így nyilvánult meg Isten szeretete az Édenkertben. Néha az a benyomásunk, hogy a haragvó Isten jelent meg az Édenben, hogy elítélje és elkárhoztassa őket. Én ennek a nyomát sem látom. Isten csak szomorú. Mit tettél? És nem is ítélettel jön, csak az következett be, amit előre megmondott. És csak akkor mutatkoznak meg az érzelmei, amikor arról beszél, hogy az asszony magván keresztül meg fogja őket váltani. Még ebben a sötétségükben is szerette őket, csak ők ezt nem látták. És Ádám mindent tagad. Végül csak előbújik és megszólal, de mindent tagad. Továbbra is elzárja magát Isten elől. Képtelen elmondani a teljes igazságot, ment­ségeket keres, vádaskodik, elhatárolja magát attól, amit tett. Nem tudott így odaállni Isten elé: “Ez vagyok!” Semmi mentség, semmi vádaskodás. Ádám erre képtelen volt, a szégyene ezt nem engedte. Kénytelen vagyok bujkálni, meg kell magyaráznom, miért történt, mivel meg kell értened, hogy én ilyet nem tennék, mások vannak a dologban. Éva magára veszi a vádat, de megfigyeltétek, hogy azért ő is vádaskodik egy kicsit, bár kissé lagymatagon. Ezt mondta: “Az ördög vett rá, hogy megtegyem. Így van. Egy kígyó volt.” És ez így megy tovább. Megvan a módja a bűn át­adásának. Ez együtt jár a sötétséggel.

Ádám még félt, de Kain már nem. “Ha Ábelt keresed, találd meg magad! Avagy őrizője vagyok én neki?” Még csak egy generáció a távolság, de már megjelenik az arrogancia is. És azóta nagy utat tettünk meg. Annyira megtanultuk a tagadást, hogy már teljesen automatikusan csináljuk. Elbújunk egymás elől, és Isten elől is megpróbálunk elrejtőzni. Hadd mondjam ki nagyon világosan: mindaddig, amíg más emberektől várom a szeretetet, a biztonságérzést, a fontosság tudatát, addig azzal fogom tölteni az életemet, hogy megpróbálom elrejteni a tökéletlenségeimet előlük. Mindaddig, amíg más embereknél keresem a szeretetet, a biztonságérzetet, az elfogadást, az emberi önazonosságomat, addig minden időmet arra pazarolom, hogy elrejtsem előlük a valós lényemet. Mert a szégyen azt mondja nekem, hogy ha ők megtudnák, ki vagyok én valójában, akkor nem tudnának szeretni.

Van-e megoldás?

Azzal kezdtük, hogy úgy vagyunk megalkotva, hogy egy külső hangtól függünk. És ez a külső hang adja meg önazonosságunk tudatát. Isten, a mi Teremtőnk, beszél hozzánk szeretetéről, arról, hogy Ő alkotott minket az Ő hasonlatosságára, és mi engedelmes hittel válaszolunk erre. És ennek eredményeként az az ember leszek, akinek Isten eredetileg tervezett. Ehelyett azonban az ember egy másik hangra, a Sátán hangjára figyelt, aki adott nekünk egy másik személyiséget, ami alapjában a személyiség hiánya – mert az Isten hiánya. És ez a hang azt állítja, hogy élhetünk Istentől függetlenül, az Ő egyenrangú társaiként, ha a saját útjainkat járjuk. Legyen saját terved! És az ember engedett ennek a hangnak, ezt hívjuk az eredendő bűnnek, a bukásnak, amikor az ember engedett a Sátán szavának, aki megcsillantotta előtte a függetlenség lehetőségét.

De Isten hangja sem némult el. Ő az utolsó időkben szólt hozzánk az Ő Fia által. Ezért nevezi Jézust a Biblia “az Igének”. Biztos elcsodálkoztatok már ezen. Ő az a bizonyos külső hang, Isten szava. Az ószövetségi próféták beszéltek az üzenetről, és ez az üzenet testté lett és lakozott közöttünk. Ennél intimebb módon már nem is beszélhetett volna hozzánk Isten, mint ahogyan Jézus Krisztuson keresztül tette. A külső hang Isten szeretetéről beszél. Ez a szeretet már nem csak egy szó. Ez a szeretet már nincs bezárva a teológiába. Az Ő szeretete megjelent Jézus Krisztusban, az Ő életében, beszédében, tetteiben, és végül, ahogy ma délelőtt mondtuk, abban, hogy az Ő testében felvitte bűneinket a keresztre. Majd dicsőségesen feltámadt, hogy visszahelyezzen minket a normális, működőképes életre, mi pedig engedelmes hittel válaszolunk erre a szeretetre, és ekkor a Szent Szellem újjászül bennünket. Újjászüli belső emberünket. És mi előlépünk arra az életre, melyre elhívásunk szól.