ALAPIGE: Máté 13:1-23

Kedves Testvéreim!

Ha a mag nem hoz gyümölcsöt, úgy a magvető munkája értelmetlen és hiábavaló volt. Az idejét, erejét, munkáját hiába áldozta. A megvető munkája – ha nincs gyümölcs – már csak azért is ostobaság, mert fogja a jó magot, eldobja – és ha nem kel ki, nem ereszt gyökeret, akkor elvész a földben. Spurgeon, amikor erről a példázatról prédikált, akkor úgy folytatta, hogy a prédikátorság a leghaszontalanabb foglalkozás, ha az ige magva nem hatol be a szívbe, nem ereszt gyökeret és nem hoz gyümölcsöt. Ha tehát ennek az igehirdetésnek nem lesz eredménye, az ige nem fog gyümölcsöt hozni – szemmel látható, learatható, másokat tápláló gyümölcsöt – akkor az én prédikálásom is hiábavaló volt.

Többféle talaj van, de hogy milyenek azok, az csak akkor derül ki, amikor a magvetés eredménytelensége vagy eredményessége nyilvánvalóvá nem válik. Az én feladatom most a magvetés, és nem ismerem a testvérek szívét, amíg nem látom, hogy az igét befogadták. Ha az életünk szentebb lesz, ha a szeretetünk megújul, egymás iránt is, meg Urunk iránt is, akkor tudjuk, hogy nem jöttünk el hiába, akkor tudjuk, hogy az ige magva jó talajba hullott. De ha nem változik semmi, ha az életünk nem lesz tisztább, ha a terheink nem lesznek könnyebbek, ha nem fordulunk oda egymás felé és ha nem hoz gyümölcsöt az életünk, akkor azt tudjuk meg, hogy a szívünk kemény, sziklás és tövises. Az Úrnak igéje megvizsgálja az emberek szívét és veséjét, és abban tűz van, ami elválasztja a fémet a salaktól, hogy az tisztává és értékessé váljon – ennél kevesebbel én nem érem be, és ne érjék be a testvérek sem!

Ennyi bevezetés után szeretnék a példázatról beszélni. Biztosan nem lesz idő rá, de egy másik alkalommal szeretném azt is elmagyarázni, amit az Úr Jézus a példázat és a magyarázat között elmond a tanítványoknak, hogy miért is beszél úgy, ahogy beszél, rejtvényekben, amelyeket csak a tanítványok érthetnek meg. De ez egy másik alkalom lesz.

Azzal hadd kezdjem rögtön a példázat magyarázatát, amit a legkönnyebben félre szoktunk érteni: ez a példázat nem négyféle emberről szól – hanem az emberről, aki Isten igéjét négyféleképpen fogadhatja. Hadd mondjam: ma így – holnap úgy. Hiszen hányszor történt meg, hogy vasárnap délelőtt megszólított az ige, de délután már a felolvasott igeversekre sem emlékeztünk. A legelső üzenet hadd legyen ez: minden igehallgatás magvetés: amivel el kell számolnunk, aminek gyümölcsöt kell hoznia az életünkben. Isten egyetlen magocskát sem azért ad, hogy elrohadjon a földben: minden egyes magban, minden egyes igében az Élet van elrejtve, amiből liszt lesz, kenyér lesz, táplálék lesz, testi vagy lelki – de a mag mindig a gyümölcsért van. És Isten országában minden a gyümölcsért van: azért a gyümölcsért, amivel a mennyek országa és az üdvözültek serege lesz gazdagabb.

A mai napért is számot kell egyszer adnunk: na, február 9-én milyen talaj voltam: kárba veszett vagy gyümölcsöt hozott az a mag, amit az Úrtól kaptam? De gondolhatjuk azt is: ennek a mai napnak óriási lehetősége volt: a százszoros vagy hatvanszoros bő termés! Az áldás! Milyen talaj az életem?

Az útfélre esett mag az elmaradt találkozás mementója. Egy félelmes tragédiáé. A mag készen volt, a mag az életet, a jövőt, az áldást hordozta magában – de nem találkozott az őt befogadó talajjal. És a mag hullott – de nem oda, ahova kellett volna. A talaj érintetlen maradt.

De sokszor marad érintetlen az életünk, miközben hallgatjuk az Isten igéjét. Véget ér az istentisztelet, és megyünk, ahogyan jöttünk. Isten igéje nem talált célba, mellément. Az előttem ülőt, a mellettem ülőt, ezt vagy azt a testvért biztos eltalálta, én már csak tudom, hogy neki szólt – de nekem nem szólt, engem nem talált el. Tudják testvérek, a bűn, a görög hamartia szó „céltévesztést” jelent: amikor az Isten akarata, amit az Isten igéje közvetít, mellémegy az életünkben – amikor a mi életünk nem találja el az Isten akaratát, nem enged az Isten igéjének: mellémegy. Lehet, hogy csak egy kicsivel, de a fuldoklót sem menti meg az a tudat, hogy csak kétméteres vízbe fulladt bele, és nem kétszázba.

Hadd mondjak egy nagyon gyakorlati dolgot: az útfél, ami a szántóföldeket elválasztotta egymástól, amin a parasztok jártak: kemény volt, ezért nem tudta a magot magába rejteni. Jöttek az égi madarak és elkapkodták. Azt mondja az Úr Jézus: ezek azok, akiknek a szívükből az ördög kikapkodja az Isten igéjét. Mert az a földcsík, az út, attól keményedett meg, hogy állandóan jöttek-mentek rajta. A mai ember szíve is sokszor azért válik ilyen keménnyé döngölt terméketlen földdé, mert állandóan jön-megy, és nem tud naponta egy kis időre szántóföld maradni, és várni, hogy a lelke nyitott barázdáiba mit akar belevetni az Isten. Nincs idő arra, hogy az ember elcsendesedjen és elgondolkozzon azon, amit tanult a Bibliából. Hogy megeméssze, amit hallott, hogy átitassa vele a gondolatait. Hogy figyeljen arra, hogyan is tudná azt megvalósítani. Megelégszünk azzal hogy halljuk, sokszor talán inkább csak hallgatjuk, de aztán jön az ördög, lehet, hogy csak egy olyan egészen kicsike ördögöcske, mint egy rosszul befűzött cipőfűző, ami szorítja a lábunkat, egy vicc, egy jó sztori, amit napközben hallottunk, és pont az igehirdetés alatt jut eszünkbe, hogy miért beszél ez a teológus ilyen hangosan vagy halkan, röviden vagy hosszan, a másik frizurája, ruhája, tekintete, és máris nem tudunk figyelni az igére. Vagy az a beszédtéma, amit egy félóra múlva az imaházból kimenet valaki felhoz, amin jót lehet nevetni vagy ami miatt el lehet keseredni, és hazafelé félúton már nincs meg az ige: kilopta a szívünkből az ördög. Hadd mondjam, az imaház ajtajában nagyon szeretnek leselkedni az ilyen igéket kikapdosó égi madarak és ördögök, és nagyon szeretik az atyafiakat hazáig kísérni!

Óvjon meg az Úr bennünket és óvjuk meg mi is magunkat az ilyen elmaradt találkozásoktól, amikor az ige nem talál el bennünket, vagy csak súrol és lepattan rólunk, mert nem tudtuk elrejteni magunkban és nem tudott gyümölcsöt hozni az életünkben.

A második, a sziklás talaj: a gyökértelenség bizonyságtevője. Amikor az ige magva fellelkesít, érzelmileg felkavar. Hallgatjuk az igehirdetést, és azt mondjuk: ez igen! Hazamegyünk, és elmondjuk, milyen áldott volt az ige, mennyire szíven talált – és talán jönnek a fogadkozások, a tervek, a sokat ígérő gondolatok. Csírázik az ige magva gyönyörűen – de a vékony földréteg alatt ott a szikla, és nem fér el a gyökér. A földben valami más van: a szikla, és attól nem fér el a gyökér. Mintha azt mondaná az Úr Jézus, amikor magyarázza a tanítványoknak, hogy sok ige csak addig ige számunkra, amíg a padban ülve hallgatjuk. Amikor aztán élni kellene, már csak emlék.

Mert hány olyan igét tudunk sorolni, aminek nagyon tudtunk örülni, ami nagyon sokat jelentett nekünk – de a mai napig nem vált az életünk részévé, és nem hozott gyümölcsöt. Amikor jön a kísértés: amikor már tényleg szeretni kellene azt a hitvány valakit, aki nem érdemli meg, aki gorombán megbántott, vagy amikor béketűréssel kell hordozni betegséget, nyomorúságot, lehetetlen családi helyzeteket, vagy amikor komoly áldozatot kellene hozni, nem könyöradományt, vagy amikor komolyan meg kellene tagadnunk önmagunkat, és lemondani arról, hogy nekem mi jó és mi nem jó – a másikért, az Istenért – amikor éppen az ige gyümölcsére kerülne a sor, amikor végre tehetnénk azt, aminek nagyon örültünk, amikor kaptuk, akkor derül ki, hogy igazából nem megy az engedelmesség. Amikor nem elég a szó, amikor cselekedni kellene, akkor szokott elfogyni az erőnk is, meg a kedvünk is. És visszavonulunk. Mert erőtlenek vagyunk. Mert elfúj az első kísértés szele. Mert nem bírjuk a terhelést. Mert hiányzik az erős, a mélyből táplálkozó és mélyen a talajba kapaszkodó gyökér. És az a gyökér azért hiányzik, mert ott van a talajban a szikla – aminek nem kellene ott lennie! Gondoljuk egyszer végig, hogy mennyi szikla van a mi szívünkben is, amitől nem marad hely a gyökérnek, az igének, és ami miatt nem érik be a gyümölcs! Ássuk végre ki azokat a sziklákat az életünkből, amitől nem fér el a bizonyságtétel, az öröm, a másik szeretése, az önzetlen szolgálat, a bizalom!

Egy embernek volt egy értékes, antik faliórája, ami egyszer elromlott. Mindig rossz időt mutatott, vagy késett, vagy sietett. Elvitte az óráshoz – a mutatókat. Azt mondta: – ezek a mutatók rosszul mutatják az időt, javítsa meg! Az órás azt mondta neki: Uram, nem a mutatókat, hanem az órát kell megjavítani, hozza el, és megcsinálom. Erre azt válaszolta az ember: Dehogy hozom, még kiszerel belőle valamit! Csak a mutatókat javítsa meg! – Ilyen a felszínes ember, akinek nincs gyökere, aki nem nem engedi az Istennek, hogy ott mélyen javítsa meg a mi elromlott életünket, hanem csak a mutatókat tisztogatja, azt, ami látszik. A gyökér nem látszik – de nélküle elvész a növény, elvész a gyümölcs, elvész az élet.

A harmadik talaj tövises. Megfojtja a felnövő gabonát. Itt már gyilkosság történik: gyilkosság a szívben. Hiszen a mag gyökeret eresztett, elkezdett növekedni: valami már elindult. Ám hiányzik a feltétel, amelyet az Úr Jézus soha nem engedett el:

„Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg még saját lelkét is, nem lehet a tanítványom” (Lk 14:25)

„Aki búcsút nem vesz minden javától, nem követhet engem” (Lk 14:33)

Mi talán úgy gondoljuk, hogy ezek ránk már nem vonatkoznak, mi már túl vagyunk rajtuk, mert mi már egyszer megtértünk, bemerítkeztünk, ezek pedig a megtérés feltételei. Nem, ezek a Krisztussal való közösség feltételei! Hiába indul el valaki a jó úton, ha megáll, ha kitérőket tesz, ha visszafordul, ha miatta mások fordulnak vissza – akkor azt a krisztusi életet megfojtották a tövisek, amik belenőttek a hívő életébe. Gyilkosság történik a szívben. Mert Krisztust nem csak a Golgotán lehet megfeszíteni, tessék figyelni: Zsid 6:6 „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosítattak, s megízlelték a mennyei ajándékot és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit – ezek vagyunk mi, ugye – de elestek, azok ismét megújuljanak és megtérjenek, amíg újra megfeszítik önmagunknak az Isten Fiát és meggyalázzák őt.” Íme, a hívő ember, aki megfeszíti és meggyalázza Krisztust! Csak a leggyakoribb ilyen tövist hadd mondjam, ami akár egyszer s mindenkorra megfojthatja a krisztusi életünket és bizonyságtételünket: amikor az életem nem áll összhangban azzal, amit mondok az életemről. Amikor azt mondom, hogy a legfontosabb nekem Krisztus, csak éppen a legkevesebb időt Krisztussal töltöm a hétköznapjaimban. Amikor azt mondom, hogy az én a mennyei kincseket gyűjtöm, mégis csak a földit látják rajtam. Amikor azt mondom, hogy Krisztus szeretete ég bennem, de elfordítom a fejem, ha segíteni kellene valakin. És látszik ám, ezt nem lehet eltitkolni. Radzsid Gandhi mondotta, hogy ha a keresztyének tényleg úgy élnének, ahogy beszélnek, akkor ő is áttérne a keresztyén hitre. Mert az élet bizonyságtételének van ereje!

Hadd mondjam azt is, van passzív gyilkosság is. Ma úgy mondják: eutanázia. És van lelki eutanázia is. Amikor nem követek el „nagy” bűnöket, nem esek akkorát, hogy utána ne tudjak föltápászkodni – csak éppen a jót sem teszem meg. Annyira vagyok épeszű kertész, hogy nem megyek a gazdaboltba tövismagot venni, hogy a búza mellé legyen egy kis változatosság is. Csak éppen nem foglalkozok azzal, ami magától nő, ami része annak a földnek, amibe a mag hullott. Mindannyiunkat fenyeget az a veszély, hogy gyilkosaivá válunk a magunk vagy a ránk bízottak, gyermekeink, szeretteink örök életének gyilkosaivá azáltal, hogy semmit nem teszünk a megmaradásáért. Csúnya hasonlatot mondok, de mert megrázó, azért jó: olyan ez a lelki eutanázia, mintha hazavinnénk a kórházból egy újszülött csecsemőt, betennénk a szép szobájába a vadonatúj kiságyába – és ott magára hagynánk. Nem tennénk tisztába, nem adnánk neki enni, nem ölelnénk magunkhoz – eltelne egy-két-három nap, és a gyermek meghalna. Perbe lehetne fogni a szülőket gyilkosság miatt? Igen, úgy hívják ezt: gondatlanságból elkövetett emberölés. Pedig egyetlen újjal sem nyúltak hozzá! És éppen ez volt a baj! Mert úgy is el lehet pusztítani egy életet, egy lelki életet is, hogy nem védjük, nem gondozzuk, nem teszünk érte semmit. És akkor csak nő a tövis, mert a tövis az mindig nő, és lassan megfojtja az értékes növényt.

Két igét hadd idézzek a végén, vigyük magunkkal ezeket is:

– „Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz” (Róm 12:9)

– „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.” (Jak 4:17)

És a végére maradt a jó talaj: a bő termés. Amikor a szívünk jó talaja az igének, akkor mindig másképpen megyünk el, mint ahogy jöttünk. Akkor az az ige gyümölcsöt fog hozni.

E helyen szeretnék megint megmagyarázni két olyan fogalmat, amit mi szeretünk felcserélni vagy összekeverni. Az egyik a kegyelem, a másik az áldás. A kegyelem az, amit nem lehet kiérdemelni, amihez mi nem tudunk mit hozzátenni, ami teljességgel rajtunk kívül áll, mi csak elfogadhatjuk. Az áldás viszont mindig következmény: Isten válasza, ajándéka a neki engedelmeskedő lélek felé. Az áldásnak mindig van feltétele, mert Isten az áldásait mindig félkészen adja az embernek: és ha az megteszi azt, amit Isten kér és vár tőle, akkor az emberi teljesítményt kiegészíti a nem emberivel, a mennyeivel. Mi ezt a kettőt szeretjük felcserélni: a kegyelmet kiérdemelnénk, az üdvösségért fizetnénk az Istennek, a cselekedeteinkkel, az imádságainkkal, az imaházba járásunkkal, és a kegyelmet kiérdemeltetnénk másokkal is – az áldást viszont elvárjuk Istentől attól függetlenül, hogy mi hogyan élünk és mennyire vagyunk engedelmesek.

A bő termés: Isten áldása. És amikor az ige magva jó talajba hull, akkor annak a gyümölcse nem emberi léptékű lesz, ahogyan a hatvanszoros, meg a százszoros termés sem emberi léptékű. Az ige nem csupán szórakoztatni akar, nem jó érzéseket kelteni, megnyugtatni, békességet adni, mint valami jógagyakorlat: hanem beleszól az életünkbe. A szívünket és vesénket vizsgálja – de éppen ezért tud segíteni, tud konkrét választ adni. Ahogyan kezdtem, azzal fejezem be: ennél kevesebbel ne érjük be!

Íme, a négyféle talaj az a négyféle magatartás, ahogyan mi az igét fogadjuk, ahogyan ezt a mai istentiszteletet is végigültük. És a gyümölcse vagy a gyümölcstelensége akkor fog megmutatkozni, amikor kimondtuk az áment, és elindulunk hazafelé. Szabad most elmondani a mi Urunknak, ha sok még az életünkben a szikla vagy a tövis, és szabad hálát adni a bő termésért is. Csak semmiképpen ne maradjunk közömbösek Isten igéje iránt. Imádkozzunk.