ALAPIGE: Nehémiás 13:10-12

Kedves Testvéreim,

Ha őszintén szembe merünk nézni saját gyülekezetünk állapotával, jelenével és jövőjével, akkor ma reggel őszinte bűnbánattal kell könyörögnünk Istenünkhöz, hogy kegyelmezzen nekünk és kezdjen újat velünk. Mert misszióról Vácegresen nem lehet beszélni. Illetve csak azt lehet: beszélni. És az Úr ma reggel azt akarja megkérdezni egyen-egyenként mindenkitől: Testvér, meddig akarsz még csak beszélni, és mikor kezdesz el végre cselekedni is?!

A vezérfonal szerint a missziót a fukarságunk akadályozza, de én azt hiszem, elsősorban nem a pénzünkkel vagyunk fukarok. Annak is megvan a maga helye és hangsúlya, de a misszió ritkán múlik a gyülekezet folyószámláján. És sajnos a Sátántól a lelkeket nem megvásárolni kell, hanem megnyerni Krisztus számára! És ez már nem pénzkérdés! Ehhez tiszta, megszentelt és bizonyságtevő élet szükséges! De éppen ez hiányzik belőlünk a legtöbbször. Mert lehet, hogy a pénzünk tizedét odaadjuk az Úrnak, de az életünk tizedét?! Csak a tizedét, testvérek?! Pedig az Úr nem a tizedéért vállalta a Golgotát miattunk!

Ne haragudjanak testvérek, ha túl szókimondó vagyok és leszek ebben a néhány percben. De erre van szükség. Ma reggel egyetlen dologra tudom őszinte szívvel buzdítani a testvéreket: bűnbánatra. Mert csak ezután kezdhetünk újat. Ha a régit már letettük. és hajlandóak leszünk elindulni egy másik úton, egy számunkra talán új, ismeretlen úton, de az Élet útján, Jézus Krisztussal.

Talán ez már túlzás – gondolhatja valaki közöttünk. De valóban az? Én szeretnék a legjobban csalódni és megszégyenülni, hogy nem igazak az Úr vádjai, amiket most felhoz ellenünk! Lássuk hát, hogy is áll a mi missziónk? Mi áll az útjában? Lássuk, hogy valóban akadályai vagyunk-e Jézus Krisztus evangéliumának?

Íme a legelső akadály, amely egyben alapja a többinek is: a BŰN – méghozzá a rajtunk maradt bűn. Mert, testvérek, tisztátalanul nem lehet bemutatni a Tisztaságot. Szentségtelenül a Szentséget! Bűnösen és bűneinkhez ragaszkodva Isten bűnbocsátó hatalmát.

Hadd mondjam el, miben látom azt, hogy rajtunk marad sok-sok bűnünk. Hadd mondjam el azáltal, hogy mit is jelent a bűnbánat a Biblia szerint, és azután ki-ki döntse el, hogy valóban megbánta-e már a bűneit! Az első dolog – és már ehhez is az Istennel való szoros közösség szükséges – hogy meglássuk a bűneinket. Ne csak azokat, amelyeket már a törvény is büntetne, hanem ami talán annyira nem is szembetűnő. Amit esetleg senki nem is tud. Minden bűnt, amit az Isten lát. Aztán ha megláttuk, meg kell vallanunk Isten színe előtt. Bocsánatáért kell esedeznünk. – Na, idáig szoktunk mi eljutni. Pedig ezután még van három lépcsője a bűnbánatnak. Ha valaki más ellen vétkeztünk, neki is vagy előtte is meg kell vallanunk. Jakab apostol írja: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak … hogy meggyógyuljatok” Ne értsék félre, testvérek, de bizonyos szempontból könnyebb megalázkodni Isten előtt, mint az emberek előtt. Pedig amíg felebarátomtól nem kértem bocsánatot, Istentől hiába kérem! A negyedik dolog: Rendezni kell a bűnöm következményét, ha lehet. A mózesi törvények szerint minden kárt négyszeresen kell megfizetni. Azaz, ha ártok valakinek, és abból mondjuk anyagi kára származik, négyszer annyit fizetek neki – miután megvallottam neki is, hogy vétkeztem ellene. De ne is emlegessük ezt a mózesi törvényt: nem négyszeresen, de legalább egyszeresen megfizettük azt, ami miattunk elveszett? Aki elvette a másét, adja vissza. Dolgozzon érte. Szolgáljon érte. Ha pénzt vett el, pénzt adjon vissza. Ha földet, földet. Ha valakinek a hitelét, a becsületét vette el, akkor azt adja vissza úgy, hogy mindenkinek elmondja, hogy tévedett és nem volt igaza. A bocsánat csak akkor lesz teljes, ha az ember a tetteivel is bizonyítja, hogy valóban megbánta, amit tett, olyannyira, hogy a magáéról is lemond miatta. És az ötödik, hogy a bűnt nem elég megvallani, el is kell hagyni! Sok olyan bűnünk van, ami szokássá lett. És a megvallásuk is szokássá lett. Tudom, hogy bűn, de megteszem, majd az Úr megbocsátja. Testvérek, ilyen nincs! Isten kegyelmével nem lehet játszadozni!

Ezek után tessék eldönteni: bűnösek vagyunk-e, vagy sem?

A másik dolog, ami akadályozza a missziót: a KÖZÖNY. – Nem érdekel a világ, és ebben a világban a másik ember kárhozata. nekem üdvösségem van, és hogy rajtam kívül ki lesz a mennyben, az már nem az én dolgom! – De sokan gondolkodnak így. És nincsen misszió – mert a „szeretet sokak szívében meghidegült”. És a legszomorúbb, amikor a hívő embert már az sem érdekli, ha a szerettei közül, vagy a gyülekezetbe tartozók közül valaki még nem ismeri az Urat. Hogy a gyermekeink sem ismerik az Urat.

Ez a világ rohan a kárhozat felé, és bennünket egyszerűen nem érdekel. Mert ha érdekelne, nem hallgatnánk, akkor szólna a bizonyságtételünk, akkor lennének evangélizációk, akkor a mi egész életünk evangélizáció lenne! – De ahhoz ki kell mozdulni, ahhoz föl kell állni, előre kell jönni, ki kell nyitni a szánkat, hitelesen kell élni – és ennyit már sokak számára nem ér meg, hogy bárki is üdvösséget nyerjen. Egyetlen mondatot hadd idézzek egy katolikus paptól: „A mennyországba senki nem mehet egyedül. Valakit vinnünk kell, akit mi vezettünk el Jézushoz.”

A harmadik akadály: az ENGEDETLENSÉG. Az, hogy nem vesszük komolyan azt, amit Isten mond. Mert mond olyat: „Menjetek … és tegyetek tanítványokká minden népeket”. És mi azt mondjuk: Nem megyünk! Menjen más! Ő azt mondja: „Vesztek erőt, és lesztek nékem tanúim …” És mi azt mondjuk: az erőt köszönjük, de tanúk nem leszünk! – Ő ismét mondja: „Őrállóvá tettelek … ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket …mert ha nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan a vétke miatt, … de a vérét tőled kérem számon!” És mi azt mondjuk: nem érdekel! Én az Úr gyermeke vagyok, ez a lényeg, még hálát is adok, hogy nem olyan vagyok, mint az a másik – és közben már észre sem vesszük, hogy ugyanúgy imádkozunk és gondolkozunk, mint az a farizeus, aki a publikánusra mutogatott az Úr Jézus példájában.

Jézus Krisztus gyülekezetének rendeltetése nem az, hogy mi jól ellegyünk egymással és nevelgessük a saját gyermekeinket, hanem hogy bizonyságtétel legyen a világ számára! Ha a gyülekezet él, akkor evangélizáló, a világot kereső és szolgáló gyülekezet. Ha nem az, akkor nem él! És akkor nincs jövője, sem a földön, sem a mennyben!

És az utolsó dolog, ami akadályoz: a HITETLENSÉGÜNK. – De sokszor hallom: úgysincs értelme. Úgysem hallgat meg senki. Úgysem jön el senki. – De ez nem több, mint önmagunk mentegetése. Csak igyekszem megmagyarázni, hogy miért nem csinálok semmit! Ha pedig komolyak az aggályaim, csak arról teszek bizonyságot, hogy nem az Úrba vetettem a bizalmam, hanem emberekbe, magamba, a gyülekezetbe. Hát tényleg azt hisszük, hogy egy evangélizáció csak akkor lehet sikeres, ha Billy Graham prédikál? Vagy a bizonyságtételünk csak akkor hiteles, ha éppen egy ifjúsági konferenciáról jöttünk meg? Hát ki adja a megtérést? Ki munkálja a hitet? Ki készíti el a szíveket arra, hogy befogadják az üdvösséget? A pásztorok? Az elöljárók? Az evangélisták? Hát nem az Isten? Hát nem Ő, aki előtt semmi sem lehetetlen? Nem Ő, aki megígérte, hogy minden lehetséges annak, aki hisz? Nem Ő, aki azt mondta, ha csak mustármagnyi hitetek volna, a hegy is a tengerbe ugorna? Magunkban kételkedhetünk – de a mindenható Istenben, mennynek és földnek teremtőjében ki mer közülünk kételkedni?!

Azt kérdezi a vezérfonal: fukarságunk akadályozza-e a missziót? Fukarságunk?! Most megint ne csak a pénzünk tizedére gondoljunk. Hanem például az időnk tizedére. Azt odaadjuk-e az Úrnak? És ha most igent mondunk, hadd kérdezzem azt is: hol leszünk délután? És hol leszünk csütörtökön? Az erőnk, munkabírásunk és munkakedvünk tizedét odaadjuk-e az Úrnak? Az, aki olyan leleményes, akaratos, odaszánt, buzgó a munkahelyén, legalább tizedannyira tud olyan lenni itt az imaházban is? Az érdeklődésünk és figyelmünk tizedét odaadjuk-e az Úrnak? Legalább annyit, mint most például a futball-világbajnokságnak? Vagy az üzleti terveinknek? Hadd kérdezzem így: az életünknek legalább egytizedében van hely Jézus Krisztus számára? Legalább egytizedről elmondhatja, hogy az valóban az Övé? – Ezekre a kérdésekre nem mi, hanem az életünk válaszol!

Testvéreim! Aki ébredést vár ebben a gyülekezetben, aki szeretné a megújulást, a missziót, azt, hogy vonzó legyen ez a gyülekezet azok számára is, akik még a kocsmákba járnak, aki újat, többet szeretne, aki magát az Urat várja, imádkozzon bűnbánattal, könyörögjön, hogy vegye el életünkből azokat az akadályokat, amelyek akadállyá tesznek bennünket is, és vigye magával azt, amit hallott most, gondolja át újra és újra, és a hallott igét váltsa életté, cselekedje meg még ma, és ezentúl minden napon!

Imádkozzunk!