ALAPIGE: János 4:1-42

“Tudom, hogy eljön a Messiás, akt Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek.” (25-26.v.)

Ma ismét a hitünket fogja megvizsgálni Isten Igéje, és a hitről fog szólni hozzánk a Szent Lélek által, mert a hit az a kapcsolódási pont Isten és ember között, amely a Vele való közösséget hordozza. Ezért fontos az, hogy tisztán lássuk azt, mi is a hit, és hogyan hittek Jézusnak és Jézusban azok, akiket a Szentírás megörökített számunkra. Az elmúlt héten a vérfolyós asszony hitén keresztül láthattuk saját hitünket, ma pedig a samáriai asszony élete által akar kigyógyítani bennünket a mi Urunk egy nagyon is veszedelmes, sőt halálos betegségből, a csupán formális vallásosság betegségéből, sőt azt kell mondjam: bűnéből.

Elindul ez a történet azzal, hogy Jézus találkozik ezzel a samáriai asszonnyal, és befejeződik úgy, hogy ez az asszony megtér és üdvössége lesz. A Messiás találkozik egy emberrel, akinek az élete sok ponton beteg és bűnös, és ahogy beszélgetnek, ezek a fájó, vérző pontok egymás után szépen begyógyulnak. Először is, egyáltalán, hogy szóba állt ezzel az asszonnyal, nagyon nagy dolog volt. Az asszony sem értette, meg is kérdezte: hogyan kérsz tőlem bármit is, hiszen te zsidó vagy, én meg samáriai?! Mert a zsidók és a samáriaiak nem érintkeztek egymással. Évszázadok óta tart a gyűlölködés, ami a babiloni fogságból való szabaduláskor kezdődött, – de Jézus szava kigyógyítja az asszonyt, legelőször a gyűlöletből. Aztán indirekt módon kiderül az, hogy ez az asszony – nyilván a sok házassága miatt – megvetett, kiközösített lehetett, mert egyedül járt a kúthoz, ráadásul délben, amikor már senki nem járt arra – és az ilyen ember mindig keserű és magányos. Jézus ebből is kigyógyította, és örömmel ment vissza a többiekhez. Kigyógyította a szomjúságából, amikor az örök élet vizével itatta; kigyógyította a hamis hitéből, amikor felfedte önmagát előtte – erről lesz szó ma – ezzel kigyógyította a mozdulatlanságból, hisz ez az asszony visszafelé már fut; kigyógyította a némaságból, és elkezdett beszélni a Messiásról – Jézus ezt az asszonyt teljesen átformálta. Ma tehát a sokféle betegség és nyavalya közül, amelyekben ez az asszony szenvedett, csak egyről szeretnék beszélni, egy nagyon is veszélyes betegségről: az üres, formális hit és vallásosság betegségéről.

Ennek a beszélgetésnek a csúcsa, a tetőpontja az a mondat, amelyben Jézus felfedi önmagát az asszony előtt: “Én vagyok…” Itt fordul meg minden – legalábbis ennek az asszonynak az életében minden; eddig lehetett mindenről beszélni, lehetett kíváncsiskodni, ha túl személyes vagy túl kényes dolgokat feszegetett Jézus, ki lehetett térni – de erre most válaszolni kell! Először úgy beszél ez az asszony Jézussal, mint egy zsidó férfival, aztán már mint rabbival, prófétával – de Jézus megmondja neki: a Messiás – én vagyok! Ugyanazt mondja, amit a Mindenható mondott Mózesnek az égő csipkebokorból: ÉN VAGYOK – itt a VAGYOK van jelen. És ennél többet Jézus már nem is mond. Ez az utolsó szava ehhez az asszonyhoz. Ennél többet már nem kell és nem is lehet mondani. Most az asszonynak kell válaszolnia: vagy elhiszi vagy nem. Vagy igazat ad Istennek, vagy vitatkozik továbbra is. Itt Isten jelenti ki önmagát, és az soha nem maradhat hatás nélkül. Erre valamit mondani kell. És az asszony mond is. Nem a szavaival – ezek után már az asszonynak sincs több szava Jézushoz – de beszél a cselekedeteivel: megfordul, otthagyja a korsóját is, és elkezd futni abba az irányba, ahonnan jött, és elzengi az örömhírt: itt van a Messiás! És hívja a többi embert is Jézushoz, mert tudja, hogy nekik is Őrá van szükségük, hogy meggyógyuljanak és életük legyen. Arról szól tehát ez a történet ma, hogy Jézus szava kigyógyította ezt az asszonyt az üres, formális vallásosság betegségéből és bizonyságtevő, szolgáló gyermekévé formálta át.

Hogy miben állt ennek az asszonynak a vallásossága, hogy milyen ismérvei vannak ennek az üres, formális hitnek, azt az asszony belesűríti egyetlen mondatába: “Tudom, hogy eljön a Messiás, akt Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.”. Először ezt szeretném kibontani előttetek, azután pedig röviden arról szeretnék beszélni, mi jellemzi a meggyógyult, egészséges, élő hitű embert.

(1.) TUDOM … – ezek a vallásos emberek olyan sok mindent tudnak! Én tudom, amit tudni illik és amit tudni kell! Nekem ne magyarázzon senki! Én ismerem a Bibliát, ismerem a hitvallásokat, tudom elődeim nevét, tudom a Miatyánkot, tudom a hittételeket, tudom, hogy van Isten – csak épp azt nem tudom, hogy KI az az Isten! Mert még nem találkoztam vele személyesen! Ugye, milyen sok mindent tud az ilyen vallásos ember?! Tudja kioktatni a nemhívőket, tudja a testvérei bűneit, elég gyakran és elég hangosan emlékezteti is őket azokra, tudja azt is, hogy vele viszont minden rendben van; tud prédikálni, megmagyarázni mindent, tud imádkozni, nagyon tud kritizálni, ítélkezni és feddeni – de valahogy nem tud szeretni. Valahogy CSAK tudja a dolgokat, de nem tudja megélni! Jó a tudás és hasznos a bölcsesség, de ha csak adatok, ha csak száraz ismeretanyag, és nincs mögötte élő személyes kapcsolat az Úrral, ha nincs mögötte szeretet – bizony nem ér semmit.

(2.) Aztán az is nagyon jellemző ismérve ennek a formális vallásosságnak, hogy Jézussal szemközt van valaki – DE NEM ISMERI FEL ŐT. Fogalma sincs arról, hogy kivel van dolga! Hiszen ez az asszony éppen kioktatja Jézust: ki vagy te, hogy ilyen dolgokról beszélsz, én tudom, hol és hogyan kell imádni az Atyát, és különben is: én tudom azt is, hogy jön majd a Messiás, majd ő beszélhet erről, de te?! Ugyan, ki vagy te ehhez?!

Mondd, testvérem, hányszor nem ismerted fel te sem Jézust, amikor beszélt hozzád, az Igén, az igehirdetésen keresztül; hányszor néztél keresztül az Isten Fián, mert fogalmad sem volt arról, hogy most is a színe előtt állsz – és hányszor oktattad ki az Istent, hogy te bezzeg tudod, hogy mi a jó és mi a rossz, vagy hogy mit is kell cselekedni?!

A csak vallásos ember nem tudja, hogy kicsoda Jézus Krisztus, és nem is tud vele mit kezdeni. Mert ugyan hallott már róla, de még nem találkozott vele. Olyan titok ez, amit csak úgy tudhatunk meg, ahogyan ez az asszony is: ha Jézus kijelenti magát, egészen valóságosan és egészen személyesen. De aki nem ismerte meg ÍGY a Messiást, annak még nincs örök élete, akármennyit tud is, akármennyire vallásos is!

(3.) Nézzük tovább: azt mondja ez az asszony: tudom, hogy jön majd a Messiás – de mindazt, amit tud, KIHELYEZI valahová a távoli JÖVŐBE. Tudja, hogy jön a Krisztus – de nem látszik rajta, az életén sem, hogy VÁRJA is a Krisztust! Nem arra készülve él! Jár a kútra vízért, házasodik aztán elválik, ígér aztán csalja, akinek ígért – az, hogy jön a Megváltó, és egyáltalán Isten Igéje semmi hatással nincsen a gondolkodására, a szerelmi életére, a munkájára vagy az emberekkel való viszonyára. Tudom: vagyis ismerem a dicső múltat – tudom: vagyis sejtem a jövőt: de mindaz, amit tud, nem válik jelenidejűvé, nem válik valóságos engedelmességgé, csupán elméleti marad. És ez nem ér semmit.

(4.) Úgy beszél: NÉKÜNK – általában az embereknek. És ilyen általános a hite is: hogy majd megjelent nékünk mindent, Jézus Krisztus meghalt miértünk és örök életet kínál minekünk – és nem válik személyes úrrá a Messiás. Pedig ő nem az emberiséget váltotta meg, hanem az embereket egyen-egyenként: téged és engem. Micsoda különbség! De amennyire általános a hite az ilyen formálisan vallásos embernek, olyan általános a bűntudata is. Beszél a bűnös világról, az emberiség bukásáról, az éhínségről, a háborúkról, a gyilkosságokról, mindig mások bűneiről – de önmaga bűnét soha nem látja meg. Sőt eszébe sem jut önmagára nézni és önmagában bűnt keresni! Pedig az Úr Jézus mindig egyesszám második személyben szólította meg az embert, hogy utána mi egyesszám első személyben válaszolhassuk: Én Uram, és Megváltóm! A formálisan vallásos ember mindig elbújik a tömegben: akkor is, ha a bűnét kell megvallania, akkor is, ha szolgálnia kell.

(5.) És egy utolsó jellemzőjét hadd említsem ennek a betegségnek: azt mondja ez az asszony: tudom, hogy jön majd a Messiás – de addig is, míg eljön, élni kell valahogy: és ÉL TOVÁBB NÉLKÜLE. Él belenyugodva a sorsába, hogy majdcsak történik valami, majdcsak eljön a Megváltó mihozzánk is – de hogy mikor, miért és hogyan, az már teljesen hidegen hagyja. Egyenlőre jó így, és ha megéljük, ha egyáltalán eljön, akkor majdcsak megismerjük őt is, és akkor majdcsak rendbe jön az is, ami most még nincsen rendben.

Valahogy így néz ki a csak formálisan vallásos ember Krisztusban való élő hit nélkül. Hadd legyen szabad megkérdezni: a mi életünkre nem jellemzőek ezek a tünetek?

De Jézus megszólította ezt az asszonyt, és megszólít most bennünket is, és kínálja a gyógyulást. Azzal szeretném befejezni, hogy milyen az, amikor valaki meggyógyul ebből a betegségből.

Nézzétek ezt az asszonyt: Jézus szava átformálta az egész életét. Meggyógyult a VAKSÁGBÓL, a lelki vakságból, felismerte végre Jézusban az Isten Fiát, az ő személyes Megváltóját; meggyógyult a MOZDULATLANSÁGBÓL: futva indul vissza azon az úton, amelyen jött. Egyszerre lett CÉLJA, és azt az utat is meglátta, amin azt a célt elérheti. Aztán meggyógyult a NÉMASÁG betegségéből, és beszél: minden szava Jézusról szól és Istent dicsőíti. És hívja azokat is, akik talán addig megvetették, de hív mindenkit ahhoz a forráshoz, amely őt is meggyógyította. És az élete GYÜMÖLCSÖZŐ lett, hiszen az egész várost odavezette a Messiáshoz. Ilyen az igazi hit. És erre a hitre próbált ma is elvezetni bennünket a mi Urunk: hogy gyógyult lelkű és szívű, bizonyságtevő, szolgáló gyermekeivé váljunk mi is mennyei Atyánknak. Ámen.

Válaszoljunk most imádságainkban, valljuk meg őszintén, hogy bizony sokszor hiányzik az élet, a lendület a mi életünkből, és formálissá válik egész hitéletünk; megköszönhetjük, hogy Urunk még így is szeret, sőt, van hatalma átformálni a mi életünket is, kigyógyítani betegségeinkből bennünket is; és könyörögjünk is ezért, önmagunkért és szeretteinkért, gyülekezetünkért és kicsi falunk és hazánk lakosaiért.

Imádkozzunk.