ALAPIGE: Máté 7:6

„Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy a lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.”

Kedves Testvéreim,

bár a múlt vasárnapi prédikáció érintette ezt a gondolatot is, mégis szeretnék ezen a reggelen tovább időzni ennél az igeversnél, és nemcsak azért, mert vezérfonalunk szerint ez a mai ige, hanem sokkal inkább azért, mert valami nagyon fontosat tanulhatunk meg belőle a mi hitéletünkre nézve. Sok kommentátor és a múltkori prédikáció is úgy beszélt erről az igeversről, mintha az előzőeknek a folytatása lenne. Mintha ez is az ítélkezésről szólna. Pedig az eredeti szövegben ez már egy új szakasz, mondhatni új téma egy új bekezdésben. Saját mondanivalója van. És most ezt a sajátos üzenetét szeretném továbbadni ennek a jézusi intésnek vagy figyelmeztetésnek. Három fejezetben fogom ezt tenni: először azt tisztázzuk – mert már ezzel kapcsolatosan is sok a félreértés vagy az értetlenség – hogy mit is jelent a szentség, mit nevez szentnek a Biblia. Ez ugyan egy kis kerülőút, de mindenképpen hasznos és szükséges kerülőút. A másik kép, amit tisztáznunk kell, hogy megérthessük ezt a hasonlatot, az, hogy kiket és miért nevez itt Jézus nagyon élesen disznóknak és kutyáknak. És végül, a mozaikokat egymáshoz illesztve megértjük majd, hogy mit is jelent ez a nagyon erőteljes és meghökkentő figyelmeztetés, hogy ne hányjuk kincseinket a kutyák és a disznók elé.

Az első feladatunk tehát az, hogy meghatározzuk, hogy mit vagy kit nevez a Biblia szentnek. Itt is három alpont lesz, három egyszerű gondolat, amely összefoglalja Isten igéjének a tanítását a szentségről.

Nos, legelőször is szentnek azt nevezi a Biblia, ami Isten mércéjével mérve makulátlanul tiszta és tökéletes. Nem a mi viszonylagos mércénkkel mérve, amikor valaki azt mondja, hogy én nem lopok annyit, mint más, vagy nem hazudok, csak éppen nem mondok igazat, tehát becsületes vagyok. És lehet, hogy tényleg nem lopok annyit, mint a másik, de Isten mércéjével mérve ez akkor sem becsületesség. Mert Isten mércéje az abszolút mérce. Amit egyikünk sem üt meg. Szentnek azt nevezi a Biblia, ami Istennek a sajátja, amire csak ő képes, ami Ő maga. Rajta kívül senki sem szent. Szent az, ami nem hasonlítható ahhoz, ami földi, ami nem az ember produkciója vagy teljesítménye, szent az, ami mindig az Isten jelenlétére utal, ami az Istent hozza le a földre és dicsőíti meg. Anna, Sámuel édesanyja így imádkozik: „Senki sincs olyan szent, mint az Úr, sőt, rajta kívül senki sincs …” Egyedül Ő szent. Ez isteni tulajdonság.

A második gondolat, ami már közelít felénk, az, hogy aki Istennel találkozik, Vele kapcsolatba kerül, azt Ő megszenteli. Mivel egyedül Isten szent, akik Vele érintkeznek, azok is kapnak az Ő szentségéből – de csak azok! Isten szentsége kiárad, Ő ezt nem magának akarja megőrizni, Ő ezt szívesen közli velünk, mert e nélkül nem is kerülhet kapcsolatba Vele senki. Az Ő szeretete keresi és magához vonzza az embert, és az Ő szentsége megtisztítja, újjáteremti és megszenteli. És az ilyen ember elfordul a bűneitől és odafordul Istenhez, megváltozik a gondolkodása, mások lesznek az indulatai, amelyek irányítják a cselekedeteit – szentté lesz. És ez nem valamiféle érdem, ezt az ember nem tudja elérni vagy megszerezni – ezt csak elfogadni tudja. Mert kétezer évvel ezelőtt Jézus Krisztus, aki Isten szentségét hozta el a földre, meghalt az én bűneimért és a te bűneidért, meghalt helyettem és helyetted, a mi szentségtelenségünket magára vette és a saját szentségét nekünk ajándékozta. Ezért lehetünk mi szentek. Ajándék ez, amit személyesen Istentől kell elfogadnunk.

Tehát aki Istennel találkozik és aki Őt hit által befogadja, azt Ő megszenteli, és éppen ezért ez azt is jelenti, hogy Isten tulajdonába visszakerül. Szentnek lenni annyit tesz, mint Isten számára elkülönítettnek lenni, az szent a Biblia szerint, ami Isten kizárólagos rendelkezésére áll. Például: szentnek nevezték a Templomot, mert ott semmi mást nem csináltak, csak Istent dicsőítették. Szentnek nevezték azokat az eszközöket, amikkel az Ószövetségi áldozatot bemutatták. Azt a kést, amivel az áldozati bárányt levágták, semmi másra nem lehetett használni. Szentek voltak a papok, mert nekik csak az volt a feladatuk, hogy Istent szolgálják. Isten azt mondja: szent a nyugalomnap. Mert azt teljes egészében az Úrnak kell odaadni és csak azt szabad csinálni, amit Isten fontosnak tart.

Tehát vegyük sorra, amit eddig megtanulhattunk: szentnek azt nevezi a Biblia, ami Isten mércéjével mérve makulátlanul tiszta és tökéletes, és ilyen nincs más, egyedül az Isten. De aki Vele kapcsolatba kerül, azt Ő megszenteli, és arra az jellemző, hogy kizárólag Isten rendelkezésére áll. Nem akar másnak engedelmeskedni, nincsenek egyéni akciói, Istentől független tervei és céljai. És a harmadik, amit mond az ige a szentségről, hogy az feladat is: aki Istennel kapcsolatba kerül, annak az élete megváltozik, mert Isten szentsége átalakítja, megszenteli – de azzal együtt, hogy ez vele megtörténik, mert rajta ezt Isten Lelke elvégzi, feladatként is kapja, hogy szentelje meg magát. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy tudatosan, akarattal szánjam oda magamat Isten szolgálatára. És csak Neki akarjak engedelmeskedni. Mert nincs más vágyam, mint az, hogy Isten akaratát fölismerjem és az valósuljon meg az életemben. És aki erre őszintén törekszik, az eszközzé tud válni Isten kezében, azon keresztül az Ő szentsége árad erre a világra, és olyan ajándékokat tud adni, amiket csak Istentől lehet kapni. Olyan szeretet, olyan békességet, olyan megértést, olyan csöndes örömöt, ami ebből a világból hiányzik de amire éppen ennek a világnak nagyon szüksége van. Tehát a szentség célja mindig az, hogy közvetíteni tudjunk isteni ajándékokat mások számára. Hogy Isten országát építsük itt a földön az emberi szívekben. Hogy a mi szentségünk az Ő dicsőségét hirdesse a világban.

Nagyon tömören összegezve tehát azt mondtuk, hogy szent az Isten maga, szent az, aki Vele kapcsolatba kerül, tehát a krisztusi, újjászületett ember, és szent az ilyen embernek az élete, a szava, a cselekedete. Jegyezzük ezeket meg, és most kanyarodjunk el egy másik irányba, és vizsgáljuk meg alapigénk másik oldalát, mondhatni az ellenkező oldalát: miért fogalmazott olyan élesen Jézus, hogy ne dobjátok a szent dolgokat a kutyák és disznók elé.

Nos, ez a két állat Keleten még ma is tisztátalan állatnak számít. Péter apostol két közmondásban ad magyarázatot erre: a kutya visszajár a saját okádására, a megfürdött disznó pedig sárban hempereg. Tehát mind a két állatra az jellemző, hogy azt szereti, ami utálatos és tisztátalan. Vagy sokkal kifejezőbb, ha úgy fogalmazunk: ahhoz ragaszkodik. A mocsokhoz, fertőhöz, a bűnhöz. És nem arról van szó, hogy véletlenül belelépett, hanem hogy visszajár. Hogy ott érzi jól magát. Hogy abban találja meg az örömét. Hogy egyáltalán nem zavarja őt. Íme, vannak ilyen állatok, és bármily kínos, ki kell mondani: vannak ilyen emberek is. Akik visszajárnak a mocsokba. Akik tudják, hogy a sár az sár, a bűn az bűn, a szeretetlenség az szeretetlenség, az engedetlenség az engedetlenség, az erkölcstelenség az erkölcstelenség – és mégis azt teszik. Számon tartják, hogy mi a tisztátalan és hol található, hogy oda visszatérhessenek. Az ilyen ember nem képes megbocsátani, mert a gondolatai állandóan a másik bűnéhez térnek vissza, az ilyen ember forral bosszút, mert a gyűlölethez tér vissza, az ilyen ember törődik csak magával, mert mindig, mindenhonnan a saját érdekeihez, vágyaihoz tér vissza. És nem zavarja őket, ha összepiszkolják a ruhájukat, a szívüket, az életüket vagy éppen a másik ember életét. Olyanok, mint az állatok. És nehogy valaki arra gondoljon, hogy milyen jó, hogy ilyeneket még hírből sem ismerhetünk, mert nem biztos, hogy akinek a ruhája szakadt és a bőre piszkos, annak a lelke is olyan. Nem a hajléktalanokról vagy a koldusokról beszélt itt Jézus – akikből akkor is volt éppen elég. Éppen ellenkezőleg! Azokról, akik nem kívülről voltak sárosak, hanem a szívük volt fertő.

Néhány héttel ezelőtt utaztam a szüleimhez. És a villamoson ülve, az egyik megállóban láttunk egy koldust. Koszos volt, szomorú volt, de ember volt. És a velem szemben ülő hölgy az ölébe ültette a kisfiát, és kimutatott az ablakon: „Nézd csak, ilyenek vannak az állatkertben is.” És én néztem az arany nyakláncot a nyakában, a szép ruháját és közben nagyon sajnáltam azt a gyermeket, akinek ilyen szeretetlen, kegyetlen édesanyja van. Akitől csak azt tanulja meg, hogyan kell valakit megvetni és megalázni, aki nem olyan mint ő. Nem az a koldus hasonló a kutyához vagy a disznóhoz, hanem ez az asszony, az ilyen szívű és indulatú ember. Mert Jézus soha nem a ruhát nézi, hanem a szívet és azt, ami a szívben van.

Mit jelent tehát az, hogy ne vessük a szent dolgokat a kutyák és a disznók elé? Most már összerakhatjuk ezeket a mozaikkockákat. Hadd mondjam el ezt az első három megállapításunkkal kapcsolatosan.

Először azt mondtuk, hogy szent az Isten. Hát hogyan lehet a szent Istent a kutyák és a disznók elé vetni? Csak néhány dolgot sorolok föl. Azt mondja – például – a Tízparancsolat: „Én, az Úr vagyok a Te Istened …” – és amikor nem Ő az én Istenem, mert helyette inkább a saját akaratomat, a vágyaimat, a bálványaimat, a pénzt, a munkát, a családot, a szerelmet istenítem, annak áldozok, az lesz a legfontosabb: akkor Isten szentségét taposom és tapostatom a kutyákkal és a disznókkal. Vagy: „Isten nevét szádra hiába ne vedd …” – mégis hányszor hivatkozunk hiába Istenre! Lehet, hogy közülünk senki nem szokott káromkodni, de vajon hányszor használjuk Isten nevét a saját céljaink érdekében?! Hányszor mondunk áment Isten nevében a saját akaratunkra?! Hányszor kenjük rá Istenre a saját nyomorúságunk, betegségünk, bajunk okát?! Hányszor intünk, feddünk, ítélünk Isten nevében, de szeretetlenül?! Hányszor vallottuk magunkat hívőnek, krisztusinak, miközben a szívünk, a tetteink egyáltalán nem voltak krisztusiak?! – Mindannyiszor Isten szentségét dobtuk a disznóólba, hogy tapossanak rajta. A porosodó Bibliákon, a lélektelen imádságokon, az üres imaházakon, a hiteltelen keresztyén életen ott taposnak e világ kutyái és disznói!

Azt is mondtuk, hogy aki kapcsolatba kerül Istennel, az is szentté lesz. Hát akkor azt is meg lehet szentségteleníteni. Azt is el lehet taposni. És amikor a hívő ember enged a kísértésnek, amikor az engedelmesség helyett a bűnt választja, amikor Isten útjai helyett a saját útjain indul el, amikor Isten országa helyett csak a saját lakását vagy karrierjét építi, amikor minden más fontosabbá válik számára, mint az Isten igéje, mint az Istennel való közösség – akkor azt a szentséget dobja a sárba, a kutyák és a disznók elé, amit az Úr Jézus a vére árán szerzett meg neki.

És azt is mondtuk, hogy a szentség feladat is egyben. Akkor hát még egy dolog, mit tönkre lehet tenni. Ha a szentség célja az, hogy Isten ajándékai áramolhassanak rajtunk keresztül ebbe a világba, akkor ezt is meg lehet akadályozni. Mert aki nem tud vagy nem akar megbocsátani a másiknak, aki nem hoz áldozatot a másikért, aki megtartja magának azt az örömhírt, ami őt is boldoggá tette, akinek csak az a fontos, hogy ő maga épüljön, hogy az saját üdvössége megmaradjon, aki a másik emberért, a testvérért, a gyülekezetért nem hajlandó munkálkodni, aki még az imádságaiban sem gondol a másik emberre, az azt a szent feladatot tapodja meg és veti a sárba, amit az Úr bízott minden gyermekére.

„Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy a lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” – Isten csodálatos dolgokat készített el az Őt szeretőknek. A saját szentségét, tökéletességét akarja odaajándékozni nekünk és azt akarja rajtunk keresztül továbbadni másoknak is. És ennek az útja az, hogy aki megismerte Őt, aki kapcsolatba került Vele Jézus Krisztus által, az naponként ápolja a közösségét a Szentlélek által, és engedelmes, bizonyságtevő életet él az Atya dicsőségére. És aki ezt komolyan veszi, aki megbecsüli Istennek a szentségét, és nem dobja a kutyák és disznók elé sem az idejét, sem erejét, sem a szavait vagy a tetteit – azt nem fogja széjjeltépni a Sátán az utolsó ítélet után a pokolban.

Válaszoljunk most az Úr üzenetére a 15-ös számú ének első és második versével:

Szent vagy, szent vagy, örök Isten, Mindöröktől fogva szent,
Benned semmi vétek nincsen, lényed minden bűntől ment.
Alkotásod számtalan, mégis mind jó, hibátlan.
Jobbod dicső erejével folyton jó dolgokat mível.

Szent vagy Isten, s rendelésed: hogy mi is legyünk szentek.
Bűn útjára aki téved, trónodnál nem állhat meg.
Jóban kedved leled, ám a rosszat megveted.
Bűneit ki el nem hagyja, orcád fényét nem láthatja.