ALAPIGE: Kolossé 1:24-2:7

Kedves Testvérek!

Ma délutáni istentiszteletünk alapigéjeként egy meglehetősen hosszú és nehezen érthető szakaszt olvastunk. Talán úgy is mondhatnánk, azért tűnik hosszúnak és nehéznek, mert nagyon tömény a mondanivalója. Pál szinte az egész keresztyén életet, apostoli szolgálatának is a velejét sűrítette bele ebbe néhány igeversbe. Kevés ez a mai alkalom arra, hogy minden részletére és üzenetére oda tudjunk koncentrálni, ezért mindössze öt gondolatot szeretnék kiemelni, és néhány szóban összefoglalni. Ez az öt gondolat hívő életünk öt nagyon fontos pillére, és az Úr Lelke ma este azt akarja megvizsgálni, vajon hogy is áll az a híd, amelyet Ő ezekre a pillérekre fektetett le, az a híd, amelyen keresztül eljuthatunk a mennyeknek országába.

Rögtön az első a Krisztusért vállalt szenvedés. A 24. versben írja Pál: „Most örülök a tiértetek viselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből hátravan, az Ő testéért, amely az egyház.” – Nem sokat köntörfalaz az apostol, rögtön a lényegre tér. A Krisztusért, és a hívőkért vállalt szenvedéseiről beszél. Az Úr Jézus nagyon komolyan figyelmeztet: aki nem veszi fel az ő keresztjét, nem lehet a tanítványom! Pál apostol aztán alaposan felvette a keresztet. Neki kijutott a szenvedésből. Őt üldözték a zsidók, üldözték a pogányok, hányszor akarták megkövezni, orvul meggyilkolni, hányszor került börtönbe, nyomorúságba – Jézus Krisztus evangéliumáért.

Ez az egyik pillére a mi hívő életünknek: a kereszthordozás. És ezzel kapcsolatban meg kell tanulnunk valami nagyon fontosat: amikor a Szentírás arról a keresztről beszél, amit Krisztus követőinek kell hordoznia, akkor nem úgy általánosságban mindenféle betegségre, bajra, szenvedésre, igazságtalanságra vagy veszteségre gondol, hanem kizárólag arra a nyomorúságra, ami azért éri a hívő embert, mert ő Jézus Krisztus tanítványa. Tehát az nem kereszt, ha valakinek kiállhatatlan szomszédja van – mert hallani ilyeneket is. Az sem kereszt, ha valakinek csődbe jut az üzleti vállalkozása. Még a mi mindenféle betegségeink sem keresztek, hanem betegségek, amelyekből vagy meggyógyulunk, vagy meg kell tanulnunk együtt élni vele. Pál apostol az ő testi nyomorúságát, amiért olyan sokat imádkozott, nem „kereszt”-nek, hanem „tövis”-nek nevezi: „tövis adatott az én testembe”. De az sem kereszt, hogy valakinek hitetlen a házastársa vagy a családja – az már igen, ha a hitetlen család azért gonosz a hívővel szemben, mert az hívő. Az már Krisztusért vállalt kereszt. És ha mi így vizsgáljuk a saját életünket, bizony könnyen kiderülhet, hogy nekünk egyáltalán semmilyen keresztünk nincsen. Bennünket senki nem szól meg, senki nem üldöz, nem nyomorgat, senki nem rontja az üzletünket, senki nem keseríti meg az életünket csak azért, mert mi Krisztus tanítványai vagyunk. Bennünket semmilyen támadás nem ér a hitünk miatt, és semmilyen nyomorúságot nem kell elszenvednünk Krisztus miatt. – Testvérek, akkor mi nem hordozzuk az Ő keresztjét, akkor mi nem vagyunk az Ő tanítványai! Mert Jézus éppen arról beszélt, hogy mennyi nyomorúságot, szenvedést kell elhordozniuk azoknak, akik megalkuvás nélkül ragaszkodnak Őhozzá. Mennyi haszonból kimaradnak azok, akik nem járnak a bűn csábító útján, hanem az élet keskeny ösvényén maradnak. Sőt, egyenesen olyat mond az Úr Jézus: Boldogok, akiket gyaláznak és üldöznek – nem akármiért, nem azért, mert olyat mondtunk vagy tettünk, hogy megérdemelnénk – hanem az én nevemért! De bennünket nem üldöznek a hitünkért, a Krisztusunkért – és olyan sokszor még csak boldogok sem vagyunk. Pedig jó, ha megtanuljuk: a keresztyén élet harc: állandó küzdelem a gonosz ellen és a jó mellett. És aki nem harcol, aki már rég összebékült az ellenséggel, az elveszítette a háborút, az elveszítette az életét.

A második pillére annak a hídnak, ami bennünket a mennyek országába elvezet a szolgálat. (25-28.v.): „…szolgálója lettem Krisztusnak”. Ez a szolgálat Pál apostol életében és a mi életünkben egyaránt két dolgot jelent: az evangélium szolgájaként bizonyságot tenni arról, amit Jézus Krisztus érettünk elvégezett. Hirdetni, továbbadni az örömhírt. És, testvérek, nem arról van szó, hogy titkon súgva azt mondjuk a kollégánknak, ismerősünknek: ha van kedved, gyere el az imaházba, legalább egyszer próbáld ki; vagy: van egy jó könyvem, egy jó kazettám, hallgasd meg; vagy: olvasd a Bibliát, mert olyan szép és hasznos dolgokat lehet tanulni belőle. Ez nem az evangélium! Mert az evangélium az, hogy bűnös ember voltam, mindenkit csak kihasználtam, mindenkinek csak ártottam, de a Mindenható Isten látta az én nyomorúságomat és megkönyörült rajtam, Jézus Krisztus ártatlanul életét adta az én bűnömért is, és kifolyt vérére tekintettel kegyelmet és új életet ajándékozott nekem. És azóta én Vele élek naponkénti közösségben, Őt követem, Neki engedelmeskedek, Neki szánom az életemet. És mindezt neked is kínálja, most, fogadd el! – Ez az evangélium. Nem beszélek vallásról, az emberiség gonoszságáról, hanem Jézus Krisztusról, akiben Isten eljött, hogy megmentse és megajándékozza az embert. – Aki ezt az ajándékot elfogadta, az tud erről bizonyságot tenni. És abból árad a bizonyságtétel, mert megtanulta szeretni minden embertársát annyira, hogy ne hagyja a kárhozat felé rohanni, hanem elvezesse őt ahhoz, aki egyedül segíteni tud: a Megváltó Jézus Krisztushoz.

Ennek a szolgálatnak a másik fele pedig az egyház, a gyülekezet szolgálata. Isten népét tökéletessé, azaz hitben éretté tenni – ahogyan a 28. versben írja az apostol. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a hívő embernek a munkaterülete a világ, de az életterülete a gyülekezet. Mindkettőt nagyon komolyan kellene venni, az elsőt éppúgy, mint a másodikat. De most a gyülekezetről van szó: a hivő onnan indul el, oda tér vissza, ott kap erőt az evangélium szolgálatához és a terhek hordozásához egyaránt. Kinn, a világban építi Isten országát, benn a gyülekezetben építi Isten egyházát. Szolgál a testvéreinek. Mert ismeri a közös imádságok erejét, mert épül mások hitét és életét látva, mert hallhat tanítást, buzdítást, bátorítást; mert mindezeket megkapja a gyülekezet közösségében, a gyülekezeti alkalmakon, de megkapja a személyes beszélgetésekben és a testvéri látogatások alkalmain is. És nemcsak azt tapasztalta meg, hogy jó kapni, hanem hogy jó adni is a testvérnek: szeretetet, tanácsot, vigasztalást, segítséget, bocsánatot. És az egyik a másik hite által épül. És ha ez működik, akkor épül a gyülekezet is.

És csak még egy gondolat, testvérek: ez a szolgálat a Biblia eredeti nyelvén rabszolgaságot jelent. Azaz nem kiváltság, érdemszerző jócselekedet, kényszerű kötelesség az Istennek való szolgálat, hanem abból a tényből fakad, hogy bennünket Krisztus a vére árán váltott meg. Ez a szolgaság magában foglalja, magától termi meg az őszinte hálát, a feltétlen engedelmességet, a hűséget és a teljes alázatot. Pál ilyen rabszolgája Krisztusnak az emberek előtt is: aki nem hivatkozik a jogaira, a származására, a nagy erejére vagy a sok eszére, hanem egyszerűen csak szolgál. Teszi, amit mondanak neki, és nem a maga hasznát nézi, hanem az ő Ura dicsőségét munkálja.

A harmadik pillér, amit itt Pál sorol, az a erőforrás, amely minden körülmények között megtartja azt, aki abból táplálkozik. Olyan szépen és kifejezőn írja Pál: „fáradozok és küzdök az Ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem.” Itt van egy ember, aki súlyos terheket hordoz, szinte egymaga, testben is, lélekben is, akit üldöznek, akit sokszor még a testvérei sem értenek meg – és mégis leírja: Mindenre van erőm a Krisztusban, mert az Ő ereje hatalmasan működik bennem. És ez az apostol tud boldogan énekelni a börtönben; vissza tud menni azokhoz, akik megkövezték, hogy megint elmondja az evangéliumot, Isten dicsőségére tudja hordozni a tövist a testében – őt nem győzhetik le a körülmények. És most szinte meg sem merem kérdezni: mi meddig bírjuk?

Hiszen nekünk sokszor elég egyetlen rosszul sikerült üzlet. Elég, ha jön valami, amit nem értünk. Elég a legelső kísértés, amiben már nem tudunk megállni. Elég egy rossz szó, egy félreértett tekintett, és már összeomlott a lelki békességünk. És akkor már inkább otthon maradunk, talán imaházba sem jövünk, talán úrvacsorázni sem jövünk, hanem várjuk, hogy valami majdcsak történik, amitől egy kicsit jobban érezzük magunkat. És mintha egyáltalán nem látszódna a mi életünkön „az Ő hatalmas ereje”. Hát ennyit jelent hívőnek lenni?! Mindent csinálunk ugyanúgy, ahogy mások, csak Bibliával a kezünkben és ájtatos szavakat mormolva?! Hol van az Ő hatalmas ereje? – Ott van, Nála. Mert mi nem kértük el, mert mi nem fogadtuk el, mert mi nem hittük el, hogy tényleg hatalmas és tényleg erős, mert mi inkább hiszünk annak, amit látunk, meg a magunk erejének. Vagy azért maradunk erőtlenek, mert lehetetlenné tesszük azt, hogy bennünk hatalmasan működjön, lehetetlenné tesszük a bűneinkkel, amiket megtűrünk, a szokásainkkal, amikkel együtt sodródunk évek vagy évtizedek óta, a kicsinyhitűségünkkel vagy a kicsinyességünkkel.

Eszembe jut egy történet: egy vasárnapi iskolai tanító szemléltetni akarta Isten ingyenes ajándékát, amit Krisztusban kínált fel mindannyiunk számára. Lecsatolta az ezüst karóráját és odanyújtotta az egyik kisfiúnak: – Tessék, a tiéd. – A kisfiú nem merte elfogadni, mert félt, hogy a tanár úr visszakéri, és a többiek kinevetik. Egy másiknak is odanyújtotta, de az sem merte elfogadni. Az attól félt, hogy ez valami beugratós dolog. A tanító még sokaknak kínálta, de csak nem merték elfogadni. Végül az egyik fiúcska egyszerűen kivette a feléje nyújtott karórát és zsebre vágta. Az osztály hangosan felkacagott, hogy „bevette a csalit”, de a tanító ezt mondta: – Én komolyan gondoltam, hogy a tiéd. Nem kell visszaadnod. – Mindenkinek lefagyott a nevetés az arcáról, és elkezdtek kiáltozni: – Ó, ha tudtam volna!

Ilyen az Isten kegyelme. És ilyen az Ő hatalmas ereje is, amely meggyőz minden körülményt és nyomorúságot. Ő kínálja, komolyan kínálja azt, ami komolyan tud segíteni – csak el kell fogadni. Csak élni kell vele naponként. És akkor valóban az Úr lesz a mi Istenünk, mert Tőle függ majd az életünk, és nem a körülményeinktől, az anyagi helyzetünktől vagy az érzelmeinktől.

Most ugorjuk át néhány verset, és a 2:6.v.-t olvassuk újra: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is Őbenne.” – A negyedik pillérünk a hiteles keresztyén élet. Az az egyszerű alapigazság, hogy amit mondunk a szánkkal és amit teszünk a kezünkkel, az összhangban áll egymással. Nem mondunk olyat, amit nem teszünk és nem teszünk olyat, amiről azt mondjuk, hogy hívő ember olyat nem tesz.

Én azt gondolom, hogy a mai kor keresztyénsége azért olyan nyomorult, erőtlen és hiteltelen, mert az amit mond, amit képvisel, és az, amit cselekszik és megél, sokszor nagyon messze állnak egymástól. És a hétköznapok világában állnak messze egymástól. Nekünk vannak szép hitvallásaink – de vajon szól-e ez a hitvallás akkor is, amikor nem mi beszélünk róla, hanem rólunk mondják el?! Ismerjük a Bibliát – de vajon befolyásol-e bennünket az, amit megértettünk belőle? Mert, ugye tudjuk, hogy a nyugalomnap szent dolog – de megszenteljük-e? Tudjuk, hogy aki Isten országát keresi mindenekelőtt, arról az Úr testben is gondot visel – de nem úgy van, hogy csak akkor keressük Isten országát, amikor marad egy kis szünet az önmagunkról való gondoskodásunkban? Tudjuk, hogy mi a másik embernek egyetlen dologgal tartozhatunk: az evangéliummal – de tessék visszaemlékezni, mikor tettünk bizonyságot utoljára olyan embernek, aki nem ismerte még az evangéliumot? Hirdetjük, énekeljük, hogy a lélek mindig fontosabb a testnél – de merre billenne az erőnk, időnk, odaszánásunk, tervezgetésünk, reménységünk mérlege: a test vagy a lélek felé?

Valaki egyszer azt mondta: kétféle ember van: aki akar, és aki akar akarni. Az egyik megteszi, amit mond, a másik mondja, hogy mit fog tenni, de a megvalósításig csak ritkán jut el. És hadd fogalmazzam meg ugyanezt miránk, hívő emberekre vonatkoztatva: az egyik ember beszél a hitéről – a másik embernek beszélnek a hitéről. A cselekedetei, az élete is, és azok az emberek is, akik látják az ő életét.

És az utolsó, ötödik pillére e mennybe vezető hídnak a növekedés. Gyökerezzetek meg, épüljetek fel, erősödjetek meg és hálaadásotok, egyáltalán az Istennel való közösségetek legyen egyre gazdagabb.

A gyökéreresztésen azt hiszem a legtöbben már túljutottunk, akik itt vagyunk, itt az ideje a megerősödésnek, a felépülésnek és az egymás építésének. És hogyan történik ez? Hit által – ez is benne van az igében. És a hit hallásból van, az igehirdetés hallásából és a hallott ige megcselekvéséből. Aki komolyan veszi Isten igéjét, azt veszi komolyan Isten, maga is. Mert arra rá lehet bízni az ajándékokat, az áldásokat, az nem fogja elherdálni, elszórni, annak a kezén nem megy tönkre, hanem él általuk és továbbadja másoknak. És egyre többet ért meg az igéből, így egyre jobban megismeri Mesterét, egyre többet tapasztal az Ő hatalmas erejéből, és ezért egyre hálásabban, engedelmesebben adhatja oda önmagát Urának. Ez a hitben való növekedés útja. Amikor valaki előre tekint és halad is előre. Mert van célja, és van, aki vezeti. És nemcsak mondja, de valóban követi is az ő vezetőjét, bármerre is kanyarogjon előtte az út. Az ilyen embernek mindig van és lesz üzenete, bizonyságtétele. Az ilyen embernek mindig van mit adnia a másik embernek. Az ilyen ember mellett felüdül a lélek, erőt nyer a megfáradt, vigasztalást kap az elcsüggedt – mert rajta keresztül a Mindenható Isten munkálkodhat. Ide kellene felnőnünk mindannyiunknak. Mert csak ez nevezhető szolgáló, krisztusi életnek.

Végére értünk mai elmélkedésünknek, hadd foglaljam össze azt, amiről hallhattunk. Aki Krisztus tanítványa akar lenni, annak vannak Krisztusért vállalt keresztjei, és azokat örömmel, békességgel és engedelmesen el is hordozza. A hívő ember szolgájává lett az evangéliumnak, és bizonyságtevő, lélekmentő életet él, de szolgája lett az egyháznak, a gyülekezetének, a testvéreinek is. És hordozza az erőtlenebbeket, segíti a segítségre szorulót, áldássá lesz minden ember számára. Mindezeket pedig a benne hatalmasan munkálkodó Jézus Krisztus által cselekszi meg. Amit mond, azt megteszi, és nem tesz olyat, amivel Mesterét megszomorítaná – és az ilyen emberre az lesz jellemző, hogy növekedik szeretetben, bölcsességben, kegyelemben, az emberek előtti kedvességben.

Mindez nem egy rózsaszín álom egy nem létező, mesebeli minta-hívőről, hanem valósággá lehet mindannyiunk életében, ha készek vagyunk valóságosan rábízni a mi életünket arra, aki a Golgota keresztjén mutatta meg, hogy mennyire szeret bennünket. Ő azért jött, hogy mi bővölködjünk, méghozzá azokban az ajándékokban, amit egyedül Isten adhat meg számunkra – ne hagyjuk ezt porosodni valamiféle mennyei raktárban, hanem fogadjuk el és éljünk általa Istenünk dicsőségére és embertársaink áldására.