ALAPIGE: 1Thesszalonika 1:1-10

Kedves testvéreim!

Délelőtt próbáltam felvázolni, hogy mit jelent a Szentlélek jelenléte a gyülekezeti élet mindennapjaiban. A téma most délután ugyanaz marad, folytatni szeretném, amit elkezdtem, azzal, hogy egy konkrét gyülekezet példájából tanuljuk meg azt, ami megtanulható. A példaadó gyülekezet a thesszalonikai-, a példából tanuló pedig az újkígyósi gyülekezet legyen ezen a napon.

Egy nemrég megjelent könyvben olvastam, hogy ez a levél adja meg számunkra annak a gyülekezetnek a mintáját, amelyet Krisztus épít. A levél nem utal a tagok számára, nem beszél arról, hogy évente hányszor volt bemerítés, hogy milyen a pásztor időbeosztása, nem szól az elhangzott prédikációk tartalmáról vagy az énekekről – hanem elmondja azt, ami mindezeknek az alapja, és beszél ennek a gyülekezetnek a lelki életéről, a szívük indulatáról, arról, hogy Isten hogyan látja ezt a gyülekezetet. Ezt szeretném én is elmondani, hogy megtanuljuk Isten szemén, Isten igéjén keresztül látni önmagunkat.

Egy mongol kán a hódításai során elfoglalt egy várost, és amikor a palota kincstárát kutatta át, talált egy csiszolt ezüsttükröt. Azelőtt nem látott még olyat. Kíváncsian belenézett, ordított egy nagyot és a sarokba hajította a tükröt. Vezérei megkérdezték tőle, hogy mi baj, mire ő azt válaszolta: – Azt hittem, hogy én vagyok a legszebb férfi …

A tükör nem arra való, hogy csodáljuk magunkat. Tessék végiggondolni: a tükör segédeszköz – hogy meglássuk magunkon a koszt, a rendezetlenséget, hogy mi hibádzik még ahhoz, hogy készek legyünk. Ilyen tükör az Isten igéje, és ilyen tükör lesz ma a thesszalonikai gyülekezet. Ne röstelljük a hiányainkat beismerni, és ne sajnáljuk az áldozatot a megtisztulásra, önmagunk rendbetételére, ha szükséges.

Hadd foglaljam össze már a legelején, mit tanulhatunk ebből a felolvasott igeszakaszból, ez lesz a prédikáció vázlata is.

Azt, hogy a thesszalonikai gyülekezet:

1. hívő gyülekezet
2. átadott életű gyülekezet
3. szenvedő gyülekezet
4. lélekmentő gyülekezet
5. és Krisztust váró gyülekezet volt.

És ilyenné akar formálni a mi Urunk bennünket is.

1.) Kezdjük tehát azzal, hogy a thesszalonikai gyülekezet hívő gyülekezet volt. Erről tesz bizonyságot Pál apostol a levél első négy versében: „Pál, Szilvánusz és Timóteus, az Atya Istenben és az Úr Jézus Krisztusban hívő thesszalonikai gyülekezetnek: kegyelem néktek és békesség. Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban; mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát, mivel tudjuk Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok.”

Íme, egy gyülekezet, amelyért valaki, aki nem tagja annak, hálát ad Istennek! Íme egy gyülekezet, amelyről el lehet mondani, hogy mindnyájan az Úr Jézus Krisztusban hívők. Íme egy gyülekezet, amelynek a hitből fakadó cselekedeteit, és a szeretetből jövő fáradozásait emlegetik! Íme egy gyülekezet, amelynek tagjai kiválasztattak, kihívattak ebből a világból, hogy Krisztusért éljenek!

Nos, kik az Isten választottai – avagy kik azok, akik Istent választották? Hiszen sokan eljárnak templomba, imaházba. Hiszen manapság divat a vallás! – De nem mindegy, hogy valaki Istent választja, a vallást választja, az épületet választja, a gyülekezetbe járó emberek közösségét választja, egy olyan helyet, ahol társaságban lehet, ahol kibeszélheti magát, ahol lehet valaki, vagy a neveltetését választja, vagy ki tudja, még mi mindent választ, csak hogy imaházba járhasson. Pál apostol a kolossé levél elején int: Krisztushoz méltó módon éljetek (Kol 1:10) – és ha szó szeint lefordítom azt a görög kifejezést, ami a méltóságot jelöli, akkor azt kellene mondani: „Krisztushoz illeszkedő módon éljetek” – mert ezt jelenti a méltóság a Biblia nyelvén. Illeszkedni Krisztushoz – mi olyan sokféleképpen próbáljuk. Van, aki családjával akar illeszkedni, van aki a pozíciójával akar illeszkedni, van aki azzal, hogy mi mindent tett már Krisztusért, más azzal, hogy mi mindent nem tett Krisztusért, megpróbálunk illeszkedni a tapasztalatainkkal, a bibliaismeretünkkel, a hagyományainkkal: pedig illeszkedni csak egyféleképpen lehet: hittel.

Hát eljutottunk idáig, de mi a hit? Hiszen mindenki hisz, és majdnem mindenki Istenben is hisz. De a legtöbben egy olyan vak, süket, szenilis jóistenben hisznek, aki nem látja a bűneinket, nem hallja a hazugságainkat, aki elfelejti, hogy mit ígértünk neki tegnap és aki tartozik nekünk azzal, hogy jó, és már ő van miértünk, ő szolgál minket. Vagy ez az Istenbe vetett hit nem több annál, hogy Isten világa fenn az égben – az én világom lenn a földön. Lehet, hogy mást mondnak a szavaik, de az életük erről beszél. És ne tessék azt gondolni, hogy ránk baptistákra ez nem jellemző! Mert ha hinnénk az evangélium erejét, akkor szólna is ez az evangélium, szólna a családunkban, a munkahelyünkön, az iskolánkban, mindig ott, ahol éppen vagyunk. ha hinnénk Isten gondviselését, akkor nem panaszkodnánk mi is annyit, vagy néha még többet is, mint a világ, nem szakadnánk bele a munkába, hogy már egymásra sincs időnk, az Úrra sincs időnk, mert csak mi tudunk gondoskodni magunkról. Ha hinnénk Megváltónk ígéreteiben, akkor mernénk utolsók maradni a sorban, akkor tűrnénk szó nélkül, ha valaki ártásunkra van, akkor nem magunknak gyűjtögetnénk, hanem másnak, és nem szűkölnénk, ha valaki elvesz a mienkből, hanem adnánk önként.

Mi a hit? Valami, ami először velünk történik, és attól kezdve mi tesszük. A hit találkozás: személyes találkozás Megváltónkkal, olyan találkozás, ami kizökkent addigi életemből, ami átformál, ami után teljesen más emberré válok: a hit beteljesedése az újjászületés. Ekkor Krisztus jön hozzám. Attól kezdve pedig én megyek Krisztushoz. Követem Őt. Mert a „hit” és a „hűség” a biblia görög nyelvében egyetlen szó. Ugyanannak a valaminek a két oldala. Éppen ezért nem létezik elméleti hit: mert amelyet nem követnek a konkrét cselekedetek, az engedelmesség, az önátadás, a mindenekben való hűség – ott nincs igazi hit sem. Erőtlen, gyenge, kicsiny hit létezik – de élettelen, hiteltelen, tétlen hit nem létezik! A thesszalonikaiaké sem ilyen volt.

Mi a hit? Ami életet ad nekünk – és ami életet teremt körülöttünk is. Ami vígaszt ad a szenvedésekben, útmutatást a tévelygőnek, megelégíti a szomjúhozót. A hívő olyan, mint az őrtorony: fel lehet nézni rá, és a közelében távolabbra lehet látni: el egészen Istenig. A hívő mindenen túllát Megváltójáig, és mindenkor túl is mutat Megváltójára. A hit sóvá és világossággá tesz, valami pluszt, mennyeit ad ebbe a világba. – Van-e nekünk ilyen hitünk? Ilyen-e a mi hitünk?

A Gyülekezet: ekklésia. Kihívott. Kihívott ebből a megromlott, gonosszá lett világból. Más! Felismerhető módon más! És éppen a kihívottak hite, és a hitükből fakadó életet teszi mássá. Ezt jelenti a „szentség is”. Nem valamiféle tökéletesség, hanem elkülönülés. A gyülekezet szent – mert egyedül és kizárólagosan Istené. Akik benne élnek, azok is. És ebből le kell vonni egy nagyon nehéz, de fontos tanulságot: a gyülekezet annyira szent, amennyire a gyülekezetet felépítő egyes hívők élete szent, azaz kizárólagosan Istené. És ettől a szentségtől függ az, hogy Isten ereje mennyire tud munkálkodni a gyülekezetben, hogy mennyire tud áldani, és ettől függ, hogy a gyülekezet be tudja-e tölteni küldetését, azt amire kihívattatott: hogy emberi lelkeket mentsen meg az örök élet számára.

2.) A második, amit olvashattunk erről a gyülekezetről, hogy átadott életű gyülekezet. A 6.v. így szól: „Ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi …” A „követő” görögül: „mimith” – innen származik a „mímel, utánoz” szavunk. Mert a thesszalonikai keresztyének nem csak beszéltek Jézus Krisztusról, hanem „utánozták” is őt. Azaz úgy éltek, ahogyan Mesterük élt.

Szeretnék visszautalni arra, amit az imént mondtam: a gyülekezet annyira szent, amennyire a gyülekezetet felépítő egyes hívők élete szent. Ugyanez igaz az engedelmességgel kapcsolatban is. A gyülekezet egységének titka nem az, hogy egymásnak mindinkább megfeleljünk, hanem hogy mindnyájan az Úrnak feleljünk meg. Ha száz zongorát egymáshoz hangolnának, valószínűleg nem lenne szép hangzása, ha egyszerre megszólaltatnák azokat. De ha mindegyiket a hangvillához hangolják, akkor nem lesz különbség a hangjuk között, és mindegyik ugyanúgy fog szólni. – Ilyen a hívők gyülekezete is. Csak akkor szól, cselekszik, él szépen, ha mindegyik tagja ugyanarra az egyetlenre, a gyülekezet Urára, a Krisztus Jézusra van ráhangolva.

De hadd mondjak még egy zenei képet ezzel kapcsolatosan. A Máté 18:19-ben mondja Megváltónk: „Bizony mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nékik az én mennyei Atyám.” Itt az a kifejezés, hogy „egyetértenek” a Biblia eredeti nyelvén úgy szól: „szümphoniában vannak egymással”. Mert mindkettőt ugyanahhoz a hangvillához hangolták, ez az egyik feltétele a szimfóniának, és egymással is összhangban állnak, nem torz, és nem hamis az, ahogyan együtt szólnak – ez a másik feltétele a szimfóniának. És ha mindkét feltétel teljesül, akkor az, ami megszólal: szép. És ha ez a szimfónia a gyülekezetben szólal meg, mert a gyülekezet valamennyi tagja ráhangolódott Krisztusra, és összhangban áll egymással – akkor az a gyülekezet szép, vonzó, Krisztust követő és követésre méltó gyülekezet. Az ilyen gyülekezetről lehet elmondani azt, amit Pál elmondott a thesszalonikai testvérekről a 7. versben: „Mert példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában …”

3.) Nem hallgatja el az ige azonban azt sem, hogy a thesszalonikai gyülekezet szenvedő gyülekezet is egyben. A 6.verset kell továbbolvasni: „ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét.” Krisztus követésének mindig van ára! Ezt tessék megjegyezni! Hogy a kegyelem ingyenessé válhatott, azért Isten a legdrágábbat fizette: Egyszülött Fiát!

Nem akarok erről sokat beszélni, mert délelőtt volt róla szó, csak annyit hadd ismételjek meg, hogy minden olyan hívőre és gyülekezetre, amelyik megtér és átadja az életét Krisztusnak, nehéz idők következnek. Mert aki Krisztusé, az mindig szembekerül azzal a világgal, amelyik Krisztust a kereszten akarta és akarja látni ma is. De nem mindegy az, hogy a gyülekezet miért szenved! A maga bűnei miatt – vagy Krisztus kegyelme miatt!

A Csel 17:5-6 versében a thesszalonikai nép azzal vádolja Pált és társait, hogy felforgatták az egész várost. De tessék ezt tudomásul venni: Krisztus evangéliuma ilyen: felforgatja az egész várost, mert felforgatja a benne lakók szívét és életét. Mert az evangélium kegyelmet és ítéletet hirdet. és aki ennek az evangéliumnak a szolgálatába áll, az a bűnösök számára mindig kellemetlenné, hívatlanná, üldözötté válik. De megmondta Urunk: „Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.” Ugyanazért. És akkor jó, ha nem másért, hanem Isten nevéért, a Krisztus evangéliumáért. Akkor vállaljuk föl még ezt is. Sok helyen elmondtam már, itt is mondom: a 100. zsoltárban, ahol azt olvassuk, hogy „menjetek be kapuin hálaadással …”, ott emlékezzünk, hogy bárányt egyetlen célból vezettek be az Úr házának, azaz a Templomnak a kapuján: hogy áldozat legyen! És ezért volt a jó legelő, a friss víz, a jó pásztor: hogy ami az oltárra kerül, az ne a hitvány, a fölösleges legyen, hanem a legjobb, és ne keserű szájízzel tegyük életünket az oltárra, hanem hálaadással, még akkor is, ha tűzáldozati az az oltár, és el fogunk égni. De a mi üldöztetésünk, a szenvedésünk is Istent fogja megdicsőíteni, és másoknak fog bizonyságul lenni.

4.) Ennek a gondolatnak a folytatása a thesszalonikai gyülekezet negyedik tulajdonsága, mégpedig az, hogy lélekmentő gyülekezet. A 9. verset olvassuk újra: „… mert ők maguk beszélik … hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istent szolgáljátok.” Sőt, ezt megelőzően mondja Pál a 8. vers elején: „Tőletek terjed tovább az Úr beszéde …”

Három dolog is kiderül ebből a rövid beszámolóból:

a.) Az egyik, hogy ebben a thesszalonikai gyülekezetben el lehetett hagyni a bálványokat, és meg lehetett térni Istenhez. Nagyon nagy dolog ez testvérek! Mert ez a gyülekezet nem takarta el Krisztust, hanem felmutatott Rá! Mert ebben a gyülekezetben nem csupán hívőket lehetett találni, énekkart, presbitereket, lelkipásztorokat – hanem magával az élő Istennel lehetett találkozni rajtuk keresztül. Mert ebből a gyülekezetből nem lehetett úgy elmenni, ahogyan odamentek: a bálványokat ott kellett hagyni, nem lehetett rejtegetni, eldugni – és Krisztust meg lehetett találni, és haza lehetett menni onnan Vele együtt, megváltozva, megtérve, újjászületve. és ez a gyülekezet olyanná válhatott, mint amilyen matematikai „gépek” vannak a kis elsősök könyveibe rajzolva: felül bedobjuk a sok negatívot, és amikor véget ér az istentisztelet, kijön belőle a sok pozitív. Mert ott belül, a gyülekezetben, az istentiszteleten, a testvéri közösségben történt valami.

b.) De kiderül az is, hogy mi történt azokkal, akik megtértek Thesszalonikában: szolgákká váltak. Szó szerint: rabszolgákká. Akiknek az élete többé semmi másból nem állt, mint az Uruknak való engedelmességből.

Attól félek, sokan vannak, akik az üdvösségüket egy szépen faragott antik karosszékhez hasonlítják: és ráülnek. Ők már a mennyek országának polgárai, ezzel a randa, bűnös, erkölcstelen világgal már nem is foglalkoznak. Végignéznek egy tévéhíradót, és utána elmondják, hogy íme, ilyen mocskos ez a világ Krisztus nélkül, milyen jó, hogy mi már mások vagyunk, nem ilyenek. Még hálát is adnak érte – és nem veszik észre, hogy olyanokká váltak, mint a farizeus, aki ujjal mutogatott a mellét verő publikánusra.

A mi üdvösségünk nem csak magunkért van, a gyülekezet nem magért hívatott ki ebből a világból! Krisztus egyháza nem vallásos klub, ahol vasárnapról vasárnapra egymást kell emlékeztetnünk a Biblia igéire, egymásnak kell szebbnél szebb verseket szavalnunk vagy énekeket énekelnünk, és ahol csak a klubtagokat vesszük emberszámba. A hívő ember, gyülekezet eszköz Isten kezében, hogy másokat üdvözíteni tudjon, hogy ezeket a csúnya, gonosz embereket, amilyenek egyébként mi is voltunk, csak már talán elfelejtettük, megmenthesse. Spurgeon mondja: az élő gyülekezet lélekmentő gyülekezet. Evangélizáló gyülekezet. Igét hirdető és az igét megélő gyülekezet. Másokért, az elveszőlért munkálkodó gyülekezet. A világnak az evangéliummal szolgáló gyülekezet. – Ha nem ilyen, akkor nem él, akkor halott gyülekezet.

c.) Éppen erről beszél a harmadik dolog, ami kiderül ebből az igéből: a 8. versben olvastuk: „Tőletek terjed tovább az Úr beszéde …” Igen, erre való a gyülekezet, ez a gyülekezet küldetése, életének célja, mindennapjainak legfontosabb tevékenysége: hogy tőle terjedjen tovább az Úr beszéde, amely Isten szeretetét, a bűnök bocsánatát, Krisztus golgotai győzelmét hirdeti.

A görög „echontai”-ból származik, az „echó”, a „visszhang” szavunk. A keresztyén ember bizonyságtétele sohasem független az Igétől, hanem csak Isten igazságának visszhangja. és a visszhang mindig csak azt ismétli, ami elhangzott. Isten a hangját, a Szentlelkét adta belénk, nem akarja, hogy mi találjuk ki a szavakat, hanem hogy azt mondjuk Róla, amit Ő mondott magáról. Ilyen a keresztyén bizonyságtétel. Ennek kell hangoznia minden keresztyén szószékről, minden keresztyén otthonból, minden olyan munkahelyen, osztályteremben, ahol keresztyének dolgoznak vagy tanulnak.

5.) Az utolsó jellemzője ennek a thesszalonikai gyülekezetnek: hogy Krisztus-váró gyülekezet. Ez a 10. versből derül ki: „várjátok a mennyből Jézust …”.

Szeretnék ezzel kapcsolatban egy fontos dologra rámutatni. Ehhez idézzük fel Urunknak a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetését (a János evangéliumának 4. részében van megírva), ahol az asszony azt mondja: „Tudom, hogy eljön a Messiás, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” – Azt mondja ez az asszony: tudom, hogy jön majd a Messiás – de addig is, míg eljön, élni kell valahogy: és él tovább nélküle. Házasodik és elválik ötször-hatszor. Él belenyugodva a sorsába, hogy majdcsak történik valami, majdcsak eljön a Megváltó mihozzánk is – de hogy mikor, miért és hogyan, az már teljesen hidegen hagyja. Egyenlőre jó így, és ha megéljük, ha egyáltalán eljön, akkor majdcsak megismerjük őt is, és akkor majdcsak rendbe jön az is, ami most még nincsen rendben.

Mi minden istentiszteletünk végén elmondjuk: „Jövel Uram, Jézus!” – Vajon komolyan várjuk is a visszajövetelét, vagy csak megszokásból mondjuk. Ha tényleg jönne: készen lennénk? Indulhatnánk a Szent Isten színe elé? Vagy gondolatban hozzátesszük, amit többen elmondtak már: „Jövel Uram, Jézus – csak ne most!”

Csak azt tudom őszintén és örömmel várni, aki előtt tiszta lelkiismerettel állhatok meg. Csak azt tudom őszintén és örömmel várni, akinek eljövetelét minden percben munkálom. Csak azt tudom őszintén és örömmel várni, akinek van mit adnom: akinek önmagamat tudom és akarom adni, úgy, amint vagyok, de engedve, hogy tegyen azzá, akivé ő akar formálni.

Íme, testvéreim, a thesszalonikai gyülekezet példája. Adjunk hálát Istenünknek azért, mert voltak olyanok, akiket tudott használni, akiket tudott például állítani. És kérjük, hogy nem a mi érdemünkért, hanem az Ő nagy kegyelméért tegyen minket is ilyen hívő, átadott életű, ha kell, a szenvedést is elhordozó, lélekmentő és Krisztust váró gyülekezetté a mai naptól kezdve. Ámen.