ALAPIGE: Lukács 8:43-48
(Károli fordítás szerint)

“És egy asszony, aki vérfolyásban volt tizenkét esztendőtől fogva, és bár minden vagyonát az orvosokra költötte, senki meg nem tudta gyógyítani, hátulról hozzá járulván, illeté az ő ruhájának peremét, és azonnal elálla vérének folyása. És monda Jézus: Ki az, aki engem illete? És amikor mindnyájan tagadták, monda Péter, és akik ő vele valának: Mester, a sokaság nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, aki engem illete? Jézus pedig monda: Illete engem valaki, mert én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem. Mikor pedig látta az asszony, hogy nem maradt titokban, reszketve előjöve és előtte leesvén megjelenté néki az egész sokaság előtt, miért illete őt, és hogy azonnal meggyógyult. És ő monda néki: Bízzál leányom, a te hited megtartott téged, eredj el békességgel!”

Kedves testvéreim, ha Isten megsegít, a hitről szeretnék beszélni előttetek néhány alkalommal így csütörtök esténként. Most elkezdem ezzel a történettel, és majd, ha alkalom adódik rá, amikor soron következek vagy ha újra megkérnek helyettesíteni, akkor folytatom. Olyan sokatmondóak Jézus tettei és szavai, most ennek a vérfolyásos asszonynak az életén keresztül tárja elénk a Szentírás azt, hogy mi is valójában a hit, hogy maga Jézus kiknek a hitét tette követendő példává mielőttünk is. Szó lesz majd a kapernaumi századosról, akinek a szolgája haldoklott; a kananeus asszonyról, aki mintegy kikényszerítette Jézustól a szabadítást; a Jákób kútjához siető samaritánus asszonyról, akin keresztül azt láthatjuk majd meg, hogyan gyógyít ki Jézus, formális vallásosságból és a meddő, halott hitből. Szeretnék beszélni még Tamásról, aki őszintén kételkedett és végül talán szokatlan formában, kicsit filozófikusan boncolgatva Ábrahám hitéről.

Most azonban e vérfolyásos asszony gyógyulásából hadd emeljek ki néhány jelentős mozzanatot.

Azt olvashattuk róla, hogy tizenkét éve vérfolyásban szenvedett: beteg volt, és tizenkét év alatt mindent megpróbált, hogy meggyógyulhasson. Minden erejét, minden idejét latba vetette, hogy visszaszerezze az egészségét. Minden vagyonát az orvosokra költötte. És beteg maradt továbbra is. Csak ekkor jön Jézushoz. Ennek az asszonynak Jézus Krisztus már csak az utolsó lehetőség! És de sokszor marad Ő számunkra is csat utolsó lehetőség! De sokszor mi is csak akkor találunk oda az Isten elé, amikor baj van és már mindent megpróbáltunk, de semmi nem segített! Valahogy úgy vagyunk sokszor Istennel, mint a pilóta az ejtőernyőjével: igazából nem szeretnénk használni. Ott van ugyan, de csak tartaléknak, ha valami bajba kerülnénk. Hadd mondjak néhány példát erre a Bibliából. Jairus leánya haldoklik. Ő pedig odaborul Jézus lába elé. Roppant alázatosan tud ilyenkor közlekedni az ember. Amikor baj van, és amikor már csak Jézus segíthet, roppant alázatosak tudunk lenni. Vagy ott van a pogány százados, akinek a szolgája beteg. Az a százados, akiről maga Jézus azt mondja: Nem láttam nagyobb hitet az övénél egész Izráelben. De ő is csak akkor megy Jézushoz, amikor baj van. Amíg van egészség, amíg van jólét, boldogság és boldogulás, addig de nehezen talál el az ember Istenhez! Sokan prédikálnak a keresztre feszített latorról, mekkora hite volt, hiszen csak percek lehettek az életéből, mégis elnyerte az üdvösséget. Én viszont úgy látom, hogy három éve szól az evangélium, de a lator lator maradt továbbra is. És csak halála óráján kiáltott Jézushoz. Igaz: nagy dolog, hogy van utolsó lehetőség! Csak ne éljünk vissza vele! Ez az asszony is csak most megy Jézushoz, amikor már senki más nem tudott segíteni. Ugye, szabad feltenni kérdéseket? testvérem, te mikor mész Jézushoz? Csak utoljára és mindig csak utoljára? Mondd, miért kell megvárni mindig az utolsó lehetőséget?

Megy ez az asszony Jézushoz, de figyeljük csak, hogyan megy? – Hátulról közelítve! Az orvosokhoz szemtől-szembe ment. Volt pénze és a pénzéért kapott gyógyítást. Valamit valamiért – ez a dolgok rendje. De a pénz elfogyott, már nem volt mit adni – és ilyenkor az ember lopni indul. Hátulról közelít. Nincs mit adni – de kéne valami.

Valamit valamiért. Hogyan működik ez Istennel közösségben? Mi, hívő emberek hajlamosak vagyunk két lényegileg különböző dolgot nagyon összekeverni: s ez a két dolog a kegyelem és az áldás. A kegyelem – ingyenes. Isten kegyelmét, az Úr Jézus váltsághalálát nem lehet kiérdemelni, csak elfogadni lehet. Viszont az áldás nem ingyenes! Annak van feltétele! És ez a feltétel az engedelmesség. Az egész Szentíráson végigvonul ennek a kettősségnek a hangsúlyozása, mi mégis sokszor összekeverjük: Isten kegyelmét ki akarjuk érdemelni vagy ki akarjuk érdemeltetni másokkal, és törvényeskedünk, ítélkezünk – az áldást pedig elvárjuk Istentől, mi mennyire vagyunk engedelmesek. Hogy is állunk hát? Kéne valami – az áldás, és nincs mit adni. És akkor mi is lopni indulunk, és becsapjuk az Istent, becsapjuk a testvéreinket, és becsapjuk önmagunkat is. Ez a következő kérdés: Lopod-e az Istent, azzal, hogy amire szükséged van, azzal élsz, viszont semmit nem adsz? Vagy inkább gazdagítod a mennyeknek országát?

Látjátok, ezt az asszonyt végül a szenvedése odahajtja Jézushoz. Remény támad a szívében, hit fakad a szívében: ha megérinthetem, meggyógyulok! – Olyan sok minden hajtja az embert Jézushoz. De leggyakrabban a szenvedés. Boldog ember az, aki élete javát, szépségét adhatja oda Urának. De legtöbbünket sajnos össze kell hogy törjön Isten szeretete, hogy felébresszen végre halálos álmodozásunkból, miszerint tudunk boldogan, gazdagon élni Isten nélkül is. Nem tudunk. Csak ezt mi oly nehezen értjük meg. Ostobán ragaszkodunk saját vágyainkhoz, saját igazságunkhoz, gőgösen, önhitten zsákmányoljuk ki ezt a világot, és ebben a világban sokszor még szeretteinket is – és össze kell törnünk ahhoz, hogy meglássuk saját gyengeségünket és gyarlóságunkat. És visszük életünk összetört darabkáit Isten elé. Mennyivel szebb volna egy még sértetlen életet Neki ajándékozni! Vajon miért kell megvárnunk azt, hogy testünk-lelkünk összetörjön? Miért csak a szenvedés, a nyomorúság von Istenhez – a hála, az öröm, a szeretet miért nem?

Testvérem, téged mi hajt oda Jézushoz?

Azt olvastuk tehát erről a vérfolyásos asszonyról, hogy tizenkét évig szenvedett, mindent megpróbált, minden vagyonát orvosokra költötte, de senki nem tudta meggyógyítani. És akkor utolsó lehetőségként Jézushoz ment, de csak hátulról, titkon közelítette meg, mintegy ellopva a gyógyulást. Miért hátulról, miért így titokban? Van ennek magyarázata. A Mózes törvénye szerint a vérfolyós, a magfolyós tisztátalan. Nem szabad semmihez, senkihez hozzáérniük, mert tisztátalanná teszik azt is a maguk tisztátalanságával. Ezért ment lopva, ezért ment titokban. Mert nem merte fölfedni, megvallani a maga tisztátalanságát. Inkább lopott. Gyorsan kérdezek most: testvérem, te rejtegeted-e még a magad tisztátalanságát? A bűneidet? Vagy van bátorságod megvallani Istened előtt, akár még testvéreid előtt is?

Úgy olvastuk: megérintette – és azonnal megállt a vérének folyása. Azonnal: a hit meg nem szégyenül! Még így sem. A lopottal pedig elindul – immár gyógyultan – de Jézustól el. Eddig közeledett felé, reménykedett, hit ébredt a szívében – aztán történt valami: meggyógyult a teste – de békessége nincs. Meggyógyult – de öröme sincs! Vajon miért? Miért akart elmenni? Miért nem dicsérte ő is az Istent, miképpen a többi nyomorult, aki meggyógyult? Ő miért hallgat? Ő miért indul csendesen, ahogyan jött, Jézustól el?!

Tudjátok testvéreim, amikor a hit összekeveredik a titokkal, akkor a titok mindig elviszi az embert Jézustól. Mert a titok nem enged örülni. A titok nem enged felszabadulni. A titok, amit a szív rejteget, amit az élet takar, az mindig megkötöz.

Neked van-e titkod?

Ez az asszony indul Jézustól el. És tudjátok, ki az, aki örül? Az ellenség, a Sátán. Mert most valakinek csak a teste gyógyult meg. Az a test, ami úgyis halandó. De a lelke rab maradt! Nincs feloldozás, nincs bűnbocsánat, mert nem volt bűnbánat – és nincs élet, örök élet, nincs öröm, nincs békesség … a titok titok maradt, a bűn bűn maradt. De Jézus megszólal! És ahol Ő jelen van, ahol Ő megszólal, ott megrendül a régi, az istentelen, ott élet fakad, ott a szabadulás és gyógyulás hajnala virrad. És ezért hívott el ma téged is testvérem az Úr, ide az Ő színe elé, hogy a te életedbe is elhozza a szabadítást, a gyógyulást, az örömöt és a békességet!

Látszólag értelmetlen, amit Jézus mond: Ki az, aki illetett engem? Nyomja, szorongatja a tömeg, oldalba lökik, a lábára taposnak, hogy is kérdezhet ilyen butaságot valaki. És mégis, Jézus megismétli: tudom, hogy valaki illetett engem, mert erő származék ki tőlem. Ha Jézust megérinted a hiteddel, az soha nem marad hatás nélkül! Annak mindig van következménye! Az Úr soha nem engedi el válasz nélkül azt, aki az ő ajtaján kopogtat! Legyen ez bátorítás és bíztatás: aki a hitével szólítja meg Jézust, az választ fog kapni.

Ki az, aki illetett engem? – azt jelenti ez a kérdés: hol vagy, ember? Hol vagy X.Y., Szűcs Sándor, hol vagy te, aki csak utoljára jössz hozzám, aki csak lopva jössz, mert nem mersz elém állni, hol vagy, akit mindig csak a szenvedése hajt Isten elé, aki a tisztátalanságát is csak rejtegeti, hol vagy, aki még mindig titkolódzol … hol vagy? Ki az, aki illetett engem? Álljon elő!

És az asszony előjött, odaállt Jézus elé. Én vagyok, aki hozzád értem, aki bíztam, aki hittem, aki meggyógyultam. Igen, ez a hit útja! Mert aki Jézus elé áll, annak mindent el kell mondania. Hogy ki volt – ezt Jézusnak, és hogy kivé lett – ezt pedig a sokaságnak. Bűnvallás és bizonyságtétel: mindig ez a hit két gyümölcse. Számot kell adni arról, hogy miért jött Jézushoz, és hogy hogyan ment el. Ez az utolsó kérdés, testvérem: Te miért jöttél? És mondd, most hogy vége az istentiszteletnek, hogyan mész el? Ezekre a kérdésekre válaszoljunk az Úrnak, imádkozzunk.