ALAPIGE: Máté 22:15-22

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig ami az Istené!”

Kedves Testvéreim!

Ezt az igeszakaszt gyakran idézik imaházainkban vagy a Békehírnökben, amikor elérkezik az adóbevallás leadásának határideje, és emlékeztetni kell a testvéreket, hogy legyenek becsületesek, és adják meg a császárnak azt, ami a császáré. Általában az anyagi és a lelki élet szembeállítására alkalmazzák igehirdető testvéreink, és tanulságul levonják, hogy a keresztyén embernek felelősséggel kell engedelmeskednie először a mennyei, de a földi hatalmasságoknak is. Másképpen én sem értelmezhetem az Úr Jézusnak ezt a tanítását, ezért most néhány olyan részletet szeretnék kiemelni ebből a történetből, amiről kevesebbet beszélnek, pedig ugyanolyan fontos, mint az adófizetés kérdése.

Először szeretném elmondani azt, hogy mi is történt valójában, és mi derül ki ebben a történetben azokról, akik az Úr Jézushoz mentek, és feltették ezt a kérdést, és mi derül ki magáról az Úr Jézusról. Azután pedig szeretném ennek az Igének a tanítását a mi személyes életünkre vetíteni, hogy megláthassuk, mi az, amit az Úr ezen a délutánon a mi életünkben el akar végezni.

Mi történik tehát? – Első olvasásra is érthető a szituáció: a farizeusok kísérteni akarják az Úr Jézust, és feltesznek neki egy olyan kérdést, amire mindkét várható válasz rossz válasz. Az Úr Jézus mégis megfelel nekik, mire a küldöttek tehetetlenül eloldalognak.

Hadd emeljek ki itt két mozzanatot: az első az, hogy ezek a farizeusok nagyon aprólékosan megszervezték és előkészítették ezt a megkísértést, hogy Jézusnak semmi esélye ne maradjon helyesen válaszolni. Azt olvashattuk: „… elküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal együtt”. Példátlan küldöttség volt ez: mert a farizeusok és a Heródes-pártiak egyébként gyűlölték egymást. Sok kérdésben nem tudtak egyetérteni, és az egyik legfontosabb ütközőpont közöttük éppen az adófizetés volt. A farizeusok több okból élesen elutasították a császári adó befizetését, míg a Heródes-pártiak, akiknek hivatalai is a császártól függtek, természetesen támogatták az adózást. Most mégis együtt mennek Jézus elé. Fondorlatos cselszövése ez a vallási vezetőknek: ha ugyanis Jézus az adófizetés mellett szól, vét a szigorú zsidó vallási elvek és a hazafias érzelmek ellen, és a farizeusok megkövezhetik, de ha az adófizetés ellen szól, akkor a Heródes-pártiak büntethetik szabadon az elnyomó hatalom elleni lázítás miatt. Mindkét esetben itt vannak a sértett tábor hivatalos képviselői, hogy hitelesen tanúskodhassanak Jézus ellen. Ez a fondorlatos gonoszság, ami még az ellenségeket is összebékíti az Úr Felkentje ellen, ez az első tanulságos mozzanata ennek a történetnek. A másik pedig az az isteni bölcsesség, amellyel az emberi ész soha nem számol. Jézus válaszában egyszerre volt benne mindkét lehetőség elfogadása és tagadása. És amit ebből a teológiailag és politikailag is egyaránt tökéletes válaszból megtanulhatunk, az, hogy Isten mennyire másképpen látja a dolgokat, mint az emberek. Amit mi horizontálisan szemlélünk, Ő azt is felülről nézi. Ezek a farizeusok jól számítottak, amikor azt gondolták, hogy erre a kérdésre ilyen körülmények között lehetetlen helyes választ adni. De ők csak a föld porában lévő igazságig láttak, a maguk elferdített igazságáig, de az Isten igazságát már rég nem értették.

Megvallom, testvéreim, én mindig elcsodálkozom azon, mennyi tanítás rejlik egy-egy ismert, talán kívülről is fújt bibliai Ige mögött, ha szánunk arra időt, hogy a mélyére lássunk, és engedjük, hogy az Úr Lelke a felszín alatti mélységekig vezethessen bennünket.

Most pedig szeretnék néhány tanulságot levonna az eddig elhangzottak alapján a mi életünkre nézve.

Elsőként egy olyan mozzanatáról hadd beszéljek ennek az Igének, amiről még nem volt szó – az újfordítású Biblia így írja: „Jézus felismerve gonoszságukat, így szólt…” Az eredeti görög szöveg sokkal élesebben fejezi ki: „Jézus átlátva gonoszságukon…” Igen, az Úr Jézus egyszerűen átlátott a farizeusok kérdésén, egészen a szívük gonoszságáig. Előtte ez sem maradhatott titokban. Ő nemcsak azt látta, hogy kik azok, akik hozzá jöttek, hogy mit kérdeznek, de látta azt az indulatot is, ami őket a kérdésükkel odahajtotta hozzá. És én most nem arról akarok beszélni, hogy az Úr ilyen tisztán látja a mi szívünk indulatait is, hanem egy nagyon gyakorlati kérdést szeretnék feltenni, amire az életünk válaszol: Testvérem, téged mi hajt oda Jézushoz? Miért jössz, amikor jössz, és milyen indulatokkal a szívedben jössz? Őt nem lehet becsapni, Neki nem lehet megmagyarázni azt, ha csak megszokásból, ha csak formaságból járul valaki a színe elé, akár otthoni csendességében, akár az imaházban, Ő látja a háborgó, közömbös vagy éppen hitetlen szívünket is, amikor a kérdéseinket tesszük fel Neki vagy a kéréseinket soroljuk imádságainkban. Ebben a történetben emberek jöttek Jézushoz – és Ő azonnal átlátott rajtuk, és tudta, hogy miért jöttek és hogyan jöttek. És tudja ezt rólunk is!

A másik komoly figyelmeztetése ennek az Igének az a jól megtervezett, fondorlatos cselszövés, amelyet a farizeusok a saját igazuk bizonyítására elkészítettek. Ezek az emberek nem cél nélkül cselekedtek, lelkiismeretük és buzgalmuk hajtotta őket, hogy a júdaizmust fenyegető Jézust eltegyék az útból. És szándékosan mondtam „júdaizmust”, mert ezek a hívők már nem az Istenüket védték, hanem csak a vallásukat! A kegyes szólamok és imádságok mögé bújtatott önző érdekeiket. És ők bizonyságot tettek arról, hogy mennyi mindenre lehet használni Isten Igéjét: még az Isten Egyszülöttje ellen is használható! Emlékszünk, a Sátán is megpróbálta a pusztában! – Kedves testvéreim, ma is sokan vannak olyanok ilyen fondorlatosan csavarják el a Biblia szavait, és talán sokszor mi is beleesünk abba a kísértésbe, hogy Isten Igéjét a saját igazunk védelmére használjuk, akár még az Isten igazsága ellenében is! Akár még a szeretet igazsága ellen is! És amikor vétünk az Isten törvénye ellen, a szeretet törvénye ellen, a Szentírás szavaival mentegetjük magunkat. Mi már nem ölünk embereket a vallásunk védelmében, Bibliával a kezünkben, ahogyan tették ezt a zsidók vagy az eretnekeket üldöző inkvizítorok – de az Úr Jézus mondott olyat is, hogy ha valaki haragszik atyjafiára, méltó, hogy ítélkezzenek fölötte, és Jakab apostol a levelében ír a szavaink halálos mérgéről. És mindezt látja az Úr, nem marad rejtve előtte. És hányszor vétünk így a harmadik parancsolat ellen: hiába vesszük szánkra az Úr nevét, mert csak arra használjuk, hogy embertársainknak ártsunk és a Lelket megoltsuk. Nagyon komoly veszélye a hívő életnek az, hogy az Isten Igéjét a saját céljaira használja, és hogy vele a saját igazságát bizonyítsa!

A harmadik ilyen rejtettebb tanítása ennek a történetnek az, amit az Úr Jézus ezekről az emberekről mond ítéletképp: „…képmutatók!” – Nincsen halálosabb betegsége a léleknek, mint a képmutatás! És csak egyetlen szempontot hadd említsek itt: ez a szó eredetileg a görög színházakban játszó színészek megnevezése volt: képmutatók, mert valakinek a képét vették fel és mutatták az emberek felé. Ugyanezt csinálták ezek a farizeusok is: fölvették az alázatos tanítványok képét, akik választ várnak Mesterüktől egy fontos kérdésben, miközben kísérteni akarták. És ugyanezt csináljuk mi is, amikor fölvesszük a szerető testvér képét, amikor pedig a szívünkben nincsen szeretet, fölvesszük a hívő képmását, amikor vasárnap eljövünk Isten házába, hogy azután a következő hat napra ismét a szekrénybe akasszuk, fölvesszük a buzgóság álarcát és közben izzadunk a kényszerű erőlködéstől. De van ennek az állapotnak egy nagy veszélye: az Úr nem tud velünk semmit sem kezdeni. Mert amikor ránk néz, mi nem önmagunkat mutatjuk. Olyan ez, amikor egy beteg ember elküldi az egészséges testvérét az orvoshoz, hogy helyette gyógyítsa meg őt. Így a nagy Orvos sem tudja meggyógyítani azokat, akik azt mondják, nincsen semmi bajuk, nem tud erőt adni azoknak, akik azt mondják, hogy erősek, nem tud áldást adni azok szeretetére, akiknek csak a szavaik szeretnek, de a szívük nem, nem tudja megáldani azt a szolgálatot, amit valójában nem Őérte vállaltak, hanem az emberek megbecsüléséért és dicséretéért.

Végül nagyon röviden hadd foglaljam össze ennek az Igének igazi tanítását: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené!”

Mivel tartozunk a császár felé? A földi hatalmasságok felé? Az embertársaink felé? Nemcsak az adóval. Nemcsak a kötelességeink megtartásával. Nemcsak becsülettel. Nemcsak szorgalommal. Két nagyon fontos dologgal, amiben a legnagyobb hiányt szenved a császár is, és a legutolsó alattvalója is. Az első a szeretet! Az a krisztusi szeretet, amely megbocsátja a bűnt, munkálkodik az nyomorúságban lévőért, segíti a beteget, megossza az élelmét vagy a ruháját, amely nemcsak érez és szaval a szeretetről, de cselekszik is érte. Hozzájárul a másik ember, az ország, az egész emberiség előhaladásához, felemelkedéséhez. Aki ad és gazdagítja embertársát és a világot. Azzal a szeretettel tartozunk a császárnak és a világnak, amely örömöt, békességet hoz az örömtelen és békétlen világba, azzal a szeretettel, ami maga Isten! És egyben ez a másik dolog: az evangélium! Pünkösdkor kitöltetett a Szent Lélek, hogy Krisztus követői tanúi lehessenek az evangéliumnak a föld végső határáig! Ez a mi küldetésünk, ez a mi legnagyobb felelősségünk, Jézus Krisztus megváltó munkáját felmutatni a császár előtt, a munkatársak vagy iskolatársak előtt, mindenki előtt, aki még a bűn rabságában él és a kárhozat felé rohan!

És mit adhatunk Istennek? Bele lehetne kezdeni egy végtelen hosszú felsorolásba, hiszen mi lehetne, amit nem az Úrtól kaptunk volna, és amit magunknak megtarthatnánk?! Mit adjunk tehát az Istennek? A szívünket. És akinek szívében él és uralkodik Jézus Krisztus, az nemcsak az adót fizetheti tiszta lelkiismerettel, de tud majd szeretni feltétel nélkül, tud szolgálni izzadság nélkül, annak lesz öröme, békessége, amit e világ el nem vehet, az ellene tud állni a gonosz kísértéseinek, az ajándékul kapja Isten bűnt bocsátó kegyelmét, a Vele való közösség lehetőségét és az örök életet. Sok ember mindent odaadna Istennek a szívén kívül! Pedig Istennek semmi nem kell az ember szívén kívül! Abba úgyis benn van minden! Sok embere fél, hogy a szívével a legtöbbet veszti, aki azonban átadta szívét az Úrnak, már tudhatja: a legtöbbet nyerte!

Kedves Testvéreim! Adjátok meg a császárnak azt, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené! Adjátok meg minden nap, örömmel és tiszta szívvel, és azután áldásul nyerjétek azt, amit a császár és az Isten adhat! Ámen.