ALAPIGE: Csel 5:1-11

Egy ember, név szerint Anániás, feleségével, Szafirával együtt eladott egy birtokot, és az árából feleségének tudtával félretett magának, egy részét pedig elvitte, és az apostolok lába elé tette. Péter azonban így szólt: Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? Ha megmaradt volna, nem neked maradt volna meg, és miután eladtad, nem te rendelkeztél-e az árával? Mi indította a szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem az Istennek! Amint meghallotta Anániás ezeket a szavakat, összeesett és meghalt. Erre nagy félelem szállta meg mindazokat, akik ezt hallották. Az ifjak pedig felálltak és betakarták őt, majd kivitték és eltemették. Mintegy három óra múlva a felesége is bement, mit sem tudva a történtekről. Péter megkérdezte tőle: Mondd meg nekem, ennyiért adtátok-e el a földet? Ő így felelt: Úgy van, ennyiért. Péter erre így szólt hozzá: Miért egyeztetek meg abban, hogy megkísértitek az Úr lelkét? Íme azok, akik a férjedet eltemették, az ajtó előtt állnak, és kivisznek téged. Az asszony pedig azonnal összeesett a lába előtt és meghalt. Amikor bejöttek az ifjak, halva találták, kivitték őt is, és eltemették a férje mellé. Erre nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket.”

Meghalni egy hazugság miatt – erről szól ez a történet. Talán jogosnak tűnhet a kérdés: hol marad Isten kegyelme, hosszútűrése, megbocsátó szeretete? Igazságos-e az Isten, ha valakit egy hazugság miatt megöl, ugyanakkor engedi, hogy másutt ártatlanokat, gyermekeket gyilkoljanak meg, látszólag büntetlenül? Miért bűnösebb Anániás, mint Hitler, Sztálin, Magda Marinko vagy a hozzá hasonlók? Felkavaró kérdések, de bízzunk mégis Istenünk világosságának hatalmában, hogy meg tudja adni a választ ezekre a kérdésekre, éspedig olyan módon, hogy abból mi magunk se maradjunk ki.

Mert nagyon nagy jelentősége van annak, amit Anániás és Szafira példájával Isten nekünk mutatni akar. Mi is történt hát: a hívők eladták fölöslegüket, és a pénzt elhozták a gyülekezetbe. Így cselekedett Barnabás is, akit a Biblia megnevez, és így tett Anániás is feleségével. De ők az eladott birtok árának egy részét félretették maguknak, és csak a maradékot vitték el az apostoloknak. Péter kérdésére Anániás nem az igazságot mondta, és amikor lelepleződött, holtan esett össze. A felesége ugyanígy járt. Isten nagyon keményen példát statuált.

De miért volt szükség erre?

Nézzük először, hogy mi volt Anániás és Safira bűne. Péter apostol szavaiból kiderül, hogy senki nem volt köteles javait eladni, hogy beszolgáltassa. Az őskeresztyénség nem a szocialista államosításra hasonlított, hanem a testvéri szeretet és az egymás iránti komoly felelősségvállalás ösztönözte a híveket a vagyonközösségre. Csak zárójelben jegyzem meg: sokszor ez is hiányzik belőlünk, így hát van mit tanulnunk eleinktől. És sohase szégyelljük ezt! De folytassuk: ha valaki eladta birtokát, a pénz egy részét akár meg is tarthatta magának. Semmi akadálya nem volt ennek. Nem az volt tehát a bűne a házaspárnak, hogy a pénzből maguknak félretettek. Hanem az, hogy hamis látszatot akartak kelteni. Hogy hazudtak – Isten előtt.

Két dologra szeretném itt ráirányítani figyelmünket. Az első, hogy bizony manapság is ez a bűne minden embernek. Többnek, szebbnek, különbnek akarunk látszani, mint amilyenek valójában vagyunk. Szeretnénk megmutatni Isten előtt is, mennyire komoly, odaszánt hívők vagyunk – mennyire szeretünk olyan énekeket énekelni, hogy ” mindenem az Úrnak adom “, de amikor valóban oda kell adnunk, akkor már nem olyan könnyű, mint ahogyan énekeltük. Anániásék is azt akarták megmutatni, hogy mennyire odaszántak és buzgók, hogy mindenüket odaadják – miközben nem adták! Még egyszer: nem az a baj, hogy maguknak megtartottak valamit, hanem az, hogy ezt letagadták, és másnak akartak mutatkozni, mint akik valójában. Az ige ezt nagyon egyszerűen így nevezi: képmutatás. Gondolkozzunk el ezen a szón most: képmutatás. Benne van a szóban: valakinek a képét mutatom – a magamé helyett. Ha ezt emberekkel szemben teszem, a legrosszabb, ami történhet, hogy meggyűlölnek, mert nem vagyok őszinte. De ha Istennek akarok egy másik képet mutatni a sajátom helyett – az halálos bűn. Mert Őneki te kellesz – úgy, ahogy vagy. Jézus Krisztus a szennyes, bűnös, istentagadó és istenkáromló emberiségért halt meg. A betegekért. De egy orvos csak akkor tud meggyógyítani, ha elmegyek hozzá. Vagy ha már menni sem tudok, elhívom magamhoz. De mást énhelyettem nem tud meggyógyítani. Nem küldhetem magam helyett a testvéremet, a feleségemet, de sem az eszményképemet, sem azt, aki szeretnék lenni. Ha én magam nem megyek, akkor meghalok. Nincs más lehetőség.

A másik dolog, amire ez a hazugság megtanít bennünket, hogy az a fogalom: kis bűn –nem létezik. Sokszor hallottam már sajnálni Anániásékat: miért kellett egyetlen hazugság miatt meghalniuk? Sajnos a köztudatban, de még a keresztyének között is él egyfajta megkülönböztetés: vannak kis bűnök meg vannak nagy bűnök. Az ember szereti osztályozgatni, sorrendbe rakosgatni a dolgokat, de Isten ezt nem teszi. Nem azt írja a Biblia, hogy a nagy bűnök zsoldja a halál, hanem hogy a bűn zsoldja. Minden bűné, mert az Úr előtt nem létezik kicsi meg nagy gonoszság. Kis engedetlenség meg nagy engedetlenség. Valaki csak egyet is megront a legkisebb parancsolatok közül … – és emlékszünk a kicsi kovászra, amely az egész tésztát megkeleszti? Sok mindent lehetne mondani a kis bűnről. Legelőször a kis a bűn a sátán kéme. Belopakodik az életünkbe, és felméri a védelmet. Felméri, hogy Isten gyermeke éberen őrzi-e megszentelt, tiszta életét, vagy alszik-e? Felméri Isten gyermeke mennyire ragaszkodik az ő Urához, hogy mennyire hajlandó kompromisszumokra, engedményekre, fegyverszünetre, az ellenséggel való megbékélésre. Aztán a kis bűn a sátán legjobb taktikája: ő csak egy kicsit kér. Egy nagyon-nagyon picit. Mint a mesében a farkas a kismalac házánál: először csak a kezemet … A katonák, ha át akarnak kelni egy szakadék felett, egy különleges szerkezettel, ami leginkább egy szigony- puskához hasonlít, átlőnek a szembelévő sziklafalba egy nagyon vékony damilt. Ennek a damilnak a segítségével áthúznak egy vastagabb és erősebb kötelet, azután ezzel egy drótkötelet, s végül erre a drótkötélre felépítenek egy függőhidat, átkelnek a szakadék felett, és elfoglalják az ellenséges területeket. Ez a kis bűn képe: a szinte láthatatlan, hajszálvékony damil, amire végül a sátán hidat épít, és elfoglalja szívünk egészét. És akkor te vesztes vagy. Fogságba kerültél és meg fogsz halni. Elvesztetted a háborút! Harmadszor pedig a kis bűn a sátán legnagyobb illúziója. A kicsi azért ugyanakkora, mint a nagy, mert magában hordozza a teljességet. Ahogyan egyetlen csepp tengervízben benne van az óceánok minden tulajdonsága, úgy a legkisebb engedetlenségben benne van a gonosznak teljessége. S egy utolsó megjegyzés: a kis bűn azért akar kicsi maradni, hogy elrejtse a nagy büntetést. A nagy következményeket.

Remélem ezek a gondolatok segítenek abban, hogy átértékeljük apró, talán hétköznapi bűneinket, a hazugságokat, amelyek talán csak füllentések, vagy talán csak az igazság elhallgatása; az önzőségünket, amely lehet, hogy csak abban nyilvánul meg, hogy nem segítek, amikor valakinek segítségre, vígaszra, tanácsra van szüksége, – ha nem teszem meg a jót, amit megtehetnék –   figyelmeztet Jakab apostol, vagy csak ha egyszerűen nincs időm másokra, Istenre.

A második dolog, amiért ez megtörténhetett, sokkal mélyebb értelmű: s ez maga a Gyülekezet. Figyelemre méltó, hogy az eklézsia szó, amely a “szentek közösségét” jelenti, ez után az eset után fordul elő legelőször a Bibliában. Isten kihívta választottjait a világból, de kihívta a halott, tradíciók közül, a csupán látszólagos vallásosságból – az elvilágiasodott egyházból is. A Gyülekezet egyedüli fejévé Krisztust tette az Atya, s Őbenne szenteli meg azt. Anániás és Szafira hazugsága ezt a szentséget és tisztaságot támadta meg, s most mégis azt mondom, azért nem tudott megbocsátani Isten, mert ez a hazugság a Gyülekezet egységét kezdte ki, s Isten Szent Lelkének igazságát kezdte ki. Súlyosabb tehát – vagyis az egyetlen halálos bűn, ha valaki a a Lélek ellen vétkezik. És ezen a helyen ismét emlékezzünk rá: Istent követni, Vele élni nagy kegyelem és nagy kiváltság – de még nagyobb felelősség is! És ezért szállta meg nagy félelem azokat, akik ezt látták vagy hallották. A tizenharmadik versben van egy olyan mondat: “…de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni.” Miért, talán olyan ijesztőek voltak a korabeli keresztyének? Vagy ennyire féltek a féltőn szerető Istentől? Egészen másról van itt szó. Az a kifejezés, amely az eredeti görög nyelvben e helyen áll, pontosan azt jelenti: senki sem mert erőszakot elkövetni rajta, megerőszakolni a közösséget. Igen, abban az értelemben. És mennyire találó kifejezés ez: aki megerőszakol valakit, törvénytelenül, annak beleegyezése nélkül gyalázza meg azt a legbensőbb kapcsolatában. És így bizony naponta gyalázzák meg Krisztus Egyházát. Mert hányan vannak gyülekezeteinkben úgy, hogy bizony meg nem tértek. Hányan imádkoznak, adnak hálát vasárnaponként, és azután hat napig rá sem gondolnak az Úrnak dolgaira. Hányan beszélnek, tanítanak és nem élik meg azt, sőt, annak egyenesen az ellentéte jellemzi az életüket. Ezt nem merték akkor tenni! Félszívvel nem mertek csatlakozni Krisztus követőihez! És tudjátok, testvéreim, ez nemcsak az akkori kort és gyülekezetet mutatja be, de nagyon keményen megítél bennünket is! Mert az a gyülekezet szent volt annyira, hogy kivetette magából a szentségtelent, mert nyilvánvalóvá vált a fehér alapon minden eltérő szín. És     mi …? Sokszor tűrjük a bűnt, tűrjük a bűnüket választókat, nem merünk vagy nem akarunk ragaszkodni a tisztasághoz, a szentséghez – és ez bizony meglátszik az életünkön és meglátszik a gyülekezeteinken is. Ezért vagyunk erőtlenek, ezért kell megszenvedni egy-egy evangélizáción, mert nem látszik rajtunk a világtól való különbség, az Isten dicsősége, mert nem világítunk. Mert nincs mivel világítani – hiszen azt csak Isten szentségével lehet! Látjátok, akkor Anániás és Szafira belehalt e szentség meggyalázásába, Istennek hazudtak, mert Isten Szentlelke élt és uralkodott a gyermekein keresztül! Rajtunk pedig sokszor még csak nem is látszik … De – és erről tesz bizonyságot Jézus Krisztus evangéliuma – az út, akár az odavezető, akár a visszavezető út még nyitva áll: a Golgotán halt és feltámadott Krisztus zörget, hogy elvigye hozzád a bűn, a bűnös természet halálát és az örök életre való feltámadást. És akkor végre hiteles lesz az életünk, Isten és ember előtt egyaránt, és illatozó lesz, bizonysága isten szeretetének és kegyelmének.

Két figyelmeztetéssel szeretném összefoglalni ezt a történetet. Az első, amiről már beszéltünk, hogy ne feledjük: keresztyénnek lenni, Isten gyermekének lenni nagyon nagy kiváltság, vagyis inkább kegyelem, de ugyanakkor nagyon nagy felelősség is. Amikor a lehetőségeinkre, Istenünk végtelen szerelmére és az eljövendő élet reménysége felé tekintünk, ne feledkezzünk meg kötelességeinkről és feladatainkról, amelyek ránk bízattak. “Járjatok méltóan elhívásotokhoz …” – írja Pál apostol az efézusiaknak, s Krisztusban minket Isten az engedelmességre és a szeretetre, a szüntelen másokért élésre hívott el, arra az életre, amely csak adni akar, önzetlenül, semmit nem várva érte. S amíg tudunk erre figyelni, és így élni, képesek vagyunk nem vétkezni is. A másik pedig, hogy Isten jelen van az életünkben. Ez jelenti azt, hogy minden, amit cselekszünk, mondunk és gondolunk – Őelőtte van. Ezért próbáljunk meg azzal a tudattal élni hétköznapjainkban is, és tenni akár a legkisebb dolgot is, hogy azt az Isten jelenlétében, az Ő kegyelméből tehetem, s érte Őneki tartozom elszámolással.