ALAPIGE: 1Királyok 15:11-15

Először szeretném összefoglalni Aszá király életének ezt a tanítását, hogy abból mindnyájan épülhessünk, azután pedig néhány gondolattal buzdítani a testvéreket, elöljárókat és nem előjárókat egyaránt az imádkozásra.

Mit tanulhatunk Aszá királytól:

1.) „Aszá azt tette, amit helyesnek lát az Úr, őséhez, Dávidhoz hasonlóan”

A Salamon után következő királyok közül csupán minden tizedikről van az följegyezve, hogy az Úr tetszésére uralkodtak volna. Aszá ezen kevesek közé tartoztak, akik hűek voltak Izráel Istenéhez és ezért áldott volt életük és országlásuk.

Azt vizsgáljuk meg néhány gondolat erejéig, hogy mi szükséges ahhoz, hogy valaki – egy vezető, egy elöljáró – azt tehesse, amit az Úr helyesnek lát:

Először is naponkénti közösség az Úrral. – Az, hogy Ő beszél hozzám – az Igén, az igehirdetésen, a testvéreimen keresztül – és én hallgatom, sőt nemcsak hallgatom, de meg is cselekszem azt, amit az Ő szavából megértettem. És azután én beszélek: hálaadással és magasztalással, könyörgéssel sorolva kéréseimet, közbenjárással másokért. – Igehallgatás és imádság. Ezeknek az állandó gyakorlata nélkül lehetetlen az Isten akaratát megérteni és megcselekedni.

Másodszor: alázat. – Az Úr tett azzá, aki vagyok. Aszát királlyá, az elöljárót elöljáróvá, minden hívőt kegyelméből gyermekévé. És ezzel felvágni, ezzel visszaélni nem lehet. Ezt csak elfogadni lehet, nagyon nagy alázattal, mert ezt – sem – érdemelnénk meg. Isten az Ő végtelen kegyelméből és szeretetéből erre elhív mindenkit valamilyen szolgálatra, képesít rá, ajándékokat oszt hozzá – ezt meg kell becsülni, ezért hálát kell adni, ebben helyt kell állni – de azzal az alázattal, hogy csak Vele együtt, az Ő nevében, az Ő dicsőségére működik a dolog.

Harmadszor, ami ebből az elhívásból fakad: felelősség. – Egy királyra egy egész ország bízatott, egy elöljáróra egy gyülekezet. És annak minden tagjáért – éppen azért, mert maga a Mindenható Isten bízta rám őket – felelős vagyok. És egyszer számot kell adni mindenkinek arról, hogy miként sáfárkodott azon a helyen, ahová az Úr őt állította.

És az utolsó dolog, amit itt szeretnék megemlíteni: az önmegtagadás. – Aszá nem azt tette, amit ő helyesnek látott, hanem amit az Úr helyesnek látott! Onnan, hogy az én elképzelésem, az én akaratom, az én szokásaim, az én céljaim szerint legyen minden a gyülekezetben, onnan kell eljutni oda, hogy nem én, hanem az Úr! És itt záródik be a kör, mert ehhez van szükség a naponkénti közösségre, az alázatra, a felelősségre és az önmegtagadásra. – Így működik ez a Szentírás szerint.

Azt olvashatjuk ezután Aszá királyról: „Kikergette a férfiparáznákat az országból, és eltávolította az összes bálványokat …”

2.) Nem tűrte meg a bűnt azok között, akik reá bízattak! Nem azt jegyezte fel a Biblia erről a királyról, hogy milyen szociális reformokat vezetett be, hogy mekkora gazdasági fellendülés kísérte az uralkodását – hanem hogy azt tette, ami ezeknél sokkal fontosabb. Az emberek szívét reformálta meg: kidobálta a bálványokat, elűzte a paráznákat, harcolt a bűn ellen. Mert neki a lélek volt a fontosabb. Mert ő látta azt, hogy még a gazdasági fellendülés is attól függ, hogy ki az Úr a szívben! És helyreállította Izráel Istenének tiszteletét az országban. – Az igazi vezető erről ismerszik meg: nem földi célokért küzd, hanem az Isten országát építi azoknak az életében, akik fölé rendeltetett. Bátor arra, hogy felvegye a harcot a bálványokkal, és életét szenteli, hogy az övéi az Istent megismerhessék.

3.) Most egy nagyon fontos megjegyzése következik a Szentírásnak: „Még anyját, Maakát is megfosztotta anyakirálynői méltóságától, mert undok bálványt csináltatott Asérá tiszteletére”.

Aszá még a családjában sem tűrte meg a bálványokat! Emlékezzünk, az Úr Jézus mondja egy helyen: „aki jobban szereti atyját vagy anyját … nálam, az tanítványom nem lehet!” Aszá bizonyságot tett arról, hogy még saját anyja kedvéért sem tesz kivételt a bűn között! Pál apostol írja Timóteusnak, hogy csak aki a maga házát jól igazgatja, az alkalmas arra, hogy másokat is vezessen! Az olyan ember, aki a testvérei életében mindig meglátja és mindig meg is feddi a bűnt, de a sajátjában vagy a családjában megtűri – képmutató és hazug! Aki a családjában nem tud keresztyén lenni, az a gyülekezetben sem tud azzá lenni! Aki otthon megtűri azt, amit máshol kifogásol, az nem alkalmas arra, hogy vezető legyen! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát – mert az csak rontja a látásod – és csak azután leszel képes segíteni a mások szálkáinak kihúzogatásában!

4.) „Bár az áldozóhalmok nem szűntek meg, Aszá szíve mégis teljesen az Úré volt egész életében”.

A kísértések, a sátáni támadások nem szűntek meg Aszá életében sem és a mi életünkben sem – de az Úr meg tudja őrizni azokat, akik ragaszkodnak Őhozzá! „Senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből …” – ígéri Pál szavain keresztül az Úr, nekünk csak ragaszkodni kell ahhoz a megtartó kézhez!

Aki többre hivatott, azokat több támadás éri. Azok körül több az áldozóhalom. A csatában is azok szenvedik a legnagyobb csapásokat, akik az első sorban harcolnak. De a győzelmet is rendszerint ők szerzik meg! – Az Isten országáért folyó harcban is ugyanígy van: akik elől járnak, nagyobb terheket cipelnek – de az áldás is nagyobb rajtuk! Az őket vigyázó kegyelem is nagyobb! A gyümölcsük is nagyobb! És – azt hiszem – a dicsőségük is nagyobb lesz majd ama napon!

5./ Az utolsó megjegyzése a Szentírásnak Aszá királyról ez: „Bevitte az Úr házába apja szent adományait és a maga szent adományait …”

Ha adományokról van szó, könnyen megnyugtatjuk magunkat azzal, hogy többnyire rendszeresen adakozunk. Mert a szent adomány a mi szóhasználatunk-ban a pénzzel egyenlő. Pedig sok olyan szent adomány van, ami nem anyagi adomány, és amit nekünk, hívő embereknek nem máshová, hanem az Úr házába kellene bevinnünk, mint Aszá királynak. Íme néhány:

Idő: az időnket vinni az Úr házába szent adományként azt jelenti, például: jelen lenni az alkalmakon. Hétköznap is.

Munka: nemcsak földi kincsekért kell keményen dolgozni, hanem mennyeiekért elsősorban! És van munka az Úr házában: hirdetni Isten kegyelmét és szeretetét, bizonyságot tenni arról, amit bennünk elvégzett. A sokféle szolgálatról már nem is beszélve!

Áldozat: a mai korról azt mondják: az emberek nem szívesen vállalnak semmiféle áldozatot. Csak egyet kérdezek: mennyit áldozunk a kényelmünkre, a jobb életszínvonalunkra, az egészségünkre, a gyermekeinkre, a kedvteléseinkre – és mennyit az evangélium továbbadására és Krisztus országának építésére?

Hűség: először az Úrhoz, aztán a saját gyülekezetünkhöz és a testvéreinkhez.

Megbízhatóság: az, hogy ’rám lehet számítani!’ Ha ígérek valamit, megtartom. Ha elvállalok valamit, megteszem. És ha az Úr ügyéről van szó, első vagyok a munkábaállók között!

Nem folytatom. Íme azok a szent adományok, amelyeket az Úr méltán vár tőlünk!

Szeretném két gondolattal összefoglalni az eddigieket és buzdítani a testvéreket imádságaikban:

Vannak elöljáróink: imádkozzunk érettük – és ne csak imádkozzunk, hanem segítsük is a munkájukat ahelyett, hogy kritizálnánk őket! Az Úr akaratából végzik a feladatukat, a mi felelősségünk az, hogy engedelmeskedjünk nekik és kövessük őket! És az elöljárók közül első legyen mindig a Pásztorunk! Imádkozzunk életéért, családjáért, szolgálatáért – és jöjjünk minden alkalomra ezzel az indulattal a szívünkben!

A másik gondolat pedig az, hogy nekünk is „elöljárókká” kell lennünk azáltal, hogy másokat Krisztushoz vezetünk. Elől kell járnunk – úgy, hogy követhessenek bennünket! Ha erre alkalmatlanok vagyunk, kérjük Urunkat, hogy tegyen alkalmas „elöljárókká”: egyeseket hivatalból is, de mindannyiunkat élő bizonyságként is!

Imádkozzunk.