Kedves Testvéreim!

Hadd kezdjem el ezt a nagy és fontos témát egy katolikus vonatkozású hírrel: II. János Pál – Jézus születésének 2000 éves jubileuma alkalmával – ünnepélyesen bocsánatot kért az egyház történelmi bűneiért Istentől (!), és mindazoktól, akik e mulasztások vagy vétkek emlékét hordozzák. Egyúttal kifejezte, hogy a katolikus egyház is megbocsátja mindazokat a vétkeket, amelyeket mások őellene követtek el.

Ez a pápa egyébként mintegy 25 alkalommal kért bocsánatot attól a vallástól, egyháztól, nemzetiségitől, csoporttól, amelyet éppen meglátogatott, s amely ellen az egyház tagjai valaha vétettek (protestánsoktól, ortodoxoktól, zsidóktól, tudósoktól, amerikai bennszülöttektől stb.). És még egy dolgot hadd hangsúlyozzak ki: ilyenkor sosem tett szemrehányást azért, amiben éppen azok a csoportok vétettek a katolikus egyház ellen, amelyektől ő bocsánatot kért!

Néhányan túlzásnak tartják a pápa bocsánatkérését, mások (akik még nem kértek nyilvánosan bocsánatot senkitől) közömbösen a vállukat vonogatják: ugyan, kit érdekel ez az egész! Ismét mások pedig igazolva látják az Egyházellenes vádakat: “Lám, végre a pápa is beismeri!”

Mit gondoljunk minderről?

Mert nem csak a katolikusoknak, hanem minden egyháznak szembe kell néznie a múltjával. És hiába vagyunk mi egy (itthon) kicsiny protestáns felekezet tagjai, ne feledjük, hogy a keresztyénséget ért vádak a világ részéről általában nem hozzánk, baptistákhoz szólnak (hisz alig ismernek bennünket, a történelmünket még kevésbé), hanem a keresztyénség egészét, az egyetemes egyházat érintik. És a történelmi vétkek egy részénél, amilyen például az egyik kedvenc, az inkvizíció, nem beszélhetünk a mai értelemben vett katolikus egyházról, hiszen akkor csak az volt, és mindenki abba tartozott bele. Tehát amikor tőlünk ezt megkérdik, azzal semmit nem válaszolunk meg, hogy az a katolikus egyház volt, mi baptisták mások vagyunk. Ezzel csak annyit tettünk, hogy leráztuk magunkról a felelősséget – meg a kérdezőt. – Pedig ha el tudnánk mondani a választ a kérdésére, akkor talán Krisztushoz is közelebb kerülhetne. Nos, ezért tanuljunk most erről – hiszen szinte mindennapos beszédtéma ez munkahelyeken, baráti beszélgetésekben.

Nézzük a tényeket:

Az egyház történelmében (minden egyházéban) voltak súlyos bűnök

Tudnunk kell, hogy az egyház történelmében mindig is voltak súlyos torzulások. Elkezdve a bálványimádástól, az inkvizíciótól, a búcsúcéduláktól, a reformáció bűnein át, amikor bizony a református és evangélikus egyház ugyanúgy irtotta a kis szabadkeresztény közösségeket, ahogy korábban a katolikusok őket, egészen a legújabb korokig, a kommunizmus kiszolgálásáig, amiben bizony benne voltak baptista lelkészek, hívők is, vagy a karizmatikus szakadásokig, amikor mi is inkvizíciós lelkülettel üldöztünk mindent és mindenkit, aki nem illik bele az úgynevezett „baptista” hagyományba és identitásba. Tudnunk kell, hogy a mindenkori egyház bizony sokszor vált botránykővé az őt körülvevő társadalom számára. S kell tudnunk azt is, hogy bár az egyház Krisztus teste, isteni igazságok hordozója, tagjai és vezetői gyakran hűtlenek voltak Jézushoz és az ő igazságaihoz. – De ennek arra kell figyelmeztetnie őt, hogy neki magának is nap mint nap újra át kell adnia életét Krisztusnak. Hiszen mindannyiunkat támad a Sátán, az önzés, az ösztönök csábítása. És amint a történelemben történt, ma is megtörténik, hogy sok keresztény – olykor a maga kis hétköznapi életében, máskor ennél feltűnőbb esetekben – Jézusnak és az Ő Evangéliumának botrányává válik.

Ezzel együtt azonban a hívő ember örömmel hiszi, és tapasztalja is, hogy az egyház történelme folyamán minden botlás után, minden korszakban képes volt kilépni a nyomorúságból, és megújulni az evangélium alapján; így újra és újra képes volt az evangéliumi tisztaságnak és a legemberibb értékeknek hírnökévé válni az emberiség számára. Az egyház mai elkötelezett tagjai is tudnak saját hibáikról, s tudnak egyházuk hibáiról, de a folyton megújulni képes jézusi életet akarják élni, s erre szeretnék meghívni embertársaikat.

S azt is tudhatjuk, hogy minden emberi közösség hordozott és hordoz vétkeket. S a legtöbb emberi társaság, nemzet vagy ideológia néhány évtized vagy emberöltő alatt elkövetett annyi bűnt, mint amennyit a 2000 éves egyház szemére szoktak hányni. Gondoljunk pl. a kommunizmusra vagy a liberális kapitalizmusra!

Az egyház bűneinek eltúlozása

A kommunizmus évtizedeiben, de napjainkban is minden iskolás tanul az egyház történelmi bűneiről. Olvashatunk e témáról könyveket, láthatunk filmeket stb. Az egyház hibáinak bemutatása azonban gyakran a súlyos hazugságig menően egyoldalú.

Egyoldalú abban az esetben, ha úgy beszélnek a mulasztásokról, vétkekről, hogy amellett nem szólnak a sokkal jelentősebb pozitívumokról! – Ha az egyház történelmében jelen is volt az emberben élő bűn, jelen volt a megváltás felemelő ereje is, amely által mindig képes volt a megújulásra. S az egyház minden korszakában éltek hősök, szentek, tömegeket magukban foglaló szent mozgalmak, akik egyrészt Krisztus hiteles tanúi voltak, másrészt a legnagyszerűbb emberi értékek hordozói és történelmi korszakok megtisztulásának elindítói.

Egyesek pl. újra és újra felróják, hogy a kommunista időkben voltak egyházi vezetők, akik együttműködtek az államhatalommal. Ez manapság a közéletben rendkívül népszerű téma lett. De egyidejűleg nem szólnak arról, mennyivel többen vállalták a súlyos börtönt, a deportálást vagy akár a halált, mert nem voltak hajlandók együttműködni az elnyomó rendszerrel.

Hazánkban arról is többször hallhattunk, hogy az orosz ortodox egyház egyes vezetői hogyan működtek együtt a szovjet hatalommal. Arról viszont a társadalom keveset hallott, hogy a mai hivatalos orosz becslések szerint 1917 és 41 között 200.000 ortodox papot, szerzetest és több ezer katolikus papot öltek meg a Szovjetunióban.

Mindezzel kapcsolatban még csak egy adatot hadd említsek meg: a legújabb kutatások szerint a XX. században mintegy hárommillió embert öltek meg azért, mert keresztény (a kommunizmus, a fasizmus, a latin-amerikai, afrikai vagy iszlám fundamentalista diktatórikus rezsimek alatt).

Miért élnek mindenkiben ezek az általánosítások és a túlzások?

Ennek legalább két fő oka van:

Az egyik, hogy az egyház bűneit emlegetve hallgathatunk a sajátjainkról.

A kommunizmus – ma már tudjuk – világszerte kb. 100 millió embernek okozta tudatosan a halálát, ebből 20 milliót a volt Szovjetunióban öltek meg. Érthető, ha a kommunista rezsimeknek is kedvelt témája volt, hogy az inkvizíció (becslések szerint) tízezreket kivégeztetett; miközben saját 100 millió meggyilkoltjáról hallgatott. (Vö. A kommunizmus fekete könyve c. kötetet!) Érthető, hogy inkább az egyház bűneiről beszéltek, mintsem a magukéról.

A másik, hogy a rosszat mindig hangosabban szajkózzák, mint ahogyan a jót teszik. Tessék végigolvasni az újságokat, végignézni a híradókat: az embereknek manapság botrány kell, vér kell, gyilkosság, bűn, erkölcstelenség kell. Az, hogy valaki milliókat adományoz egy rákbeteg kisgyermek meggyógyítására, legfeljebb egy sor apró betű valamelyik lap alján!

És az is benne van ebben, hogy a becsületet elveszteni elég egyetlen pillanat, amit aztán egy életen keresztül emlegetni fognak – de visszaszerezni bizony nagyon nehéz.

Tanuljunk ebből a két hibából!

Az ember inkább beszél a másik hibáiról, mint a sajátjáról! (Most ugyan nem erről szól a prédikáció, de egy mondatban hadd említsem meg: a gyülekezetben is abból van sok-sok pletyka, intrika (bizony, ez sem csak a brazil sorozatok kihagyhatatlan építőeleme, hanem sajnos a legtöbb gyülekezeté is), mert olyan nehezen ismerjük be mi is a saját hibáinkat, és még nehezebben hagyjuk el őket. Nekünk is könnyebb a másikkal foglalkozni!)

De ha például a munkahelyen valaki elkezdi sorolni az egyház bűneit, mert tudja, hogy mi hívők vagyunk, és kedveskedni akar – nos, akkor először ismerjük el, hogy igaza van, az egyháznak valóban voltak és vannak bűnei, amiket Jézus Krisztus megbocsát, és amiket igyekszik helyrehozni – de mi van veled, barátom! A te hibáiddal mi lesz? Rajtad ki fog majd segíteni? – Vagy neked nincsenek hibáid? De vannak… – és innen lehet már másról beszélni, innen lehet már evangélizálni.

A másik probléma az volt, hogy a bűn mindig hangosabb, mint a szentség! Hát legyen legalább annyi címeres szent, mint ahány címeres bűnös! Tegyünk mi hívők annyi jót, amennyi rosszat tesznek a bűnözők. Legyen olyan emlékezetes a jó cselekedetünk, mint a mások rossz tettei.

(De haladjunk tovább:)

Mik az egyház leggyakrabban idézett bűnei – és milyen válaszokat adhatunk rájuk?

1.) A középkori egyházi vezetők méltatlansága – és ezzel összefűzve a maiaké is

A hívő embert különösen fájdalmasan érinti, ha a középkor egyházának méltatlan pápáiról, püspökeiről, papjairól hall. Akik mérhetetlen gazdagságban élnek, miközben a szegénységről prédikálnak. Akik hűségről szövegelnek, erkölcsi tisztaságról, és paráználkodnak, gyerekeket rontanak meg. Akik az egyház szolgálatát hirdetik, de a saját zsebüket tartják. S ez tagadhatatlan tény. Ahogyan az is, hogy ma is van erre példa. Elég csak az idén kirobbant katolikus gyerekmegrontásokra gondolni. De sepregethetünk a saját házunk táján is, hiszen minden baptistának van legalább egy verziója, hova tűnt az évtizedek óta Tahira küldött és kapott pénz, és sajnos igaz, hogy magyar baptista lelkészek között volt homoszexuális, volt parázna, volt besúgó, volt tolvaj, volt olyan is, aki édestestvérét ütötte agyon. Becsületünkre legyen mondva, hogy ezek közül legtöbben azután, hogy kiderült, nem maradhattak tovább szolgálatban.

Nehéz és fájdalmas ezeket beismerni innen, a szószékről. (Hadd mondjam gyorsan, természetesen nem csak lelkész volt ilyen, hanem sok névtelenségben megmaradó gyülekezeti tag is! – Ezzel csak újra azt akartam hangsúlyozni, hogy a világ nem válogat az egyházak között, amikor vádaskodik: mert sajnos mindenhol találhat rossz példákat.)

Általános szabályszerűség, hogy a hatalomba jutó embereknek, csoportoknak nehéz tisztának maradniuk. (Mindennapos hír a médiában, hogy hazai vagy külföldi politikai-, gazdasági-, párt- stb. vezetők súlyos korrupciókba keverednek.) Természetesen egy egyházi vezetőtől különösen elvárható volna, hogy hatalmi helyzetében is Krisztus tisztaságában éljen. S ez számos esetben csodálatosan meg is valósult – amiről az újságok vagy a történelemkönyvek kevésbé írnak. Máskor egyházi embereket is legyőzött a hatalom kísértése. Sajnos hír általában ezekből lesz.

A Szentlélek csodája, hogy ilyen körülmények között az evangélium mégsem veszítette erejét, hogy korról korra támadtak ragyogóan tiszta életű keresztények (szentek) és szent mozgalmak, amelyek megújították az egyházat, s hogy az egyház így mégis az evangélium hordozója tudott maradni.

2.) A keresztesháborúk

Minden ország ünnepli és jogosnak tartja, hogy népe védi önmagát. Mi is joggal ünnepeljük a ’48-as szabadságharcot, vagy az ’56-os októberi forradalmat.

A keresztesháborúk korában Európa és a hozzá szorosan kapcsolódó “keresztény világ” bizonyos értelemben egyetlen egységként élte meg önmagát. S így élte meg a mohamedán támadást, illetve a keresztények legszentebb helyeinek – a Szentföldnek – elfoglalását. De ami a legfontosabb: a mohamedanizmus egyébként Európa meghódítását, a kereszténység elpusztítását tűzte célul. Ahogyan a mai iszlám fundamentalizmus is a nyugatot, vagyis a keresztyén világot tekinti legfőbb ellenségeként. Nem volt-e természetes, ha az európai népek és uralkodók együttes önvédelemre fogtak össze? Így kérték fel a keresztes hadak vezetésére egyszer a mi László királyunkat, majd így ment keresztes háborúba II. András királyunk is. Később keresztes sereget toborzott Kapisztrán János is, Nádorfehérvár megvédésére, Hunyadi megsegítésére, majd a kereszt jelében küldte XI. Ince pápa hazánkba a Budát felszabadító seregeket 1686-ban. Bizony ez is a keresztesháborúk krónikájához tartozik!

Kétségtelen azonban az is, hogy a keresztes háborúk történetében találhatók súlyos bűnök és embertelenségek is, amint ez sajnálatosan minden hosszabban elhúzódó háborúra jellemző. És csak a kor szemlélete magyarázza némiképp az olyan – mai szemmel nézve – teljes abszurditásokat, mint a gyermekek keresztes hadjáratát. – De lényegüket tekintve e háborúkat a keresztény Európa önvédelmének kell tekintenünk. – És itt most abba ne menjünk bele, hogy szabad-e keresztyén embereknek fegyvert fogniuk, vagy sem. Főképpen a középkori világ és emberkép megértése nélkül ne akarjuk ezt megítélni! – Az embertelenséget igen, azt, ami méltatlan az emberhez is, nemhogy a keresztyénhez, azt igen!

3.) Az inkvizíció

Európa történelmének és az egyház történelmének fájdalmas emléke az inkvizíció. De hogyan jöhetett akkor létre az inkvizíció? S egyáltalán mit is jelentett az?

Ez a kérdés is csak a maga történelmi összefüggésében közelíthető meg.

A mai kor pluralista. A mai ember nagy ideálja a szabadság. Mindenkinek joga van abban hinni és azt hirdetni, amit ő akar… Ebben sok szépség van: szép, hogy az ember, a gondolkodás, a lelkiismeret szabad. De ennek is vannak veszélyei – mert a szép jelszavak mögött éppen az igazi szabadság sikkadhat el! Pl. tapasztaljuk, hogy a gazdasági szabadság, a liberális kapitalizmus következtében olyan pénzügyi, hatalmi csoportok jöhetnek létre (valódi világméretű maffiák is), amelyek sok embernek és egész társadalmaknak súlyos kárát okozzák. – S a szabadság hamis gyümölcsei azok az intézmények is, amelyek egész társadalmakat mérgezhetnek meg büntetlenül, ha pénzügyi vagy egyéb érdekeik ezt kívánják (mint egyes TV csatornák, amelyek ismételten az emberiség alapvető erkölcsi értékeinek – a hűségnek, a tisztaságnak, a szerénységnek, a becsületességnek – megtagadására, illetve durva beszédre, erőszakra, rombolásra, gyilkolásra stb. indítják nézők millióit). S a szellemi és testi mérgezésekbe emberek százezrei pusztulnak bele.

A középkor szemlélete azonban nem volt pluralista és nem volt liberális: A középkor, illetve pl. már a római birodalom is, egységes társadalomban gondolkozott. A római jog, majd a germán és frank jog szerint a társadalom ellen elkövethető legnagyobb vétek nem is a hazaárulás vagy a kémkedés (amelyeket a legutóbbi időkig világszerte és általánosan elfogadottan halállal büntettek), hanem az állam egységes és működő világnézetével ellentétes tanok hirdetése: hiszen ez az állam és a társadalom alapjait rendítheti meg. A középkor keresztény államai (illetve Európa) átvette ezt a szemléletet – és ez lett az inkvizíció alapja. Maga a szó “felkutatást” jelent, ti. azoknak a tanításoknak felkutatását, amelyek a kereszténységgel ellentétesek, következőleg – a középkor felfogásának megfelelően – a társadalom egészséges fejlődésére károsak. Az akkori emberek így gondolkodtak, ezt meg kell értenünk, mert mi nem így gondolkodunk.

A kivégzettek számáról nincsenek pontos adatok. Az egyházellenes áramlatok tetszésük szerint felfelé “becsült” adatokra hivatkoznak. De bármekkora is legyen ez a szám, semmiképp sem hasonlíthatók arányai a modern kor népirtásaihoz Örményországban, Kurdisztánban, Afrikában, nem beszélve a fasizmus és a kommunizmus népirtásairól – amelyek ellen sok modern állam nem emelte vagy emeli fel szavát, mert politikai érdekeit ez nem szolgálná.

Összefoglalva: történelmi szempontból az inkvizíció szemlélete beilleszkedik az adott kor, vagyis a középkor általános felfogásába, úgy is, mint az állam önvédelme, úgy is, mint olykor elvadult szélsőséges erők véres tette. Keresztény szempontból fájdalommal kell látnunk, hogy az egyház – mint emberi közösség – e téren is mennyire át tudott venni egy korabeli felfogást, amely ellentétes az evangélium szemléletével. – Felhívást jelent ez a mai keresztény számára: hogy egyrészt legyen alázatos, amikor megítél másokat, hogy azok mennyire ki vannak szolgáltatva korunk hamis érték-ítéletének (abortusz, eutanázia, test-kultusz, pénz-függőség, TV-függőség stb. terén), másrészt, hogy a kor gyakran eltorzult szemléletével szemben a tiszta keresztény értékek tanúja, prófétája tudjon lenni!

4.) Az egyház a tudomány és a fejlődés gátja

A felvilágosodásnak, majd a kommunizmusnak és általában a primitív vallásellenes propagandának egyik visszatérő jelszava: “Az egyház a tudomány és a fejlődés gátja volt!” – A tudományellenesség példájaként általában Galilei elítélését vagy Giordano Brúnó megégetését idézik (feltűnő, hogy mindig újra csak ezeket!), de nem szólnak arról, hogy az egyház volt évszázadokon át a művelődés és kultúra fellegvára és forrása, hogy az emberiség legnagyobb tudósai és az emberi fejlődés úttörői évszázadokon át nagy arányban papi emberek voltak, és hogy a mai napig is nagyon sok tudós és haladó gondolkodó vallja magát mélyen hívőnek.

Galilei elítélése kétségtelenül egyes korabeli egyháziak szűklátókörűségét jelzi. De e történet beállítása egyúttal jelzi a vallásellenes propaganda hamisságát is: – A köztudatban úgy él az esemény: hogy Galileit haladó tanai miatt a korabeli egyházi tudománytalanság börtönbe zárta. – A téma – bár az eset nem helyeselhető – ennél sokkal összetettebb, s az inkvizícióról mondottak szellemében közelíthető meg. – Valójában Galilei korában a Nap-központú világkép nemcsak új volt, hanem tudományosan nem is volt bizonyítva. A kor számos nagy tudósa is tagadta, és ezért a Galileit kihallgató bizottságok azt kérték tőle, addig ne hirdesse tényként e rendszert, amíg az tudományosan be nem bizonyosodik (mert mindaddig úgy tűnik, hogy helyesebb a Biblia által is sugallt, s a kor legtöbb tudósa által is vallott Föld-központú világképet vallani). Amikor Galilei megszegte ezt az ígéretét, s újra tényként írt a Kopernikusz által kidolgozott rendszerről, egyházi bíróság elé állították. Bár több egyházi tudós pártjára állt (!), többségbe kerültek azok, akik ellene szavaztak. Névlegesen börtönre ítélték, valójában otthonában kellett élnie “házi őrizetben”, ahol munkáit továbbra is folytathatta. Galilei mindvégig hívő ember maradt, élete végén apáca-leánya volt fő vigasza. (Ami pedig a korabeli egyház egészének “tudománytalanságát” illeti, a Galilei által állított rendszer egészét egy hivő egyházi ember dolgozta ki: Kopernikusz kanonok; s – mint említettük – Galilei baráti körében számos pap tudós volt, akik próbáltak is pártjára állni, de sajnos a bizottság ítéletet kérő része erősebbnek bizonyult.

Giordano Brúnó megégetése is elfogadhatatlan a mai gondolkodás számára. De a vallásellenes propaganda vele kapcsolatban is hamisít, hiszen nem tudományos nézetei miatt égették meg, hanem vallási eretneksége (panteista nézetei, a Szentháromságnak és Krisztus megtestesülésének tagadása stb.) miatt. – Természetesen ez sem mentség az inkvizícióra, de jó, ha pontosabban ismerjük ezeket a történeteket, amiket a szemünkre szoktak hánytorgatni.

Mi az, ami ebből ránk vonatkozik? Mit válaszolhatunk ezekre a vádakra?

Most is azzal kell kezdeni: igaza van annak, aki ezeket felhánytorgatja. Ha nem is mindenben, mert érdemes pontosítani a felületes ismereteket, de alapvetően igaza van abban, hogy az egyház sokszor féltette a hatalmát a világi tudósoktól. – De ezután beszéljünk arról, hogy mennyit adott az egyház a tudománynak! Hogy az előbbiek, Galilei, Kopernikusz, hívő emberek voltak, hogy Darwin teológiát végzett fiatal korában, és nem Istent akarták likvidálni a tanaikkal, hanem a teremtés csodáját megérteni. De gondolhatunk a mai tudósokra is, nekünk, baptistáknak szívet melengető, hogy Kroó Norbert, a Magyar Tudományos Akadémia titkára is mélyen hívő testvérünk.

Van azonban ennek a témának egy másik vetülete is: mégpedig, hogy a tudomány üldözésével az egyház sokszor a haladást gátolta. A fejlődést, a világgal való lépéstartást. És minderre a hit és az egyház tradicionális tanításait hozta fel indokul.

Ma is sokszor gátolja a tradíció a haladást. Mert sokszor hiába is beszélünk arról, hogy megváltozott a világ, és nekünk lépést kellene tartani vele, hogy a szavunkat érthető módon emelhessük fel, egyáltalán, a megváltozott világ problémáira kellene nekünk válaszokat adni az evangélium alapján állva, mint például a genetika, az eutanázia, a drog, a nemiség torzulásai, a gazdasági kiszolgáltatottság – az egyház pedig bezárkózik Ábrahám és Kornya bácsi emlegetésébe!

És a hívő sokszor még csak nem is tájékozott a világ dolgaiba, mert megveti azt és elzárkózik tőle. Nos ez az egyház bűne – mert így gátja annak, hogy Krisztus örömhírét aktuálisan mondja el! – Bizony tanulnunk kell, figyelnünk kell, olvasni, híreket hallgatni, hogy képben legyünk, a mai problémákat felismerni – ÉS MEG IS VÁLASZOLNI AZOKAT! Mert a világnak igenis szüksége van a válaszainkra – Isten válaszaira!

5.) Egyházszakadások és vallásháborúk

A reformációt követő vallási háborúskodások a történelem fájdalmas eseményei. Nagyon szomorú és méltatlan Krisztus testéhez, hogy egyháztörténelmünk szakadásról szakadásra haladt előre. Az ún. katolikus egyházból kiszakadtak protestálók, a reformátusok és az evangélikusok; azután jöttek az anabaptisták, metodisták, újkori baptisták; azután főként baptista háttérből kiszakadtak a pünkösdiek; tőlük elmentek a fiatalabbak a karizmatikus, „harmadik hullámos” gyülekezetekbe, legtöbben a Hit Gyülekezetébe; de már onnan is sokan tovább álltak a manapság divatos független kis gyülekezetekbe, mint amilyen a Golgota, a Biblia Szól, meg a többi.

Ha a hívők nem értenek egyet valamiben, szakadnak. Összevesznek dogmákon, és nem állnak szóba többé egymással. Bizony ez is jól ismert botránykő az egyház életében. Mert Krisztus azt mondta: „arról ismerik meg, hogy az enyéim vagytok, ha egymást szeretitek”.

Mit mondjunk erre?

Ez sincs így jól! De Isten jóra használja kegyelméből! Ha másra nem, arra mindenképpen jó lett ez a széttagolódás, hogy sokszínűvé vált az egyház. És milyen nagyszerű, hogy mindenki megtalálhatja a vérmérsékletének, szükségének megfelelő közösséget. Lehet énekelni fennállva és tapsolva új énekeket, és lehet örömmel énekelni régieket is. Mert mindkét helyen megtalálható Jézus Krisztus!

Persze, jobb lenne, ha ezt egy egyházban, egy gyülekezetben is meg lehetne tenni békességben! Hát törekedjünk rá! Nem ítélgetni kell a másikat, hanem befogadni, szeretni és szolgálni. – És meg lehet figyelni azt is, hogy Isten micsoda áldást tud felfakasztani ott, ahol a különböző egyházak megtanulnak együtt imádkozni és evangélizálni!

Olyan széttöredezett az egyház, testvéreim! Ne a továbbaprózásán fáradozzunk! Hiszen minden kritika, minden a másik testvér ellen való áskálódás csak ezt munkálja. Elég nagy bűne és betegsége ez az egyháznak – mi szorosan karoljunk bele a testvéreinkbe, legyünk értük nagyon hálásak, a hibáikkal együtt is, és tanuljuk meg megbecsülni az utolsó szál embert is a gyülekezetünkből!

Összefoglalva: az egyház történelmi bűneiről

Az egyház szent és bűnös. Szent, mert isteni életet hordoz. Bűnös, mert emberekből áll.

Mivel az egyház emberekből áll, hordozza a lehetséges emberi hibákat és bűnöket tagjaiban. Vannak szentség útjára lépett tagjai, de még ők sem mentesek minden bűntől. Hát még azok, akik csak formálisan – valamilyen külsőség betartása által – a tagjai, s igazán sosem adták át életüket hittel Jézus Krisztusnak.

Jegyezzük meg azt, amit valaki így fogalmazott meg: minden közösség annyira szent, amennyire a közösséget felépítő egyének élete szent!

De egyszerre szent is, mert Szent Istene és Ura van, aki Jézus Krisztusban bocsánatot adott mindannyiunk vétkére! El lehet mondani, hogy vannak hibáink és vétkeink – higgyük el, aki ezt tőlünk számon kéri, annak is vannak. De ezután MI el tudjuk azt is mondani, hogy van egy végtelenül kegyelmes Istenünk, aki ezeket a hibákat és bűnöket megbocsátotta. No ez az, ami a számonkérőnek nincs! Hát adjuk tovább neki a jó hírt: hogy nem csak az egyház bűneire van bocsánat, hanem az övére is. Nem csak az egyháznak van szüksége megújulásra, hanem az embernek is! Nem csak az egyháznak van Istene – Isten szerető ura azoknak is, akik őt tagadják! Isten nem azért Isten, mert mi hiszünk benne! Ezt lehet válaszolni az ilyen számonkérő embereknek!

Napjainkban évente sok 100 ezer életet olt ki az abortusz, terjed az eutanázia, a prostitúció, az erkölcs-nélküliség, legalizálják a kábítószer fogyasztást és terjesztést már hazánkban is, a gazdasági maffiák; gazdag országok és pénzügyi hatalmak hagyják éhen halni szegények millióit, vagy tétlenül nézik egész népek – örmények, kurdok, bosnyákok, vagy különböző afrikai törzsek – kiirtását. – Nem teszik jóvá az egyház mulasztásait korunknak e nyomorúságai, csak arra irányítják figyelmünket, hogy minden korban hemzsegnek a gyilkos emberi tévedések. S az egyik bűnről akkor igazán jogos beszélni, ha mellette látjuk a többieket. MI legalább bánjuk a miénket, és igyekszünk jóvá tenni. És még jobban igyekszünk, hogy többé ne kövessük el azokat. Amit mi tehetünk, hogy bocsánatot kérünk mulasztásainkért Istentől az emberiség nyilvánossága előtt, – és remélhetjük, hogy a többi közösségek, pártok, vallások vagy világnézeti csoportok is eljutnak arra a bölcsességre és alázatra, hogy ki-ki megvallja a saját mulasztásait és vétkeit. Hiszen ez a mi feladatunk és küldetésünk: hogy példákká legyünk, ha kell a megalázkodás, a bocsánatkérés példáivá – és ha ezt tesszük, közben megvallva, hogy ezt egyedül Jézus Krisztusban bocsátja meg nekünk az Isten, akkor ismét tettünk valamit, amivel Istent megdicsőíthettük. Ámen.