ALAPIGE: Máté 18:21-27

Kedves Testvéreim!

Ebben a példázatban szerepel egy király és egy szolga. És ez a király számadásra hívja az szolgáját. Még mielőtt elmélyednénk ennek a számadásnak a mélységeiben, vegyük észre: ez a mai nyugalomnap, de a hívő ember valamennyi napja számadás. Mert minden nap reánk bízatott valami az Isten országa építésének szolgálatából, mert minden nap magunk mögött kellene hagynunk valamennyit a megszentelődés útján, mert minden napunk harc: valaki ellen és valaki mellett – és a mennyei Király ma délelőtt maga elé állítja az ő vácegresi szolgáit, hogy számadásra hívja őket.

Ma azért szól a számadás, hogy talpra állítsa az elesetteket, megerősítse a gyengéket, meggyógyítsa a lelki betegeket: hogy útmutatást adjon ezen a földi zarándokúton és hogy felkészítsen bennünket a végső, nagy számadásra, amikor az Isten ítélőszéke előtt kell megjelennünk.

Ma Isten igéje és Szentlelke hívő életünk egyetlen pontját akarja megvizsgálni és meggyógyítani: a megbocsátás mértékét. Hogy nyertünk-e bocsánatot a vétkeinkre – és adtunk-e, adunk-e bocsánatot az ellenünk vétkezőknek?

Az Úr Jézus a megbocsátásról beszél, már a 15. verstől. Beszél a testvérek egymás iránti szeretetéről, a gyülekezet rendjéről, és elmondja, hogy ha vétkeznek ellened, ne gyűlölködj, ne duzzogj, ne forralj bosszút és ne légy közömbös, hanem szeretettel intsd a te atyádfiát, és ha nem hallgat sem rád, sem a gyülekezetre, tekintsd úgy, mintha pogány lenne – de éppen azért, mert a pogányt nem megvetni és kiközösíteni kell, hanem az Istenhez elvezetni, az Ő szeretetéről meggyőzni. Az, hogy a vétkezőből pogány lesz, nem az elvetés jelenti, hanem a missziót, nem a végét egy kapcsolatnak, hanem egy új kezdetet!

Ekkor lép oda Jézushoz Péter, aki nem tudja megemészteni ezt a dolgot. Meg kell bocsátani: rendben van. De hányszor?! Egyszer-kétszer … ez a normális. A rabbik egy ámosi igére alapozva azt tanították: háromszor is, de negyedszer már nem! Péter ismeri már annyira Mesterét, hogy tudja, az Ő mércéje általában eltér a megszokottól. Ezért kérdez. Nem is akárhogyan. A zsidók mércéjét megduplázza és még arra is ráígér: Mester, úgy gondolod, hogy talán még hétszer is …? – Péter joggal érezheti, hogy ezzel a számmal Jézus nagyon elégedett lesz. Sőt, talán titokban azt is reméli, hogy – először életében – Jézus inkább leszállítja a felállított emberi mércét. Péter buzgóságában megpróbál ráígérni Jézus feltételezett elvárására.

Jézus válaszol, és a mondat eleje még kecsegtető: nem mondom, hogy hétszer … – Péter már dörzsöli a kezét: lám a Mester sem ért egyet ezzel a túlzó mércével – hanem még hetvenszer hétszer is!

Bár úgy tűnik, hogy Péter nagyon lemaradt a licitben, de az Úr Jézus válasza mégsem erről szól. Mert ez a válasz nem matematikai megoldást ad, hanem arra világít rá, hogy aki Péteri módon kérdez, az nem értette meg a megbocsátás lényegét. Mert a megbocsátás soha nem számol! Mert aki számol, az elsőre sem bocsátott meg. – Ez az előzménye és a háttere ennek a példázatnak, ami nélkül nem biztos, hogy megértenénk az igazi üzenetét.

Van tehát egy király, aki számadásra hívja az ő szolgáját. És amikor ez a számadás Isten előtt történik, mindig szomorú dolgok derülnek ki. Mert ez az ember – mert maga az ember – reménytelenül el van adósodva. Az a tízezer tálentum, amivel ez a szolga tartozott, elképesztően nagy összeg. Abban az időben egy napi munkabér 1 dénár volt. Egy tálentum 6.000 dénár, tehát hatezer napi, azaz közel 24 évi munkabér. A teljes összeg tehát, amivel ez a szolga tartozott: 10.000 ember 24 évi munkabére. – Azt hiszem, azt tudtuk eddig is, hogy ez a 10.000 tálentum nagyon nagy érték, de itt már nem is összeg nagysága számít, hanem az az egyetlen tény, hogy kifizethetetlen adósság ez.

Ez a szolga nyilván érezte azelőtt is a lelke mélyén, hogy valami nincs rendben, hogy a számadásában nagy a hiány, és egyszer baj lesz belőle, mert úgyis kiderül – de valahogy túltette magát rajta. Nem akart vagy nem mert szembenézni a valósággal, az adóssággal: a kilátástalan jövővel.

Most azokhoz szeretnék szólni, akiknek az élete olyan, mint ennek az eladósodott szolgának az élete volt. Akiknek a szívét nyomja még az a 10.000 tálentumos, kifizetetlen adósság, és akik halogatják ennek a rendezését. Akik rejtegetik, titkolják a hiányt, ami az életükben, a szívükben, a vallásosságukban felhalmozódott. Akik még mindig együtt élnek – és most, ebben a pillanatban is együtt ülnek itt közöttünk – a bűn kifizethetetlen adósságával.

Könnyű könnyelműen élni, nem venni tudomásul vagy nem venni komolyan azt, hogy minden nappal egyre közelít a számadás. De hadd kérdezzem meg: tud-e boldogságot, békességet, nyugalmat adni a látszatboldogság, a látszatbékesség vagy a látszatnyugalom? Kit tesz elégedetté – és kit nem keserít el az, hogy menthetetlenül el van adósodva? És ne intézzük el egy legyintéssel: messze van még mindkettő: a halálom napja is, az Úr Jézus visszajövetele is. Hiszen számunkra az jelenti a végső számadást. – Csak két dologról hadd emlékezzek meg: egyrészt nem tudjuk egyiknek sem az idejét. Lehet, hogy évek, lehet, hogy csak órák … Másrészt pedig akinek ekkora adóssága van, az nemcsak az elszámoltatástól retteg, de a mindennapjai is nyomorúságosak. Mert hogyan lehetne szívből örülni egy ilyen teher árnyékában; miből tudnánk bárkinek is bármit adni, amikor csak adósságunk van; hogyan lehetnének kéréseink?!

Kedves Testvéreim, ne higgyük és ne akarjuk azt gondolni, hogy ezt az adósságot el lehet tussolni. Nem lehet. Ennek a példázatbeli szolgának sem lehetett, és nekünk sem lehet. Mert az adósságunkról tanúbizonyságot tesz az életünk: a halálnak is illata van, nemcsak az életnek – ahogy Péter apostol írja. És a csődbe jutott élet szavak nélkül is illatozik, és nem lehet eltakarni, valamiféle vallásos dezodorral eltüntetni. De azért sem lehet eltussolni, mert Isten előtt kell megjelennünk számadásra: Isten előtt, aki mindent tud rólunk. Ismeri a szívünket, a gondolatainkat, az indulatainkat, látja minden cselekedetünket, hallja minden szavunkat. Őelőtte nem lehet titkolózni: Őelőtte csak összeroskadni lehet.

De mit tesz ez a szolga itt a példázatban? Íme ezt olvassuk: „… leborulván előtte (ti. a király előtt), és könyörög vala néki, mondván: Uram, légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked!” – Türelmet kér, halasztást kér, lehetőséget kér, hogy mindent kifizessen. Belátom, hogy sok mindent elrontottam, rengeteget mulasztottam, mérhetetlen adósság terhel: de mindent kifizetek! – És itt rontják el a legtöbben. Mert ugyan mivel tudnánk kifizetni mi az Istent?! Szorgalmasabb imaházba járással – de hát Istennek van szüksége erre? Több imádkozással – amit úgyis hasztalannak gondolunk, és inkább mi cselekszünk utána? Sok megható jószándékkal – amiből rendszerint semmi nem lesz? Komolyabb bibliaolvasással – ami csak a meg nem tartott igéket szaporítja? Egy élet becsületes munkájával – amivel csak az elemi kötelességünket tennénk meg? — Nem érezzük, hogy mindezekkel az adósságunk nem csökken, hanem inkább nő? Nem tudunk olyat produkálni, amivel fizetni lehetne. Semmi értelme a lelkiismeret altatgató halogatásának, a nagy fogadkozásoknak és ígéreteknek, a titkolózásnak, a közönynek vagy a lázadásnak. Legjobb, ha magunk állunk oda a mi Urunk elé, önként felfedjük a mi nagy adósságunkat, és nem haladékot kérünk – hanem bocsánatot!

Két csodálatos örömhírt mond el ebben a példázatban Jézus a számon kérő úrról, mi mennyei Atyánkról. Az első így hangzik: Az úr megszánta a szolgát. A mi Istenünk nem haragvó, nem engesztelhetetlen, nem bosszúálló Isten – hanem szánakozó. És a szánalom sohasem a gyengeség jele, hanem a szeretet hatalmáé! Azé a szereteté, amelyik nem veti el az adós szolgát, és nem veti el a bűnös embert; azé a szereteté, amely nem büntetni, hanem mindig segíteni és megeleveníteni akar. — És Isten szánakozó szeretetének testté vált bizonyossága: maga az Úr Jézus, aki a Golgota keresztjén mutatta be a világnak Isten szeretetét.

Ha valakinek a szívéig eljutottak az előző szavak, és lelkében összetörve hallgatta adósságának bizonyságait – most hallja meg azt is: az Úr megszánta az Ő szolgáját! Akinek a szívéről lepergett az ítélet, annak a szívéről lepereg ez a vigasztaló ígéret is.

A másik örömhír pedig az, ami ebből a szánakozó szeretetből fakad: Az adósságot elengedte néki. És ez már maga az evangélium, amit az Úr Jézus hozott el nékünk: Isten a felismert és megbánt bűnt megbocsátja! Nincs szó behajtásról, jóvátételről, kifizetésről, törlesztésről – mert ekkora adósságot rendezni nem lehet másképp, csak ilyen királyi módon. A kifizethetetlen adósságot csak elengedni lehet! A bűnre, a mi egész életünkre csak egyetlen megoldás létezik: a bocsánat!

Ez a szolga haladékot kért – és elengedést kapott. Isten mindig többet akar adni, mint amit várunk Tőle. Mi mindig csak részproblémákban kérjük az Ő segítségét, kölcsönöket igyekszünk felvenni, adósságokba keveredünk, hogy törleszthessük az adósságunkat – Ő pedig egy egészen újat akar velünk kezdeni. Teljes bűnbocsánatot kínál: és nem azért, mert megérdemeljük; nem is azért, mert könyörgünk – hanem egyedül azért, mert szeret. Mert az Isten: szeretet!

Nem fogadkozni kell hát, hogy „mindent megfizetek” – hanem elfogadni azt, hogy volt, aki helyettünk már mindent megfizetett! Nem gürcölni kell egy életen át, hogy lekenyerezzük a mi Istenünket, és visszafizessünk mindenkinek mindent – hanem letenni a mi összes adósságunkat a kereszt tövébe, és élni, szolgálni immáron felszabadultan. Nem a mi jócselekedeteinkkel megvásárolni a kegyelmet – hanem a kegyelemből élve jót cselekedni.

„És elbocsátá a szolgát …” – íme, aki adósságoktól terhelten, kilátástalanul járult a király elé, most szabadon, adósságok nélkül indulhat útjára. Minden terhét, a kifizetetlen számláit, a hanyagságát, a bűnét otthagyta a királynál. Számára egy új élet kezdődött.

Én nem tudom, a testvérek közül ki hogyan jött ide az imaházba, hogy megálljon a mennyei Király színe előtt. De azért szólt most Isten igéje, hogy senki ne ugyanúgy menjen el, ahogy jött! Mert azért halt meg a mi Urunk, a Jézus Krisztus a kereszten, hogy nekünk legyen hol letennünk a terheinket, legyen kinek megvallanunk a bűneinket, és hogy legyen honnan újra elindulni, immáron gyógyultan, megerősödve és adósságok nélkül. Adjon az Úr alázatot, hogy odaborulhassunk a mi Istenünk elé, és vágyódást arra, hogy elfogadjuk az Ő megelevenítő kegyelmét. És miután elbocsát bennünket, vigyük ennek az isteni szeretetnek és kegyelemnek az örömét tovább, hadd ragyogjon a mi életünkben, dicsőséget szerezve Istennek.