ALAPIGE: Máté 18:21-35

Olvasandó: Zsid 6:4-6

Kedves Testvéreim!

Szeretném onnan folytatni ezt a történetet – mindannyiunk történetét –, ahol délelőtt abbahagytam. Akkor azokhoz szólt az ige, akik még reménytelenül eladósodva élték napjaikat – most azokhoz fog szólni, akik már felszabadultak ez alól az adósság alól. Délelőtt a szolga ment a királyhoz – most indul el Tőle. Akkor az emberrel szemben az Isten állt – most egy embertársa. Akkor elfogadni kellett valamit – most adni kell. Akkor a kegyelem beszélt – most a kegyelemből való élet fog beszélni. Akkor a megtérésről, a visszatérésről volt szó – most arról lesz szó: hogyan tovább?

Példázatunk főszereplője alighogy kilép a palota kapuján, alig teszi meg a felszabadul élet első boldog lépéseit, amikor szembetalálkozik az egyik szolgatársával, aki neki tartozik. 100 dénár az adóssága, 100 napi munkabér. Ez már kifizethető összeg lenne. Ez nem reménytelen, nem kilátástalan. Ahhoz képest, amit neki elengedtek az imént, elenyésző semmiség. És mit tesz ez a szolga? Hogyan mutatja ki azt, hogy vele pár perccel ezelőtt valami csodálatos dolog történt? Megragadja az ő szolgatársát és elkezdi fojtogatni: adós fizess!

Az az ember, aki az előbb bűnösként kegyelmet nyert – most a bűnöst elítéli és megbünteti.

Megszokott emberi magatartás az, hogy „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten!” Még mondjuk is sokszor. Vagyis aki jó hozzánk, ahhoz mi is jók vagyunk, viszont aki barátságtalan, gonosz, az mi mást várhatna tőlünk, mint ugyanazt. Megbántott a viselkedésével, megsértett, átnézett rajtam? – Én is! Ez csak természetes, nem? Valaki nem adja meg a nekem járó tisztességet, udvariasságot, figyelmet? Hát akkor én sem adom meg neki! Ez csak természetes, sőt jogos, nem?! – Lehet, hogy természetes, lehet, hogy jogos – de semmiképpen nem keresztyéni magatartás. És lehet, hogy ennek a szolgának is elnézték volna, ha nem éppen akkor teszi, miután éppen kegyelmet kapott.

Olyan távol áll ez tőlünk, Testvérek? Nincsen-e köztünk olyan, aki megjelent az Úr házában, az Ő színe előtt, kegyelemért könyörgött és bocsánatot kapott – de alighogy kilépett az imaház ajtaján, máris az ellenkezőjét teszi annak, amit előbb az Isten tett vele. Mert ha mi Istent megbántjuk, azt bocsássa meg – de ha minket merészel megbántani valaki, azt nem tudjuk megbocsátani! Ha nyomorúságba kerülünk és fellázadunk Isten ellen, és méltatlankodva kérdezzük: hogyan engedheti ezt az Úr – de próbáljon csak ellenünk lázadni valaki és tőlünk számon kérni bármit is! Isten számára alig van időnk, alig van egy kicsike hely a szívünkben – de ha egy másik embernek nincs ideje számunkra, vagy nem akar segíteni rajtunk: fel vagyunk háborodva! Azt, hogy bennünket Isten mindezek ellenére is irgalmasan befogad az Ő szeretetébe: rendben van – de hogy mi gyakoroljunk irgalmat valaki felé?! Hogy az Úr elengedi a mi kifizethetetlen adósságunkat: ezt el is várjuk Tőle – de ha valaki nekünk tartozik, és haladékot kér: még mit nem! Isten csak bocsásson meg nekem – de én behajtom az embereken azt, amivel nekem tartoznak!

Íme: ezért nem szól a mi bizonyságtételünk, vagy ha szól is: hiteltelenül szól. Ezért nem vonzó a mi keresztyén életünk; és ezért nem terem gyümölcsöt a mi hitünk. És – bocsássanak meg a testvérek, de kimondom: – ezért nem növekszik a gyülekezetünk sem. Mert éppen ez az, amit Isten nem tűr el! Az Ő irgalmával nem lehet következmények nélkül visszaélni!

Itt derül az ki, hogy Isten kegyelme, szánakozó szeretete csak akkor ér valamit, ha átformálja az életünket. Amikor Isten megbocsát valakinek, tulajdonképpen lehetőséget ad neki, hogy tiszta lappal indulhasson újra. Isten irgalma irgalmasságra, szeretete szeretetre, bocsánata megbocsátásra kell, hogy indítsa az embert. És ha ez elmarad, ha nem adom tovább, amit kaptam: visszaveszi tőlem! Sőt, nemcsak hogy visszaveszi, de az az irgalom váddá is válik ellenem! Aki nem képes megbocsátani azok után, hogy neki mindent megbocsátottak: az az Isten kegyelmét tapodja meg, annak a számára hiába halt meg Krisztus, mert „… önmagának feszíti meg Isten ama Fiát, és meggyalázza Őt.”

Kedves testvéreim! Ebben az igében benne van a mi gonoszságunk oka és közvetve a megoldás is. És ez teszi Isten üzenetét nagyon gyakorlativá a mi életünkre nézve.

Megtalálja-e valaki az okát annak, hogy miért viselkedett ilyen gyalázatosan ez a szolga? Hogy miért nem engedte el ő is az adósságot, mint ahogy vele tette a király? Igen: tovább adhatná azt a bocsánatot, azt az irgalmasságot, amit ő az imént kapott – de nem akará!!! Az egyik legdöbbenetesebb képe ez az emberi szív romlottságának!

Hadd vonjak le ebből néhány tanulságot.

Az első rögtön, hogy az, hogy valaki megjelent – vagy megjelenik éppen ma délután – az Úr királyiszéke előtt, még nem jelenti azt, hogy meg is változott az élete. Hogy újjászületett. Vagyis: a vallás nem üdvözít! A bemerítés sem üdvözít! Az adakozás sem üdvözít! Az imaházba járás sem üdvözít! – Egyedül a Jézus Krisztusnak átadott élet nyer üdvösséget!

A második ehhez kapcsolódik: az, hogy üdvösségünk van, abban lesz nyilvánvalóvá, hogy megbocsátunk a szolgatársunknak. Hogy továbbadjuk azt, amit mi is Istentől kaptunk. Az – úgymond – „jó cselekedetek” nem a feltételei az üdvösségnek, de a bizonyságai és a gyümölcsei! És ahol nem terem gyümölcs, ott élet sincs!

A harmadik ennek a szomorú bizonysága: az ember a megbocsátásból származó jogokkal mindig szívesen él, de a megbocsátás szolgálatát már nem mindig szívesen veszi föl. Az ilyen üdvösség nélküli, halott keresztyénség onnan ismerhető fel, hogy mindig egyoldalú: mindig csak kér, de soha nem ad!

A negyedik: hogy a mi igazi bűnünk nem abból áll, hogy nem „tudunk” megbocsátani, felejteni, irgalmasságot gyakorolni – hanem nem akarunk! Nem az erőtlenségünk, kicsinyhitűségünk az oka ennek, hanem a kemény, gonosz szívünk!

Az ötödik ehhez kapcsolódik: gondoljunk az egyiptomi fáraóra. Aki nem akar irgalmasságot gyakorolni, amikor tudna – nem fog tudni, amikor már akarna! Mert a kemény szív csak tovább keményedik. És így lehet napról-napra messzebbre távolodni Istentől!

És az utolsó: maga Jézus mondja: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” – A megbocsátásból fakadó élet egy önmagába záródó kör: nekem megbocsátottak – tehát én is megbocsátok : én megbocsátottam – tehát nekem is megbocsátanak. Az egyik nincs a másik nélkül, csak így teljes. És ahogyan a félbevágott test nem életképes, úgy a félbevágott megbocsátás sem ér semmit. És mennyire nem, éppen ebből a példázatból derül ki.

És testvéreim, ahogyan délelőtt is elhangzott: olyan Istenünk van, aki elől nem lehet eltitkolni semmit. Mert ez is ki fog derülni. Ahogyan a példázatbeli király megtudta, hogy mit tett a szolgája, ugyanúgy megtudja a mi Urunk is, ha visszaélünk az Ő kegyelmével!

A szolga másodszor más sokkal nehezebben ment a király elé. Ez az ember azt gondolta, hogy a bocsánat és kegyelem átvétele után többé nem kell az urával találkoznia. De nem így történt. Először az eltékozolt vagyonnal nem tudott elszámolni. Erre volt bocsánat: hangzott délelőtt is. De amikor a kegyelemmel él vissza valaki, amikor a megbocsátást utasítja el és tagadja meg mástól – arra nincs bocsánat! Az első alkalommal a király nem nevezte „gonosznak” a szolgát – most már igen! És amit az első alkalommal elkerült a szolga, a büntetést, most valósággá válik: „És megharagudván az ő ura, átadta őt a hóhérok kezébe …”.

Hadd idézzem még az Úri imádságot: „Bocsáss meg nékünk, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek …” – Az eredeti görög szövegben a mondat második fele múlt időben van: „miképpen mi is megbocsátottunk …” Isten annak nem tud megbocsátani, aki maga nem akar megbocsátani felebarátjának! És ezért hordozzuk a nyomorúságainkat, ezért örömtelen az életünk, ezért nem tudjuk elvenni Istenünk áldásait: mert nem bocsátottunk meg. Mert nem voltunk irgalmasok. Mert nem adtuk tovább, amit kaptunk. Mert nem árasztjuk Isten szeretetét.

Amikor Péter azt kérdezte Jézustól: hányszor bocsássak meg? – ezzel tulajdonképpen azt kérdezte, hol van a keresztyén felebaráti szeretet határa? Egyáltalán van-e határa, ami után azt mondhatom: betelt a pohár, ezek után többet se Isten, se ember ne várjon tőlem!

Ez a kérdés azért helytelen, mert abból indul ki, hogy megbocsátani, irgalmat gyakorolni valami olyan dolog, ami rendkívüli önuralmat igényel az embertől. Az önuralomhoz pedig erős akarat kell, és az erős akarat is meggyengül egyszer. És amikor elfogy, akkor elfogy a bocsánat is, a szeretet is, a kegyelem is.

Ez a kérdés azért helytelen, mert csak az emberig lát el. Pedig az ember észreveszi és komolyan veszi, hogy hányszor bántja meg az Istent, hányszor kéri a bocsánatát és hányszor kapja is meg – akkor jónak, türelmesnek, irgalmasnak, megbocsátónak lenni a másik ember felé már nem az önuralom, az akarat vagy a kegyesség kérdése, hanem valami egészen más! Amíg túllátunk a másik emberen keresztül is Istenre, amíg túllátunk az ő vétkein és tartozásán keresztül a mi vétkeinkre és tartozásunkra – addig nem kell az akaratot segítségül hívni, mert a kegyelem és a megbocsátás árad magától! A baj akkor kezdődik, amikor már nem látjuk magunk előtt a mi mennyei Urunk irgalmas szeretetét. Amikor magunk maradunk. Nem egyedül, mert ha Istentől eltávolodunk, az soha nem az egyedüllétet jelenti: mert akkor a Sátánhoz közeledünk. És akkor már tényleg nem árad az isteni kegyelem, akkor már tényleg nagyon nagy erőfeszítésbe kerül nemcsak ennek a kegyelemnek a továbbadása, de még egy jó szó is! És akkor már tényleg győz az akarat: bennünket győz le – a Sátán akarata! És ilyenkor a szolga nem akar megbocsátani, nem akar engedelmeskedni, nem akarja továbbadni azt, amit kapott, nem akarja még csak elmondani sem, ami vele történt … Mert nem arra tekintett, nem abból indult ki, amit a Király tett vele!

Pedig mennyire más lehetne az életünk! Megpróbáltam elképzelni, hogy ez a király, miután elengedte a szolgája adósságát és egyedül maradt, mosolyogva, igazi örömmel gondol arra, hogy talán éppen most ér ki a palota kapuján, talán éppen találkozik egy ismerősével és könnyek közt mondja el, micsoda kegyelmet kapott, és otthon az öröme megvidámítja a családját, a boldogsága kiárad körülötte és boldoggá teszi a környezetét. – Ó, bár ezt hallaná rólunk vissza a mi Urunk, és nem azt, amit ez a példázatbeli király halott az ő példázatbeli szolgájáról!

És itt véget ér a példabeszéd, és a tanítványok talán hangosan is kimondták: igaza volt a királynak, megérdemelte a gonosz szolga. És nem veszik észre, hogy az Úr Jézus szinte belerántotta őket, a hallgatókat is a drámai események sodrába: mert ez a történet is róluk szólt, meg rólunk szól. Ez a történet a válasz Péter kérdésére és az ember mindennapos életének nagy kérdésére is. Mert minden nap vétkezünk és vétkeznek ellenünk – így mindennap a bocsánat elfogadásából és a bocsánat adásából kell élnünk. Ez a végső, nagy tanulság: a megbocsátás soha nem mennyiségi vagy alkalmi kérdés, hanem a mennyei Atya végtelen irgalmát számolatlanul visszatükröző lelkület kérdése, végső soron üdvösség-kárhozat kérdés is!

Vácegresi baptista gyülekezet, ezt hirdeti Isten igéje az Ő Szentlelkén keresztül: Isten Jézus Krisztusban megbocsátott nékünk: Jézus Krisztus nevében bocsássunk meg mi is egymásnak – most és ezután! És amikor véget ér az istentisztelet, lehet odamenni a másikhoz, egy megélni azt, amiről az igehirdetés szólt. Ámen.