ALAPIGE: Mt 28:1-10

Kedves Testvéreim!

Talán a hírekből hallottuk már mindnyájan, hogy Ausztrália szavannáin óriási tüzek szoktak pusztítani a meleg, nyári időszakban. Azt mondják, teljesen reménytelen megállítani, fékezni vagy eloltani ezeket a hatalmas lángtengereket. A bennszülöttek azonban kitaláltak egy módot a védekezésre. Amikor a hírvivők továbbadták a jelt, hogy tűz jön, s melyik irányból, akkor ők maguk körül felégettek egy nagy darab földet, és odaálltak a közepébe. Ott védve voltak, mert a tűz már nem talált magának táplálékot, amit elemésszen, és azt a helyet kikerülte. Akik odamenekültek, azok élve maradtak.

Mi köze mindennek húsvéthoz? Annyi, hogy ami a nagyhéten történt mintegy kétezer évvel ezelőtt, ugyanazt beszéli el, mint ez az életből vett példa. – Mert ezen a világon is van egy olyan óriási tűztenger, amit ugyanúgy lehetetlen megállítani, mint ezeket a szavanna-tüzeket. Ami ugyanúgy elemészt mindent, ami az útjába kerül, mint a forró tűz Ausztráliában. És ez a bűn lángtengere, ami elől nincs menekvés egyetlen ember számára sem. Bűnben születünk, olyan világba, amelynek fejedelme a Sátán, és természetünk romlottsága folytán menthetetlenül bűnösökké válunk: nem tudunk bűntelenül élni, bennünket is elemészt az Isten elleni lázadás, a szeretetlenség, az önzés, a minden gonoszságba beletörődő közöny. Mintha számunkra sem lenne kiút.

És mégis van kiút. Maga Isten gondoskodott róla. Ő maga égetett fel egy talpalatnyi területet: a saját szívét. Ő maga adta halálba az Ő Egyszülöttét, hogy aki odaáll az Ő golgotai keresztje alá, azt többé ne érhesse a bűn pusztító tüze. Az mindörökre biztonságban tudhassa az életét.

A pusztító szavannatűz: a bűnös emberiség történelme az édenből való kiűzetés óta. Annak a belső körnek az önkéntes felégetése: nagypéntek. A biztonság, a megmenekülés, a tűzön való átmenetel záloga: húsvét, amikor legyőzetett a halál és kioltatott annak tüze.

Hogyan beszél erről a húsvéti evangélium? Egyetlen képkockát merevítsünk ki ebben a néhány percben a húsvéti leírásból, és ez az egyetlen képkocka hadd ábrázolja azt az elhengerített követ, aminek eredetileg a Jézus testét magában rejtő sír száját kellett volna lezárnia mindörökre. Hallgassuk meg először azt, hogy miről prédikál ez az elhengerített kő, másodszor lássuk meg, hogy ez a kő határkő, amely két felé választja az egész emberiséget, és a legvégén nekünk magunknak is választanunk kell, hogy ennek az elhengerített kőnek melyik felén állunk most, és melyik felén akarunk állni ezután.

I.

Tehát mit üzen nekünk, miről prédikál szavak nélkül is ez az elhengerített kő immáron kétezer év óta?

Először is elmond nekünk valamit a halálról. Elmondja azt, hogy a halál kikerülhetetlen az ember számára. Még Jézus Krisztus sem tudta kikerülni. Ha az a kő ott maradt volna a sír szájában, ha senki el nem hengerítette volna, akkor ezen a világon a halál maradt volna a legnagyobb úr. Akkor nem lenne reménységünk, nem lenne miért élnünk, hiszen egyszer – és ki tudja, melyik percben – úgyis visszavonhatatlanul vége szakadna mindennek. Akkor értelmetlenné válna az életünk, befejezetlenné válna az életünk, és nyomtalanul eltűnnénk mindörökre. Aki egy vállrándítással el tudja intézni mindezt, az soha nem gondolta végig, mit jelent számára az élet és a halál. Mert a halál nem szűnik meg létezni akkor sem, ha nem veszünk róla tudomást. A halál ott kopogtat mindannyiunk ajtaján, és jaj annak, akit készületlenül talál. Édesanyák, végig gondolták-e már egyszer is, hogy mi lenne, ha egy betegség elragadná a gyermekeiket? És mi lenne a gyermekekkel, ha ugyanez a betegség az édesanyákat ragadná el? Ha a kenyérkereső férjeket ragadná el? Mennyi minden maradna befejezetlenül? Mennyi minden maradna kilátástalanul? És ha meghalnánk, hogyan állnánk Isten színe elé? Hogyan számolnánk el a mi életünkkel? Húsvéti kérdések ezek, mert a választ egyedül húsvét adhatja meg. Mert elhengeríttetett a kő, és megnyílt a sír ajtaja: aki halott volt, feltámadt. A halál legyőzetett: mégis volt valaki, aki nagyobb Úrrá lett a halálnál: Jézus Krisztus. Ő felégette maga körül a világot, és azt mondta, aki engem követ, aki mögém áll, azon ugyanúgy nincsen hatalma a halálnak, ahogyan rajtam sem volt. De csak azoké ez a húsvéti örömhír!

A második, amit meg kell jegyeznünk, hogy ez az elhengerített kő keresztyén hitünk fundamentuma. Ha Krisztus nem támadt fel – írja Pál apostol – értelmetlen a mi prédikálásunk, értelmetlen a mi reménységünk, hiábavaló a mi hitünk. Keresztyén embernek az nevezhető az Újszövetség alapján, aki hiszi Jézus Krisztus feltámadását. Nem csupán elhiszi, a hit nem hiszékenység! A hit a Biblia szerint az értékrendünk alapja és az életünk mozgatórugója. Hinni Krisztus feltámadásában azt jelenti, hogy hiszem Krisztus istenségét. És ez nem valami magasztos dogmatika, hanem mindennapos valóság. Hinni Krisztus istenségében azt jelenti, hogy igaznak fogadom el a Bibliát, és ahhoz igazítom a gondolkodásomat, az indulataimat, az akaratomat, az egész életemet. És ezt csak úgy tudom megtenni, hogy naponkénti közösségben vagyok az én Urammal a Biblia olvasása és az imádság által.

De hinni Krisztus feltámadásában azt is jelenti, hogy hiszek Krisztus halálában is, abban a halálban, aminek én is az oka voltam az én bűneimmel. Aki hisz a feltámadásban, az tudja, mert felismeri és mert elismeri, hogy halálra méltó, hogy menthetetlenül nyomorult és bűnös, ítélet alatt álló ember, akinek érdeme nincsen, joga az Isten országához nincsen, és lehetősége, hogy magától megváltozzon, szintén nincsen. Aki hiszi Krisztus feltámadását, az rá van szorulva erre a megváltásra.

Hinni Krisztus feltámadásában azonban még ennél többet jelent: aki felismeri és elismeri azt, hogy bűnös, aki hiszi, hogy Krisztus éppen a bűnei büntetését hordozta el a keresztfán, aki hiszi, hogy Krisztus harmadnapon feltámadt, és ezzel megnyitotta a halál méhét azok számára, akik Őt követik, és aki akarja Őt követni, és mindezeket elmondja Neki személyesen imádságban, annak valami olyan csodában lesz része, ami az egész életét gyökeresen átformálja: átéli ő is a nagypénteki kereszthalált, és megtagadja, megfeszíti a régi, bűnös énjét, és átéli a húsvéti feltámadást is, amikor új emberként, immáron Isten megigazult gyermekeként új életre támad. Minden megváltozik benne: másképpen látja a világot, önmagát és Istenét egyaránt. Másképpen kezd el gondolkozni, beszélni és cselekedni. Ezt nevezi a Biblia „újjászületésnek”. Kedves igehallgatók! Tessenek végigolvasni az evangéliumokat, ha esetleg kemény beszédnek tartanák, ami most következik: de e nélkül az újjászületés nélkül nem lehet Istenhez jutni! Mert a Krisztusba, az Ő feltámadásába vetett hit nem elégszik meg ennél kevesebbel!

És utoljára: hinni a feltámadásban azt jelenti, hogy nagyon hálásak vagyunk ezért a megváltásért, és hálánk jeléül, ahogyan Krisztus odaajándékozta magát minékünk, mi is odaajándékozzuk önmagunkat Őneki. És ettől kezdve a mi életünk immár nem a sajátunk, hanem az Övé lesz, Ő rendelkezik mivelünk, és miközben mi napról-napra engedelmeskedünk Neki, rájövünk arra, hogy az igazi boldogságot, az élet teljességét, azt az örömöt és békességet, amit senki el nem vehet tőlünk, csak ebben az engedelmeskedésben, ebben a teljes Istentől való függésben lelheti meg az ember.

És harmadszor ez az elhengerített kő a jövőnk záloga. Nagypéntek után, amikor a követ ráhengerítették a sírbolt szájára, mindenki azt gondolta, hogy ez a történet itt véget ért. És három nappal később kiderült, hogy ez a történet még korántsem ért véget. Ez a történet folytatódik.

Amikor egy temetésen búcsút veszünk valakitől, akit szerettünk, akkor egy élet története számunkra véget ér. Mi úgy tudjuk, az többé nem fog folytatódni. És egy következő alkalommal a mi életünk fog ugyanígy véget érni. Ránk csukják a koporsó fedelét, elmondják, hogy jó vagy rossz emberek voltunk életünkben, ránk dobálnak néhány göröngyöt és elnyel a föld. Ennyi lenne az élet? – Húsvét azt üzeni: nem! Ennél sokkal több, mert a sír torkát elzáró kő elhengeríttetett, aki benne volt, feltámadt, a halottak közül elsőként, ami azt jelenti, hogy mindenki követni fogja: nemcsak a halálba, de a feltámadásba is. A mi történetünk sem ér véget itt a földön: van föltámadás, van élet a halál után – mert volt nagypéntek, és mert volt húsvét: érettünk!

II.

Kimerevítettünk egy képet a húsvéti történésekből, és ez a kép az elhengerített követ ábrázolja. Nézzünk erre a kőre most egy másik irányból, és lássuk meg, hogy ez a kő: határkő, amely kétfelé osztja az emberiséget, kétfelé osztja ezt a medgyesegyházi igahallgató gyülekezetet is.

Egyik felén állnak a Jézust keresők. És ami történik velük, ahogyan megváltoznak, ugyanúgy változnak meg azok, akik ma keresik és találják meg a feltámadott Krisztust.

Akik keresik, azok először még gyenge, remegő asszonyok. Először megdöbbenti és megrémiszti őket Mesterük nagypénteki halála. De ugyanúgy megdöbbenti és megrémiszti őket a húsvéti feltámadása is. Mert egyikre sem számítottak és mert egyiket sem tudták megérteni. Beleremegtek, amikor látták az egyetlen igazat a bűnösök helyett – maguk helyett – meghalni, és beleremegtek, amikor a halottat nem találták a halottak között. Ahogyan Krisztus meghalt a Golgotán, és feltámadt húsvétkor, olyannyira nem volt természetes, hogy aki látta, nem maradhatott olyan, mint amilyen azelőtt volt. És aki ma megérti azt, ami nagypénteken és húsvétkor történt, ma sem maradhat olyan, amilyen tegnap volt. Mert az, hogy valaki meghal helyettem, és azután feltámad, hogy valamilyen módon én is feltámadhassak majd, ahogyan ő, az nem hagyja válasz nélkül az embert. És a válasz először a félelem: a szó eredeti értelmében vett istenfélelem.

De ezek a gyenge, remegő asszonyok az első döbbenet után boldog, örvendező asszonyokká váltak. Íme, amit nem is hittek, amiben nem is reménykedtek, mégis megtörtént. Jézus mégis él. A halálon mégis lehet diadalmat aratni. És megint csak, aki ezt megérti, abból első döbbenet után szinte kirobban az örvendező hálaadás. Mi emberek tudunk örülni annak, ha jó napunk volt, ha kedvesek voltak hozzánk, ha sikerült elintézni a bevásárlást, ha fizetésemelést kaptunk, vagy jó piacunk volt – hát mennyire örülhetünk annak, hogy nem a halál a végállomás! Ha eddig ezt nem is tudtuk, most halljuk meg: elhengeríttetett a kő a sír szájáról, és ez azt jelenti, van feltámadás a halálból életre, mindazok számára, akik ezt hitték és elfogadták az élő Istentől, az Ő Egyszülött Fián, a Jézus Krisztuson keresztül.

És íme, az először remegő, azután örvendező asszonyok végül bizonyságtevő asszonyokká lettek. Mert ez a Krisztustól való új élet, ez az örömhír, hogy nincs vége a halállal a mi életünknek, kicsordul az ember szívéből és szájából. Erről nem tud hallgatni. Ezt meg akarja osztani másokkal. Aki ajándékot kapott, az boldogan mutogatja mindenkinek az ajándékát. És van-e nagyobb ajándék az örök életnél?!

Amit ezek az asszonyok átéltek, az a keresztén élet három lépcsőfoka: először remegő, azután örvendező, végül bizonyságtevő emberré lesz mindenki, akihez elérkezett a nagypéntek, és nagypéntek után a húsvét.

De ennek az elhengerített kőnek a másik oldalán is állnak valakik: a Jézust gyűlölők – a katonák.

Velük mintha épp az ellenkezője történne annak, mint ami az asszonyokkal történt. Ők először voltak örvendezők és erősek. Ha körbenézünk a bennünket körülvevő világban, azt látjuk, hogy akik ma örvendezők és erősek, azok közül egy sem hisz Krisztus halálban és feltámadásában. Ma annak van oka örülni, és annak van hatalma, fegyvere, aki lop, csal, hazudik, a családját is kihasználja, aki csak magával törődik, aki semmiért nem ad hálát, aki ennek a világnak az értékrendjét fogadja el, és ennek a világnak a fejedelmét szolgálja. Mint azoknak a katonáknak, akik a sírra vigyáztak. Ők voltak az elnyomó, a kizsákmányoló, a parancsokat osztogató, az élet és halál felett uralkodó hatalom képviselői. Ők voltak az erősek és az örvendezők – egészen addig, amíg Isten angyala meg nem jelent közöttük. Mert amikor megjelent, akkor az addig erősek és örvendezők kezdtek el holtra váltan remegni.

Egy hitetlen földműves dicsekedett a hitetlenségével, és levelet írt a helyi lelkipásztornak: „Tisztelt Uram! Kísérletet hajtottam végre. Vasárnap szántottam a földem és vasárnap vetettem be. Mindig vasárnap kapáltam és vasárnap szedtem gyümölcsöt. Vasárnap vittem haza a termést a magtáramba. És most mi az eredmény? Nagyobb a termésem, mint bárkié a faluban október végén!” A lelkész csak egyetlen sort válaszolt a levélre: „Isten nem mindig október végén egyenlíti ki a számlát!”

Igehallgató Testvéreim, azt a bizonyos számlát egyszer mindannyiunknak ki kell egyenlíteni. Pedig erre mi egyszerűen képtelenek vagyunk. Csak egyvalaki egyenlítheti ki helyettünk is: Jézus Krisztus, akit megfeszítettek nagypénteken, és aki feltámadt halottaiból húsvétkor. Mindannyiunkért megtette ezt, de a Szentlélek igazoló pecsétjét csak annak az életére nyomja rá, aki elfogadta ezt az ajándékot, aki maga is meghalt és feltámadt, és azután már aszerint él tovább. Az remegő emberből örvendező és bizonyságtevő emberré lett. Aki viszont ezt nem fogadta el, lehet, hogy ebben a néhány évtizedben jól érezheti magát, erős és vidám lehet, de remegni és sírni fog majd azon a napon, amikor az Úr színe elé kell állnia. És ne tessék ezt félreérteni, ez nem fenyegetés, hanem szeretetteljes, féltő figyelmeztetés.

III.

Igehallgató Testvérem, az életünk elbeszéli, hogy most melyik felén állunk a kőnek. De a mai húsvéti evangélium az, hogy ezen lehet még változtatni, mert az a meghívás, ami szól mindannyiunk felé, ma is hangzik: „Jöjjetek, lássátok meg …”

Azt mondja az angyal:

Lássátok a sírt … felismeritek-e benne Krisztus nagy leereszkedését? Felismeritek-e benne, hogy aki bűnt soha nem ismert, aki az Istennél lakozott dicsőségben, bűnné, átokká lett miérettünk? Odaadta a halálba önmagát, hogy ne nekünk kelljen meghalni. Kifizette a bűnnek azt a rettenetes zsoldját, amit mi sehogy nem tudtunk volna kifizetni. Mindenéről lemondott, hogy nekünk mindent megadhasson. Az Atya is elhagyta őt, hogy bennünket soha el ne hagyhasson többé. Ha ezt egy utolsó koldus vagy egy megvetett bűnöző tette volna meg, akkor is egész életünkre hálásak lennénk neki, akkor sem feledhetnénk egyetlen percre sem – lássátok hát a sírt, legalább most, húsvétkor, hogy mit tett érettetek Jézus Krisztus, az Isten Egyszülött Fia!

Lássátok a sírt … felismeritek-e benne a bűnötöket? Ami Krisztust, az egyetlen Szentet oda juttatta. Mert Őt nem csak a főpapok ítélték el, nem csak a zsidók, nem csak Pilátus – hanem az ember bűnös természete, amely nem tudja soha elviselni az Isten szentségét. Jézus Krisztus azért halt meg, mert én loptam, hazudtam, fájdalmat okoztam a szüleimnek vagy másoknak … Jézus Krisztus az én bűneimért halt meg, Szűcs Sándor bűnéért, Stelkovits Árpád bűnéért, Nagy György bűnéért, aki itt ül most, mindazok bűnéért …

Lássátok a sírt … ennyi lett volna a jövőtök: alig két négyzetméter. Mi az, amit magaddal vihetsz ebből a világból? A pénzed? A hatalmad? A gyermekeid? A házad? A kerted? A nagy tetteid? – Krisztus nélkül, nagypéntek nélkül, húsvét nélkül mit ér az ember? Mivé lesz az ember? Csupán ideig-óráig élő emlékké és humusszá.

De lássátok a sírt … Jézus nincs itt! Feltámadott! És te sem fogsz itt maradni! A halál legyőzettetett mindörökre. Az én halálom is, és a Testvérek halála is. Ez a húsvét örömüzenete. És azért szólt ez az igehirdetés, hogy ezt az örömüzenetet mindenki meghallhassa, aki még nem hallotta: Jézus Krisztus él most és mindörökké – és vele együtt élnek az Övéi most és mindörökké. Ámen.