ALAPIGÉK: Efézus 4:1-6.11-16 és Filippi 4:19

Kedves Testvéreim!

Folytatjuk a tegnap este megkezdett sorozatot a Gyülekezet szükségleteinek felsorolásával. Természetesen itt is lehetne sok mást is említeni, de ha nem csak hallgatjuk, hanem hozzá is mérjük az életünkhöz ezeket a bibliai igazságokat, akkor azt hiszem ennyi is elég lesz egy alkalomra.

Lássuk tehát rögtön az elsőt: a gyülekezetnek tudnia kell, hogy mit hisz és mit (vagyis kit) képvisel! És ha kell, számot is kell adnia a küldetéséről, a feladatáról, akár még a világ előtt is. Mit jelent ez és miért fontos? Azért, hogy legyen identitásunk: azonosságtudatunk! Úgy is mondhatnánk: kell hogy legyen látásunk, a szolgálatunkkal, a küldetésünkkel, a gyülekezetünk jövőjével kapcsolatban. Ami nem vágy, nem fantazma – hanem Istentől kapott kép. Azonosságtudat: Ki vagy te? Kinek látod önmagadat? Milyennek látja önmagát a gyülekezet? Milyennek látják mások ezt a gyülekezetet? És milyennek látja Isten? Nem nehéz kitalálni: akkor jó, ha ez a három fedi egymást. Isten azt mondja a gyülekezetről: legyen szent! Ki merjük-e mondani mi is magunkról, hogy szentek vagyunk, hogy az Istené vagyunk, kizárólagosan az Ő akaratának alávetve és az Ő munkájára félretéve? És mondják-e rólunk mások is, hogy szentek vagyunk? Ennek a falunak a lakói mondják-e a baptistákról, hogy szentek?

Fontos dolog ez! Mert sokan vannak, akiknek az azonosságtudatuk, az önmagukról alkotott képük torz – nem reális, nem Istentől kapott, hanem vagy kisebbrendűségi érzésekből vagy pedig az ellenkezőjéből: gőgből, bizonyítási kényszerből – vagy bármi másból fakad. És akkor a gyülekezet vagy hallgat, lapít, csöndben meghúzza magát és bocsánatot kér azért is, hogy létezik – vagy kioktatja, lenézi, lesajnálja a másik egyházat, a másik gyülekezetet, és főleg a hitetleneket.

Tudjuk-e például, hogy miért vagyunk baptisták? Biztosan nagyon érdekes volna, ha most mindannyiunknak lenne lehetősége erre a kérdésre válaszolni. De nem mindegy, hogy mit válaszolunk! Azért vagyunk baptisták, mert voltak emberek, akik a hit útját kitaposták előttünk valamilyen irányban, és meg vagyunk győződve arról, hogy ez az út – a ruháját, a formáját – tekintve tökéletesen megfelel ahhoz, hogy megtöltsük tartalommal! De meg kell töltenünk tartalommal! És nem a ruháját kell szidni, a formáit, a kereteit, a szabályait kritizálni, ha nincs tartalma, ha mi mindannyian nem töltjük meg tartalommal!

Hadd kérdezzem: tudod-e hogy mit hisz és mit képvisel? Hogy miért van ott, ahol van? – Mert nem mert arrébb menni? Vagy mert ideszületett? Ha valaki csak ezért van itt, annak annyit is ér! – Én azért vagyok itt, mert egyrészről Isten ide állított, másrészt pedig mert én itt akarom és itt le is tudom élni az életemet Jézus Krisztussal. Itt. Nem máshol, nem egy kicsit itt is, egy kicsit ott is. Ezt választottam – akkor ezt is szolgálom. Azt gondolom, ez az azonosságtudat nagyon sok hívő ember életéből hiányzik. Ha viszont megvan ez a belső identitásunk, ez a belső bizonyosságunk, ha tudjuk azt, hogy miért követjük Krisztusunkat, tudjuk, hogy ez az út hova vezet – és vállaljuk azt is, hogy ezt az utat, bármerre is kanyarog, de végigjárjuk: akkor tud bennünket használni az Úr. És akkor fog is használni, mert használhatóak leszünk a számára. De addig, amíg azzal sem vagyunk tisztában, hogy mi kik vagyunk, hogy mit vár tőlünk a mi Urunk, mit várnak mások rajtunk keresztül az Istentől, amíg nincs összhangban az, amit mi mondunk magunkról, amit mások mondanak rólunk és amit az Úr mond a gyülekezetéről – addig használhatatlanok vagyunk az Isten országa építésére.

Aztán a gyülekezetnek fegyelemre van szüksége! Nem sok szó esik gyülekezeteinkben a fegyelemről, valahogy nem szeretünk erről beszélni, inkább kikerüljük a témát – pedig elengedhetetlenül szükséges és állandó gyakorlata kellene hogy legyen ez is egy gyülekezet életének, mert biztos, hogy sok hátráltató dolog ennek a fegyelemnek a hiányából fakad. Este fogok még erről beszélni más vonatkozásban is.

Hol kezdődik ez a fegyelem? Ott, hogy minden férfinak és nőnek tudnia kell, hogy mi a feladata a gyülekezetben. Ez a legelső. Mert mindenkinek van feladata. És a fegyelem azzal kezdődik, hogy teljesítjük a kötelességeinket, vagy azt, amit felvállaltunk, vagy azt, amit csak megígértünk. De nehezen megy ez nekünk. Pedig nincsen annál szomorúbb dolog, ha már egy hívő emberre sem lehet számítani, mert megígér valamit Istennek, embernek, és nem teszi meg. És ha ezt többször megcsinálja, lassan elveszíti a hitelét. Az élete lesz hiteltelen. És akkor hiába mondaná akár az evangéliumot is – az emberek már nem hisznek neki. És sajnos az a tapasztalat, hogy ezt a hitelességet, ezt a bizalmat nagyon könnyű elveszíteni, egy-két alkalom már bőven elég – de visszaszerezni nagyon-nagyon sok időbe, energiába, hűségbe, szeretetbe kerül. Nem éri meg elveszíteni, mert sokkal-sokkal nehezebb visszaszerezni. Végső soron így a fegyelem engedelmességet jelent. De ezen túl jelenti azt is, hogy a gyülekezet tisztaságát és szentségét mindenáron meg kell őrizni! Ez Istentől rendelt kötelességünk. Egyszerűen, mivel az Istennek nincsen közössége a bűnnel, és ahogyan mi magunknak is harcolnunk kell a saját bűneinkkel, úgy a gyülekezetben sem tűrhetjük meg azt. Mert ha eltűrjük, ha megengedjük, ha eltussoljuk, ha megmagyarázzuk – akkor az Isten szépen lassan kivonul a gyülekezetből, a gyülekezet életéből, és az magára marad. És egészen biztos az is, hogy sok gyülekezetben ezért nincsen erő, ezért nem kívánatos. Tehát lehet hogy ez kellemetlen, sőt egyenesen kínos, de tudomásul kell vennünk, hogy a mi Istenünk a rend Istene és nincsen közösségben a rendetlenséggel. Akkor sem, ha bennünk van és akkor sem, ha a közösségünkben van.

A következő nagy szüksége a gyülekezetnek, hogy közösséggé kell formálódnia! Erről szeretnék a legrészletesebben beszélni.

Két képet hadd villantsak föl az Újszövetségből, hogy a közösség lényegét megértsük:

Jézus mondja: „Én vagyok az igazi szőlőtő, ti a szőlővesszők”. Olyan bensőséges, szerves, elszakíthatatlan közössége van a Krisztusban igazán hívő keresztyénnek az ő Urával, mint amilyen a szőlővesszőnek a szőlőtőkével. És mint amilyen természetes az, hogy nem egy vessző nő ki a tőkéből, hanem több (aztán az egyik alacsonyabb, a másik hosszabb, az egyik vékonyabb, a másik vastagabb – de nem ez a fontos, a fontos az, hogy mindegyik ugyanabból a tőkéből hajt ki, tehát mindben ugyanaz a nedv kering, mindegyiket ugyanaz a gyökérzet táplálja, és mindegyik ugyanolyan gyümölcsöt fog hozni.) – ugyanolyan természetes az is, hogy összetartoznak azok, akik egyébként külön-külön is Krisztusban vannak. Minden vessző külön csatlakozik a tőkéhez, és mégis egyek a tőke által.

Péter apostol egy kicsit élettelenebb képet használ, de az is szemléletes. Azt mondja, hogy ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, amelynek szegletköve Krisztus (1Pét 2:5-6). E szerint a kép szerint is Krisztus az alap vagy a bezáró kő, és a különböző formájú kövek szépen elrendeződnek, és a szeretet habarcsától összetartva fölépülnek egy házzá. S ha már áll a ház, akkor nagyon nehéz megmondani, hogy melyik annak a legfontosabb köve. Úgy lett belőle ház, hogy sok kő szépen elrendeződött. Egy bizonyos gondolat valósult meg abban, hogy felépült, egy bizonyos elv szerint, bizonyos céllal, rendeltetéssel. És összeköti őket valami – ez pedig a szeretet. Az tartja össze, az a jó cementes habarcs, és nem lehet őket szétverni. És így ad menedéket, otthont valakinek, valakiknek. Így van értelme az egésznek. Mint élő kövek, épüljenek föl lelki házzá. És ott is egymásra támaszkodnak, egymásra épülnek ezek a kövek. Egy kőből nem lehet házat építeni – és sok kő szanaszét még nem ház.

De miért nem megy ez nekünk olyan sokszor? Sok mindent lehetne itt említeni, de csak két nagyon gyakori problémára hadd utaljak:

Először is az az akadálya annak, hogy mi igazán közösségként éljünk, mint Krisztus tanítványai, hogy megmérgezett bennünket a világnak az individuális szemlélete. Az, hogy elsőrenden én, másodrenden én, aztán harmadsorban jöhet még valaki, akihez valami érdekem fűződik, vagy akihez tartozom, akitől várok valamit – vagy akit véletlenül szeretek igazán, önzetlenül, ha ez egyáltalán előfordul. Utána esetleg a többiek. De a többi többnyire már ellenség. Én, én, én … Az én akaratom, az én elképzelésem, az én kényelmem, az én szokásaim. Ahogy nekem tanították, ahogy mi csináltuk otthon … Csak úgy csinálja jól mindenki! Teljesen magunkat állítjuk a középpontba, és egyedekben gondolkozunk. Márpedig a Bibliából kitűnik, hogy Isten népe nem egyedek összessége, hanem egy közösség. Az Ószövetségből különösen hangsúlyosan kitűnik ez. Egyvalaki vétkezik – az egész csapat vereséget szenved. Egyvalaki mély bűnbánatra jut – az egész népet megáldja Isten. Egyvalaki komolyan imádkozik – nagy ajándékot kap mindenki. Az egészet nézi mindig Isten. Ez a gondolat jelenik meg Pál képében is: ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a tagok mind. Ha tisztességgel illettetik egy tag – ahogy ő írja – vele együtt kapják azt a tagok mind (1Kor 12:26). Ez a bibliai gondolat. A mi gondolkodásunk meg az, hogy egyedek. Vannak rokonszenves egyedek, ellenszenves egyedek, meg számunkra közömbös egyedek. Ez utóbbi csoportba tartozik a legtöbb. De a legfontosabb vagyok én. És képtelenek vagyunk feloldódni, megnyílni és egymást elfogadni. Ha rájövünk is néha-néha, hogy rászorulunk egymásra, képtelenek vagyunk arra berendezkedni, hogy valamit én is tudok adni a többieknek Isten kegyelméből. És hogy nem én vagyok a nagy, aki adok, hanem Ő – mármint Jézus – adott nekem valamit, s ezt tovább tudom adni, és nagyon sok mindent meg a többiektől várok, és nagyon örülök, hogy vannak többiek, és így kölcsönösen kiegészítjük egymás szegényes életét.

Róma 15:5-ben mondja Pál: „Fogadjátok be egymást, amiképpen a Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére”. Ahogy Krisztus befogadott, úgy fogadni egymást! Jaj, de messze vagyunk ettől! Krisztus feltétel nélkül fogadott be. „Amint vagyok, sok bűn alatt …” Hogy aztán ne maradjak olyan. Majd formálódom a Vele való közösségben. Így változhatna a gyülekezet igazi közössége kohóvá, amelyben formálódunk, amelyben felmelegszenek a rideg, merev életek, szívek, gondolatok, gondolatrendszerek és szokásrendszerek. Ahol fejlődésképessé válunk, ahol észrevétlenül is formáljuk egymást, pusztán szeretettel. Nem erőszakkal, meggyőzéssel, erővel vagy hangerővel – hanem szeretettel.

Ettől a beteges, individuális gondolkodástól, ami ránk jellemző, főleg az európai keresztyénségre, ide kellene eljutnunk, hogy Krisztus teste vagyunk és annak tagjai rész szerint. És mindannyiunkban rész szerint van az ismeret, a szeretet, az ajándék. Minden. Egy kicsit én kaptam, egy kicsit a többiek – s milyen jó, hogy kiegészítjük egymást, és így együtt vagyunk egy test. Ehelyett mindenki maga szeretne lenni egy test. Vagy sokszor maga a fő. De ez már Krisztus-káromlás.

Ez tehát az egyik akadály, hogy belénk ivódott – nemcsak mi vagyunk ennek az okai. Így neveltek minket, benne van évezredek óta az európai gondolkodásban, megmérgezte már a görög-hellén kultúrán keresztül a keresztyén gyakorlatot is ez a beteges, korlátolt, nagyon leegyszerűsített, beszűkült individualista gondolkodás. És Isten Szentlelkének nagyon sokat kell formálnia rajtunk, míg végre tudunk örülni egymásnak, elfogadni egymást, föloldódni a közösségben. Amikor nem a kisebbségi érzéseim bénítanak és nem az erényeim vagy erőm tesz gőgössé, hanem egy leszek a többi közül. És örülök annak, hogy sokan imádjuk az Urat, és hogy az Úr itt van köztünk, és Ő a Fő, és nem fejetlen a test. És rádöbbenek arra, hogy mi az én funkcióm, és elkezdem azt végezni. És a láb nem akar fül lenni – és fordítva. Azt csinálja, amivel az Úr megbízta. A másik is azt csinálja, és gyönyörűen működik az egész. De jó lenne ide eljutni!

A másik leggyakoribb oka annak, hogy nehezen tudunk igazán közösségre jutni, az, hogy nem akarjuk mi valóban megtagadni önmagunkat. Mindenképpen szeretnénk átmenteni magunkat, még akkor is, amikor a Krisztussal való közösségbe kerülünk, vagy szeretnénk kerülni. És az, hogy mi nem akarjuk megtagadni magunkat, az azt jelenti, hogy nem vállaljuk a Krisztus-követést. „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát” – ezt mondja Jézus. És az ilyeneket jelent (egyebek között), hogy: mondjon le róla, hogy ő a legokosabb. Mondjon le arról, hogy ő az egyetlen. Otthon lehet ő az egyetlen keresztyén vagy a legokosabb keresztyén, – egy gyülekezetben már nem lehet. Mert ott még legalább tíz van, aki a legokosabb akar lenni. És amíg van tíz, aki a legokosabb akar lenni, nem lesz közösség ebből a tízből, meg a többiből sem! [Mert az is észrevehető, hogy aki maga nem akarja megtagadni önmagát, az követeli leghangosabban, hogy a többiek tagadják meg végre magukat!] – De a gyülekezetben egy vagyok a többi közül. Otthon lehet, hogy az egyetlen. – Na innen kell eljutni oda, hogy megtagadom önmagamat. Nem akarok egyetlen lenni. Ő az egyetlen, aki feje a testnek. Én pedig egy tagja vagyok az Ő testének. Én nem az a kiváltságom, hogy én vagyok a legkiválóbb tag, mert mindegyik egyforma. Az a kiváltságom, hogy az Ő testének tagja lehetek, hogy az Ő Lelke jár át engem, hogy az Ő munkáját végezhetem, és Ő mint Fő, irányít és használ engem. Ez a kiváltság. És ez mindennél nagyobb kiváltság. Ezzel sem lehet büszkélkedni, csak hálásan tudomásul venni és élni vele, mint lehetőséggel. De ehhez az kell, hogy én feladjam magamat, nem akarok már „valaki” lenni. Ő legyen nagy, Krisztus legyen minden mindenekben. És a mögött, hogy nehezen vagy sehogy sem alakul ki igazi közösség keresztyén gyülekezetekben, nagyon gyakran ez van, hogy az ott lévő tagok nem mondanak le a maguk függetlenségéről, a maguk primátusáról, elsőbbségéről, a maguk elképzeléseiről. Képtelenek megtagadni magukat a szó olyan értelmében is, hogy megtagadni a múltjukat, hanem abban fáradnak el, hogy leleplezik, takargatják, titkolják, magyarázzák, szépítik azt, amit le kellene leplezniük éppen a közösség előtt: ’nézzétek, ilyen vagyok, ha akartok, botránkozzatok meg!’ És akkor kiderül, hogy mindenki „olyan”, és mindenkinek hasonló, vagy sokszor azonos bukásai vannak, kísértései vagy győzelmei, tapasztalatai vannak. És ez már közösségé rántja össze az addig különálló egyedeket, hogy hiszen mi azonos nyomorúságban voltunk, azonos bűnökre kaptunk bocsánatot, azonos Úrtól kaptunk bocsánatot, ugyanaz az Úr küld minket ilyen nyavalyásan is szolgálni. Hát akkor mi testvérek vagyunk. [Csak éppen ezt be kell ismerni és el kell ismerni!] Akkor nincs más dolgunk, minthogy szeressük és segítsük egymást. De addig, amíg ide el nem jut valaki, amíg így meg nem nyílik, amíg nincs annyi bátorsága, hogy őszinte legyen, hogy bízzék testvéreiben, addig leplezni fogja magát, addig nem tagadja meg magát – és addig nem lesz az egyedek összességéből közösség.

De folytassuk a gyülekezet szükségleteinek sorolását: a gyülekezetnek szüksége van hiteles vezetőkre. Ez legalább olyan kényes téma, mint amilyen a fegyelem kérdése volt az előbb. De erről is beszélni kell. A legelső kérdés, hogy mikor hiteles egy vezető? Mi garantálja a hitelességét? Maga Isten! Ez a legelső szempont. A hiteles vezető attól hiteles, hogy Isten állította a posztjára. Nem ő maga érdemelte ki, vagy harcolta meg azt magának, nem azért lett vezető, mert egyébként egy nagyon szimpatikus ember és mindenki szereti – hanem mert Isten tette vezetővé. De honnan lehet azt megtudni azt, hogy kikre akarja Isten a gyülekezet vezetését rábízni? Egyrészt vannak bizonyos emberi jelei annak, hogy ki alkalmas a vezetésre. Pál apostol több helyen is jellemzi a vezetésre alkalmas embereket. De van ennél a külső jellemzésnél két sokkal fontosabb jellemzője a hiteles vezetőnek. – Eddig nem mondtam, most szeretném beszúrni, a vezetőkön nem csak a lelkipásztort értem. Sőt, nem elsősorban a lelkipásztort. Az teljesen más dolog. Most a gyülekezet lelki vezetőiről van szó, presbiterekről, diakónusokról, tanítókról, ifjúsági vezetőkről, igeszólókról, imaóra-vezetőkről – olyanokról, akik részt vállaltak a gyülekezetet testi-lelki vezetésében. Róluk van szó. – De hogy folytassam, amit elkezdtem, az a bizonyos két nagyon lényeges jellemzőjük ezeknek az Istentől rendelt vezetőknek az, hogy egyrészt van elhívásuk, egyenesen az Úrtól, és nagyon is konkrétan a feladatukra nézve – másfelől pedig életüknek és szolgálatuknak van gyümölcse! Elhívás és gyümölcs – ha ez hiányzik vezetőink életéből, bizony meg kell gondolnunk, hogy valóban Isten helyezte-e őket arra a posztra. Mert az Istennek való engedelmesség soha nem maradhat hatás nélkül. Semmilyen téren. És ezért kell hogy legyen a hiteles vezető életének és szolgálatának gyümölcse!

A következő olyan szükséglete a gyülekezetnek, ami ebből az előzőből fakad: ez pedig a biblikus és gyakorlatias munkamegosztás. Ennek az alapja, hogy mindannyiunknak van helye és szolgálata a gyülekezetünkben, Hogy mindannyiunkra akar bízni Isten valami kisebb vagy nagyobb feladatot – mert Isten országában nincsen munkanélküliség, hiszen ezt az országot nekünk kell építenünk. És ennek a munkamegosztásnak lesz egy olyan nagyon is jótékony hatása, hogy a gyülekezet terheit sem az a néhány testvér viseli, aki erre eddig önként vállalkozott. És így nem fognak összeroppanni, megkeseredni, idő előtt visszavonulni vagy belebetegedni a munkába és a felelősségbe. És ennek a munkamegosztásnak így a legalsó alapja a felebaráti, testvéri szeretet lesz, amely nem nyugszik abba bele, hogy a másik megszakad, míg nekem egyáltalán nincs vagy sokkal kevesebb a terhem. Akkor segítek neki, mert nem az a célom, hogy én egyedül minél hamarabb a célba jussak, hanem hogy együtt, lehetőleg minél többen érjünk be a közös célunkba. Ehhez van szükség munkamegosztásra.

És végül egy utolsót hadd említsek: a gyülekezetnek szüksége van önkontrollra. Az önkontroll folyamatos önvizsgálatot jelent Isten előtt, hogy él-e a gyülekezet, hogy betölti-e azt a feladatot, amit az Úr rábízott, hogy van-e még célja, és a cél felé tart vagy más rég eltévedt – állandó bűnvallás és könyörgés Isten vezetéséért. Ezt jelenti az önkontroll. Mi is bele-belenézünk a tükörbe, hogy lássuk, rendben vagyunk-e még. Hogy nem koszos az arcunk, például. Isten tükrében pedig azt láthatjuk meg, hogy nem koszos-e a szívünk? Önmagunkat láthatjuk Isten kijelentésén és igéjén keresztül. És ebből az összehasonlításból megszülethet a mindig aktuális válaszunk Isten felé: hálaadás vagy bűnvallás. Ez az a két gólyaláb, amin Isten gyülekezete nagyokat tud lépni.

Azzal kezdtem, hogy sok mást lehetne még ezeken kívül is összegyűjteni, amire az élő gyülekezetnek nagyon is szüksége van a mindennapokban. Ennyire jutott idő és lehetőség – merjük ezt az előttünk álló napot rááldozni arra, hogy Isten igéjéhez hozzámérjük magunkat. Mert a gyülekezet tagjaiként mindezek a mi szükségleteink is. Amely szükségletünk betöltetett, azért legyünk nagyon hálásak, ahol pedig hiányosság van még, azért könyörögjünk és cselekedjünk. Ámen.