ALAPIGÉK: 1Korintus 12:12-27 és 1Thesszalonika 4:9-11

Kedves Testvéreim!

Harmadik alkalommal gyűlünk össze, hogy a mi Urunk tanítson bennünket az Ő terve szerint való gyülekezet életéről. Ma este és holnap délelőtt a gyülekezet szolgálatáról lesz szó, arról a szolgálatról, amit a gyülekezetnek befelé, önmaga felé kell végeznie, és arról, amivel kifelé, a világ felé tartozik, amire tulajdonképpen elhívattatott. mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, szeretném egyetlen mondatban megmagyarázni ennek a most következő két alkalomnak a címválasztását. A gyülekezet életterülete az imaház négy falán belül van, és elsősorban a gyülekezeti tagok közösségében van. A munkaterületük viszont nem itt benn, hanem odakinn a világban van, hiszen a gyülekezet nem önmagért él, hanem a világban lévők megmentéséért. A gyülekezet arra való, hogy vasárnapról vasárnapra önmagunkat emlékeztessük a Biblia igéire: a mi üzenetünk először mindig kifelé kell szóljon, először mindig Isten megmentő kegyelméről kell szóljon, és csak azután a megszentelő, a hitben növekedést adó tanításról. Amíg nincsen, aki megtérjen, addig nincs kit a hitében erősíteni sem. Úgy látom, hogy ma a keresztyén gyülekezetek ezt a kettőt keverik össze végzetes módon: a munkaterületük az imaházon, a templomokon belül van, és kimerül abban, hogy azokkal törődjenek, akik már idebenn vannak – az életterületük viszont kint ragadt, és az életük a világról szól, meg a világnak szól. Tessék megnézni, hogy egy hívő embert mennyi elvárás, kötelesség és tennivaló fűz a gyülekezetéhez – és ugyanakkor a világ felé sem üzenete, sem ideje, sem ereje nincsen szolgálni! Ne tessék félreérteni, ezzel nem azt mondom, hogy baj a szoros kapcsolat a gyülekezettel meg a testvérekkel: a baj az, ha egyoldalúvá válik ez a kapcsolat, és a sok testvér kiszorítja a gyülekezetből az Istent kereső bűnöst. Mert a sok testvérnek rengeteg ideje, erőfeszítése, pénze megy el egymásra, és nem marad semmije arra, aki még nem tartozik közéjük. És akkor a gyülekezet már régen nem Isten eszköze a bűnösök megmentésében, hanem valamiféle vallásos klub, ahová a közös érdeklődésűek összejárnak, hogy egymást szórakoztassák.

Ezt a kettősséget szeretném megmagyarázni ma este és holnap, hogy megértsük: mind a kettő nagyon fontos, és egyiket sem lehet kijátszani a másik ellen. Az is baj, ha a gyülekezetnek nincs missziója, annyira leköti az energiáját saját maga – az ilyen gyülekezet halott, mondja Spurgeon. De az is baj, ha egy gyülekezet mindig csak missziózik, mindig csinál valamit – és közben nem marad ideje arra, hogy a gyökeret eresztett vetést gondozza, plántálja. Akkor az, amit vetett, tönkre fog menni. Arról nem is beszélve, hogy a gyülekezetnek meg kell tanulnia Urával lenni – hogy azután Uráért tenni is tudjon. És ennek a helye a gyülekezet közössége. De tenni azután elsősorban a világ megmentéséért kell.

Ennyi bevezetés után lássuk, hogy mit jelent a gyülekezet életterülete, azaz miben áll a szolgálata befelé, önmaga felé. Olyan dolgokról lesz szó, amik nélkül a gyülekezet nem lesz alkalmas arra, hogy a munkaterületén helyt álljon. És ebben benne van máris a befelé való szolgálat célja is: Krisztus az övéit fel akarja készíteni arra, hogy eszközzé váljanak Isten országának kiteljesedésében: ez pedig azt jelenti, hogy a gyülekezet olyan kohó, amiben minden egyetlen cél érdekében olvad össze: ez a cél pedig a misszió.

Miben áll tehát ez a felkészülés, mi az, amivel a testvér a testvérnek tartozik? Néhány felhívást fogok a Szentírásból felolvasni és röviden megmagyarázni, a közös mindegyikben egyetlen szó lesz: „egymást”. Ami most következik testvérek, azt mind egymásért kell tennünk, hogy azután alkalmassá legyünk arra, hogy együtt másokért éljünk és munkálkodjunk a gyülekezetet elhívó Úr akarata és terve szerint.

1.) Róm 15:7 „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” – Két nagy igazság van belerejtve ebbe az igeversbe. Az egyik az, hogy a gyülekezetnek mindig nyitottnak kell lennie. Befogadni annyit tesz: magamhoz venni, életközösséget vállalni, a magamét is megosztani a másikkal. nem az imaházba kell nekünk a másikat befogadni, hanem az otthonunkba, az életünkbe. nem elég azt mondani: gyere barátom, bármikor jöhetsz az imaházba! Bármikor jöhetsz hozzám is, mert a lakásom ajtaja is nyitva áll előtted, meg a szívem ajtaja is, és szívesen meghallgatom a problémádat, sőt, ha tudok, még segítek is.

Ma egyre jobban megüresedik a „testvér” szavunk, annyi, mintha „elvtársoznánk” egymást. Lefokozódik gyülekezeti megszólítássá, és elvész belőle a tartalom: az, hogy mi valóban testvérek vagyunk, ami sokkal több, mint a legjobb barátom, a legközelebbi munkatársam. Ami éppen ezt a feltétlen bizalmat, őszinteséget, szeretetet, felelősséget jelenti. A testvérem soha nem lesz számomra idegen, megvetett, lenézett, kimosolygott: mindig hozzám tartozó marad, akiért kész vagyok mindent megtenni. A gyülekezetnek szüksége van erre a közösségre. Tudunk-e így gondolni egymásra, a mellettünk ülőre, vagy aki a legtávolabb ül tőlünk?

A másik nagy igazság pedig, hogy ez az egymás befogadása is Isten dicsőségére van. Sőt, ez van igazán Isten dicsőségére! Amikor a hívő megtanul a másikért élni! Vagyis az ilyen közösség az, ami Istent dicsőíti. Ha közömbösen, keserűen, kritikusan, lenézően vagy talán gyűlölködően gondolunk egymásra és vagyunk egy gyülekezet, abban Isten nem tud gyönyörködni. De az élő gyülekezet nem is ilyen.

2.) Gal 6:2 „Egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be Krisztus törvényét” – olvassuk hozzá az 5.v.-et is: „… mindenki a maga terhét hordozza.” Akkor hát egymásét vagy a magunkét? Egymásét is, meg a magunkét is. Mert hányan vannak, akik mindig a másik terhével foglalkoznak, a magukéra pedig nem marad erejük, idejük. Meg aztán talán könnyebb is másoknak segíteni, mint a magunk problémáit rendezni, könnyebb másutt hívőnek lenni, mint otthon helytállni. A másik véglet pedig, amikor valaki mindig csak magával törődik, mindig csak magáért imádkozik, de senki másért nem tesz semmit.

Ez a két vers így egymás mellett ellentmondana egymásnak – ha ugyanarról a teherről lenne szó. De itt két különböző teher, két különböző kifejezés szerepel. Az első szó eredete visszautal egy olyan kétfülű kosárra, amit ha egy vásárban telepakoltak, akkor csak két ember bírta el, együtt kellett hazavinniük. Ezt a terhet egyvalakinek esélye sem lett volna megemelni és mozgatni. A másik szó pedig visszautal a katonák harci felszerelésére, arra a túlélőcsomagra, amit mindenkinek őriznie kellett a baj esetére. Ezt senki nem adhatta át másnak, mert nélküle akár életveszélybe is kerülhetett.

Hordozzuk a magunk terhét, és amit nem lehet vagy nem szükséges, ne akarjuk másra hárítani. Legyen viszont nyitott szemünk és szívünk arra, hogy meglássuk, miben segíthetünk másnak. Hogy ezzel töltsük be Krisztus törvényét: a másikért áldozatot is vállaló szeretet törvényét.

3.) Ef 5:21 „Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében” – Furcsa, hogy ilyet is lehet olvasni a Bibliában. Mert az engedelmességet mi automatikusan Istenhez kapcsoljuk. Azonban itt egy kicsit módosul a fogalom, az engedelmességnek egy egészen konkrét mozzanatát jelöli, ami éppen Krisztus félelmében minden ember felé kötelességünk lenne. A szó jelentése: „aláhelyezi, alárendeli magát valaki másnak, lemond arról, hogy ő legyen az első”. Van olyan bibliafordítás, amely így mondja: „engedjetek egymásnak”, engedjétek a másikat magatok elé. Legyen fontosabb a másik.

Az uralkodás ellentéte a szolgálat. A mi Megváltónk éppen abban mutatott példát, hogy az Isten felé tülekedésben a sor végére állt, és Ő, a mindenek Ura mindenek szolgája lett. És miután megmosta a tanítványai lábát, azt mondta: nektek is így kell cselekednetek egymással. Aki nagy akar lenni közületek, legyen a legkisebb, legyen szolga, sőt egyenesen rabszolga, akit nem tüntetnek ki, nem fizetnek meg azért amit tesz: de ő csak teszi az Ura iránti hűségből.

Engedelmeskedjetek egymásnak – azt jelenti: legyetek egymás szolgái. Dolgozzatok egymásért. A kezetekkel, a fejetekkel, a lehetőségeitekkel, a pénzetekkel – éljetek egymásért.

Erre azonban csak az képes, aki tudja, hogy Krisztus őérette ugyanezt megtette. Hogy Krisztus őérette nem csak rabszolgaságot, de a halált is elvállalta. Az ilyen embert, az ilyen gyülekezetet viszont nem is kell erőltetni arra, hogy másokért éljen: teszi magától, teszi örömmel, hálát adva és Istent dicsőítve, hogy lehet valaki: lehet egy szolga – de a Mindenható Isten szolgája!

4.) Róm 15:5 „A türelem és vigasztalás Istene pedig adja nektek, hogy kölcsönös egyetértés legyen köztetek” – Az angol azt mondja: „egy értelemben legyetek”, a görög pedig hogy „ugyanarra törekedjetek, ugyanazért az egy célért küzdjetek együtt”.

A Sátán egyik legjobb taktikája, hogy lerombolja a hívők közötti egységet, hogy megosztja a gyülekezeteket. Ha a hívők egymással harcolnak, akkor nem jut idejük arra, hogy a gonosz ellen, hogy Isten mellett, hogy a világ megmentéséért harcoljanak. Spurgeon mondja: ha a két malomkő közé nem szórunk gabonát, akkor a malom elveszti a rendeltetését, és a malomkövek egymást fogják felőrölni, amíg szét nem robbannak.

Emlékezzünk Megváltónk imádságára: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi – aztán folytatja – de nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik szavukra hisznek énbennem: hogy mindnyájan egyek legyenek, úgy, ahogyan te, Atyám énbennem, és én tebenned, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük, és te énbennem, hogy tökéletesen egyek legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és hogy úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Ján 17:11.20-23) Vagy gondoljunk a jeruzsálemi gyülekezetre, róluk az áll a Csel 4:32-ben: „A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt.” – A gyülekezet nem sokféle ember sokféle indulatának, tervének, véleményének gyűjtőhelye. Hanem az Isten terve megismerésének és az annak való engedelmességnek a kiindulóhelye. És ez azzal jár, hogy nekem is, meg a másiknak is le kell mondanunk a magunk vágyairól és akaratunkról, és ugyanazt kell akarnunk, amit a mi Urunk akar. Hány gyülekezet szenved attól, hogy szétforgácsolódik az ereje, és nem tud semmit felmutatni, amit Krisztusért tett volna, mert mindenki másként gondolja azt, amit együtt kellene tenni.

Meg kellene tanulnunk közös célokért imádkozni, együtt az egész gyülekezet, és a közös célokért együtt munkálkodni. Meg kellene tanulnunk megtagadni önmagunkat az egységért, mert abban mindig nagyobb erő van, mint a partizánakciókban. És az ígéretek is ehhez az egységhez kapcsolódnak: „ahol ketten vagy hárman egy akarattal együtt vannak, ott vagyok közöttük.” Ha hiányzik az egy akarat, az arra való őszinte törekvés, lehetünk akár két-háromszázan is, az Úr nem lesz velünk!

5.) Róm 15:14 „Én pedig, testvéreim, magam is meg vagyok győződve, hogy ti is telve vagytok jósággal, telve a teljes ismerettel, és hogy egymást is tudjátok inteni.” – Ez is a gyülekezet szolgálatához tartozik: egymást inteni, kiigazítani, visszavezetni a helyes útra. A gyülekezet szentsége nem játék: azt őrizni kell. Isten gyermeke és Isten gyülekezete nem alkuszik meg a bűnnel, az elhajlással: éppen azért, mert a szeretete nem majomszeretet, amelyik inkább mindent megenged, csak fájdalmat ne kelljen okoznia – hanem felelős szeretet, mentő szeretet, amely fegyelmez, ha szükséges.

Talán erről nem is kellene sokat beszélni, mert ehhez minden gyülekezeti tag nagyon jól ért. Legalábbis azt hiszi. A hajlam sajnos mindannyiunkban benne van, hogy megkritizáljuk egymást és sokszor az indulatainktól vezérelve intés helyett letaglózzuk a másikat. A fű alatt, a másik háta mögött, vagy otthon az asztal mellett, elméletileg nagyon jól működne az egyházfegyelem, de ha nyíltan és nevekkel kellene rendet teremteni, azt senki nem vállalná föl. – Hát igen, ezt is tanulnunk kell.

Ebben a versben benne van az intésre való alkalmasság alapja is: az egyik, hogy telve kell lenni jósággal. Nem haraggal, sértődöttséggel, indulattal, lenézéssel, megbotránkozással – hanem jósággal. Krisztus indulatával. Krisztusi szeretettel. A bűnt gyűlölnünk kell, de a bűnöst mindig szeretni! Éppen azért, mert bűnös, és mert egyedül Isten szeretete, amely a mi szeretetünkbe van ágyazva, az képes megmenteni. A másik pedig a teljes ismeret, azaz Isten igéjének az ismerete, az Isten szeretetének ismerete, ami nem csupán valami elméleti, megtanult ismeretet jelent, hanem megélt, megtapasztalt valóságot. – Akiben ez a kettő megvan, és az alázata is megvan, hogy eszköz maradjon az Úr kezében, azt használni is fogja a másik megmentésében. És hogyan lehet a legeredményesebben visszavezetni valakit a helyes útra? Úgy, ahogy a kérdésben benne van a válasz: visszavezetve. Előtte járva a helyes úton, úgy, hogy követhető legyek. Akinek az élete nem alkalmas arra, hogy mások a nyomában járva Krisztushoz jussanak, az ne akarjon inteni: előbb maga térjen meg. És azután legyen példa, akihez a többiek hozzámérhetik az életüket, aki elmondhatja Pál apostollal együtt: „legyetek az én követőim, mint én a Krisztusé” (1Kor 11:1).

6.) Jak 5:16 „Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” – Most a bűnvallásról és bűnbánatról szeretnék beszélni. Mert ez olyan pontja a mi életünknek, amit ritkán veszünk komolyan. Mert ha van is közöttünk valaki, aki éberen vigyázza életét, és elvégezte már benne Istennek Lelke azt, hogyha valami bűnt követ el és meglátja, azonnal térdre esik és megvallja, a másik emberig, aki ellen vétkezett, már nemigen jut el. Pedig a bűnvallás és bűnbánat öt dologból áll: (1.) A bűn felismerése (2.) A bűn megvallása Istennek (3.) A bűn megvallása annak, aki ellen az irányult (4.) Ha felebarátomnak tettem kárt, az okozott kár megfizetése és a bűn következményeinek helyrehozása (már amennyiben ez lehetséges) (5.) A bűn elhagyása. Mi legtöbbször a második pontnál nem jutunk tovább. Megvalljuk bűneinket Urunk előtt, de az már eszünkbe sem jut, hogy megvalljuk bűneinket embertársunk előtt, az főképpen nem, hogy helyre is hozzuk, így aztán néha rácsodálkozunk, hogy még mindig ugyanazokkal a bűnökkel küszködünk, amikkel évtizedekkel korábban is baj volt. De most időzzünk el ennél: nem valljuk meg bűneinket egymás előtt. Elvégre nem vagyunk katolikusok, akiknek gyónniuk kell! És ezért szárad ki – mert kiszárad! – a közösségünk, és lehet, hogy egyek vagyunk az áhítatban, a szolgálatban, az imádságban, mégsem tudunk valódi egységben lenni, mert csak kegyes hívőként van közösségünk egymással, kegyesség nélküli bűnösként azonban nincs! Gondoljuk meg: minden bűn gyökere a gőg. Minden bűn abból fakad, hogy a magam ura vagyok, jogom van önmagamhoz, jogom van vágyakozni és gyűlölni, tenni valamit vagy nem tenni. Az ember bűne és gonoszsága, hogy olyanná akar lenni, mint Isten. Milyen magasra emelkedik az ember, amikor bűnt követ el: egészen Isten fölé! De bűnvallást tenni a testvérem előtt: az a legeslegmélyebb megaláztatás. Fájdalmat okoz, lealacsonyít, rettenetes csapást mér a gőg bűnére. Ott állni a testvérem előtt bűnösként: alig elviselhető gyalázat. Megvallani előtte azt, amit ellene elkövettem, amit ellene gondoltam, mondtam, tettem! Mennyire meg kell üresítenem önmagam ehhez! Pedig e nélkül nincs bocsánat! Enélkül a bűn rendezetlenül marad. Isten csak azt a bűnvallást veszi komolyan, amit maga a bűnvalló is komolyan vesz és mélyen megbán. Ez a megbánás pedig nem lehet teljes anélkül, hogy annak is megvalljam, aki ellen elkövettem, és rendezzem – nem is mondom, hogy négyszeresen, mert így írta elő a mózesi törvény, amit az Úr Jézus betölteni jött és nem eltörölni!

De hadd beszéljek még erről a bűnbánatról! Ján 20:23-ban azt mondja az Úr Jézus: „Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak, akikéit megtartjátok, megtartatnak.” Az evangélium az, hogy Krisztus test szerint a testvérünkké lett, hogy higgyünk neki. Krisztusban az Isten szeretete jött el a bűnösökhöz, akihez az emberek bátran odamehettek bűnösökként: sőt, csakis bűnösökként kaphattak segítséget! Az Ő jelenlétében megszűnt minden tettetés! – És Krisztus gyülekezetének ebben az igazságban kellene élnie. Ő ezért adott hatalmat az övéinek, hogy meghallgassák a bűnösök bűnvallását, és az Ő nevében bocsánatot hirdessenek. Ezáltal Krisztus áldássá tette számunkra a gyülekezetet, s benne testvérünket. És ezáltal lehet csak valóban egy test Krisztus gyülekezete: ha nemcsak az Isten dicsőítésében egyek, hanem bűnbánó bűnösökként is közösségük van egymással. Letérdelek testvérem elé, hogy előtte valljam meg bűnömet – nem neki, ahogyan a bocsánatot sem ő adja, hanem Istennek – de előtte. A testvérem ekkor már Krisztust képviseli. Előtte már nem kell alakoskodnom. Előtte már bátran lehetek bűnös, az, aki valójában vagyok, hiszen Jézus Krisztus irgalmassága uralkodik közöttünk. És ő Krisztus nevében hallgatja bűnvallásomat és Krisztus nevében ad bűneimre bocsánatot. Így a bűnvallással közösséghez jutok: immár nem névleges, hanem valódi közösségre. Mert a ki nem mondott, be nem ismert bűn elválaszt és kiszakít a közösségből. Aki valamit titkol a testvére előtt, az önmagát zárja ki a közösségből. Mégsem kell az egész gyülekezet előtt minden bűnt megvallani, mert annak a testvéremnek személyében, aki előtt bűneimet meggyónom, s aki bűneim bocsánatát megerősíti, az egész gyülekezettel állok szemben. A vele való közösségben immár az egész gyülekezettel találtam közösségre, hiszen itt senki sem a maga nevében, a maga hatalmából cselekszik, hanem csakis Jézus Krisztus megbízásából és az Ő hatalma által.

De van még egy nagy áldása ennek a „gyónásnak”: a bűnvallással bizonyosságra is jutok. Vajon hogy lehet az, hogy Istennek, aki szent, bűn nélkül való, sőt bűnt gyűlölő, aki igaz bírája a gonosznak, ellensége az engedetlennek, könnyebb megvallani a bűneimet, mint a testvéremnek, aki ugyanolyan bűnös mint én? Vajon nem azért – és ez úgy gondolom, nagyon súlyos, de nagyon valós veszély – mert gyakran csak áltattam magam, hogy Isten színe előtt teszek bűnvallást – holott csak beidegződött vallásgyakorlatot végeztem, a bűneimet csak magamnak vallottam be és bocsánatot is csak a lelkiismeretem adott isten nevében. Vajon nem ez okozza az állandó visszaesést a bűnbe, az erőtlenséget a krisztusi engedelmességre, vajon nem ezért nem tapasztalom meg a megbocsátás felszabadító örömét, vajon nem ezért ugyanolyan az életem, és életemben ugyanazokkal a bűnökkel küszködök, amelyeket minden nap megvallok és megbocsátok? Nem lehet, hogy csak a szavaimat viszem az Isten elé, de a szívemet sem és a bűneimet sem – és így mégsem az Isten bűnbocsánatából, hanem az önmagamnak adott vallásos fölmentésből élek erőtlenül és ugyanolyan bűnösen, mint a bűnvallásom előtt? – Ámde akkor ki biztosíthat arról, hogy a bűnvallásban és a bűnbocsánatban csakugyan az élő Istennel van találkozásom? Isten a testvérem által ad erre bizonyosságot. Ha a bűneimet előtte vallom meg, tudom, hogy nem vagyok egyedül, és az ő jelenlétének valóságában Isten jelenlétét tapasztalhatom meg: „… mert ahol ketten vagy hárman egybegyűltök az én nevemben, ott vagyok köztetek” – és ez érvényes akkor is, amikor bűnvallásra és bűnbánatra gyűlik össze az a két-három ember! Ha a testvérem is jelen van, a bűnt napvilágra kell hoznom: Isten kegyelme az, hogy testvérem előtt vallhatom meg bűneimet.

Lehetne folytatni a sort, arról is szólhattam volna részletesebben amit eddig elmondtam – de itt most abba kell hagynunk. Gondoljuk át, hogy itt, Bokor községben ez a gyülekezet mivel tud szolgálni – egymásnak. Legyen a gyülekezet mindannyiunk számára olyan életterület, ami feltölt és felkészít a mindennapok harcaihoz és legfőképpen a mindennapok bizonyságtevő szolgálataihoz. Innen fogjuk folytatni holnap, és megtudjuk, hogy milyen módon szolgálhat Krisztus gyülekezete a Krisztust nem ismerő világ felé.