ALAPIGE: ApCsel 2:41-47

Kedves Testvéreim!

Lassan végére érünk a Biblia szerint élő gyülekezetről való elmélkedésünknek, és ezen az utolsó alkalmon összegezve mindazt, ami eddig elhangzott, a gyülekezet gyümölcseit vegyük számba. Azokat a gyümölcsöket, amelyek annak a gyülekezetnek az életében terem meg, amely a megfelelő alapokon áll, a szükségei betöltetnek, és a feladatait mind befelé, mind kifelé felvállalja. Kibeszélhetetlen ígéretet hordoz magában ez a gyümölcstermés: éppen azzal, hogy amikről most hallani fogunk, nem jutalomképpen adatnak, valamiféle lelki-szellemi teljesítmény elismeréseként, hanem egyszerűen teremnek az ilyen gyülekezet mindennapjaiban, és magától teremnek. Ez a hatása, a következménye, az elmaradhatatlan kísérőjelensége annak a gyülekezetnek, amely mindenben Urához igazodik, amely naponkénti függőségben él Tőle, és ez a függőség a megalkuvások nélküli bátor engedelmességben mutatkozik meg.

Gyümölcsökről szeretnék tehát szólni, Isten ígéreteiről, hogy mi az, amit Ő ad bele a mi gyülekezetünkbe, amit Ő ad hozzá a mi engedelmességünkhöz.

Négy ilyen gyümölcsöt fogunk sorban számba venni, ebből három egyetlen igeszakaszban is megtalálható, a negyediket máshonnan fogom olvasni.

Hadd kezdjem ezzel az utolsóval, amelyet a János evangéliumában találhatunk megírva: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.” (13:35)

Most nem az igevers második fele a hangsúlyos, remélem azt megértettük az eddig elhangzott tanításokból is, hanem az első: „… arról fogja megtudni mindenki” – meg fogja tudni mindenki, hogy hozzám tartoztok! Ez a gyülekezet életének első gyümölcse: hogy hiteles lesz. Hogy felismerhető lesz. Hogy aki a gyülekezetre néz, az túllát Krisztusig. Hogy aki a gyülekezetbe jön, az Isten jelenlétébe jön. Hogy aki egy ilyen gyülekezet tagjával találkozik, az a benne élő Krisztussal is találkozhat. Mert a gyülekezet – hadd mondjam úgy: az istentisztelet – nem ott van, ahová sokan összegyülekeznek valamilyen liturgia alapján Istent imádni: az istentisztelet ott van, ahol ennek a gyülekezetnek egyetlen tagja is megjelenik. „A ti testetek a Szentlélek temploma” – mondja Megváltónk. Az élő gyülekezetnek immár nem az imaház a temploma (tessék ezt jól érteni), hanem az imaházba járók élete! Hatalmas dolog ez, mert ezzel azt mondja Urunk: „Templom vagy, testvér!” A te tested, a te életed az, ahol Istent imádni lehet, ahol Istennel találkozni lehet, ahol Istennek szolgálni lehet. Templom vagy, testvér! Mert meg fogja tudni mindenki, hogy benned, általad a feltámadott, üdvösséget adó Jézus Krisztussal lehet találkozni! Ez az első gyümölcse az élő gyülekezetnek, a gyülekezeti tagoknak: hogy a gyülekezet nem ott van, ahol az imaház, hanem mindenhol imaház van, ahol csak egyetlen gyülekezeti tag megszólal, cselekszik, bizonyságot tesz, szeret, szolgál! És ez látszani fog, ezt nem kell bizonygatni, ezt már nem lehet elrejteni. Egy templomot mindenki felismer egy faluban, nem kell kiírni rá hatalmas világító betűkkel, hogy ez itt a templom. Akinek pedig az élete a Szentlélek temploma, annak sem kell félméteres keresztet hordania a nyakában, csakhogy valakinek feltűnjön: mert látszani fog! Az Isten dicsősége megjelenik az arcán – ahogy Péter utal rá; vagy Krisztus jó illataként, Krisztus élő és olvasható leveleként lesz „két lábon járó bizonyságtétellé” az élete. És ez gyümölcs, testvérek, az engedelmes, hűséges, krisztusi élet gyümölcse.

A másik három gyümölcs, amiről még beszélni szeretnék, a jeruzsálemi gyülekezet jellemzésében benne van. Ezt olvassuk el a Csel 2:41-47-ből.

Az első hatása az itt szereplő három közül – és itt azt hiszem ez megfelelőbb szó, mint a gyümölcs – az, amit úgy olvashattunk: „Félelem támadt minden lélekben…” Mindössze három résszel később még azt is hozzáteszi Lukács ehhez a jellemzéshez, hogy „mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni”. Hát nem furcsa? Azt olvashatjuk, hogy Isten választott népétől féltek, és hogy nem mertek hozzájuk csatlakozni. Hogy lehet ez? Ilyen veszélyes, félelmet keltő Krisztus gyülekezete? Elijeszti az embereket, ahelyett, hogy vonzaná őket?

Nos, testvéreim, ennek nem az a magyarázata, hogy a gyülekezet olyan hely, ahol az ember nincs biztonságban – hanem éppen ellenkezőleg: itt van egyedül biztonságban, mert ez a gyülekezet szent! És ezért féltek tőle! És ezért nem mertek csatlakozni hozzájuk. De ahhoz, hogy igazán megértsük ezt, ismét segítségül kell hívni az eredeti görög szöveget. Az a kifejezés, amit úgy olvashatunk, hogy „nem mertek csatlakozni” a klasszikus görög nyelvben azt jelenti: „nem merték megerőszakolni”! Igen, abban a nyers értelemben, amit ez a kifejezés jelent. De hogyan lehet egy gyülekezetet megerőszakolni? Megváltónk megmondja: „Én vagyok az ajtó, aki nem az ajtón jön be, tolvaj az.” Aki nem Jézus Krisztusért megy el a gyülekezetbe, hanem megszokásból, kötelességből, vagy hogy lássák, hogy még él, vagy hogy lássák az új ruháját – az megerőszakolja a gyülekezetet. Mert a megerőszakolás azt jelenti, hogy betörök egy szent kapcsolatba. Azt teszem a magamévá, ami nem az enyém. Amikor a szó eredeti jelentésében egy férfi megerőszakol egy nőt, az azért bűn, mert a nő nem akarja, és azért nem akarja, mert semmi köze nincs a férfihoz. Nem a házastársa. Mert ahhoz egyedül annak van joga, akivel egy egész életre szóló szövetséget kötött. És az erőszak ebbe a szövetségbe tör be. Ugyanígy volt ez lelki értelemben is. Ahhoz, hogy Istentől bármit is elvehessek, ahhoz szövetséget kell kötnöm Vele. Ahhoz meg kell térnem. Amikor tehát azt olvastuk, hogy nem mertek hozzájuk csatlakozni, akkor ez azt jelenti, hogy senki nem mert megtéretlenül közéjük elegyedni. Miért? Mert az azonnal kiderült! Ez a jeruzsálemi gyülekezet még olyan tiszta és olyan szent volt, hogy a piszok, a szentségtelenség azonnal meglátszott rajta. Akkor nem voltak úgynevezett névleges keresztyének, akik csak mondták magukról hogy azok. Nem merték mondani. Mert volt aki megpróbálta, azt mondta magáról: keresztyén vagyok, aztán hazudott – és meghalt. Tessék Anániásra és Szafirára gondolni! Mert Isten annyira szabadon áramolhatott a gyülekezeten keresztül, hogy Előtte a bűnnek, a bűnösnek valóban nem volt maradása. És ha a gyülekezet szent, akkor ez ma is így működik: a szentségtelen vagy megtér vagy elmenekül. Középút nincsen. Ha van, amikor ki sem derülnek a bűnök, amikor nem látszik az, hogy ki az, aki csak mondja, és ki az, aki éli is a hitét, akkor a gyülekezet elveszítette szentségét és elveszítette erejét. Ezért féltek tehát az istentelen emberek ettől az első gyülekezettől. Mert ha oda beléptek, akkor szó szerint az Isten elé léptek. Mert Ő olyan valóságosan jelen tudott lenni abban a gyülekezetben. És ez is gyümölcs, ez is mennyei ajándék, ez is olyan jel, amiről föl lehet ismerni az élő gyülekezetet: a mi Urunk szinte kézzelfogható jelenléte ez, testvérek, amikor nem lehet nem odafigyelni az igehirdetésre, amikor nem lehet válasz nélkül, megváltozott élet nélkül hazamenni az istentiszteletről, amikor nem lehet a bűneinket rejtegetve képmutató hívő életet élni – mert a gyülekezet szent, mert a gyülekezetben a Szent Isten él és uralkodik.

A következő gyümölcse ennek a szent életnek az volt, hogy „kedvelte őket az egész nép.” Miért? Mert nem vonultak kolostorba, nem viselkedtek elutasítóan a hitetlenek felé, mert nem savanyodtak be, nem váltak törvényeskedőkké, akik csak kötözködnek az istentelen világgal, nem lettek felsőbbrendűek, hogy lám, mi tudjuk, hogy mi az igazság, ti meg csak tévelyegtek, és nem váltak önigazulttá sem, megvetéssel emlegetve azt a „bűnös” világot.

Mit tettek ők ehelyett? Azt, amit az Úr Jézus reájuk bízott. Szerették az Istent – és ez kiáradt belőlük. Hogyan áradt ki? Úgy, hogy aki szereti az Istent, annak az élete megtermi a Lélek gyümölcsét, mind a kilencet, az olyan boldog ember, akit az Úr Jézus a Hegyi beszéd elején bemutat. És az ilyen ember közelében jó lenni, mert ott kiárad a szeretet, a békesség, az öröm, a megelégedettség – és az olyan gyülekezetben, amit ilyen emberek építenek fel, ugyanígy jó lenni. Az vonzó. Oda szívesen mennek el az emberek. És ami ebből a nagy Isten-szeretésből fakad, az a felebarát iránti szeretet. Aki Istent igazán szereti, az szereti az embert is. Mindegy, hogy román, cigány, ukrán vagy magyar, hívő vagy hitetlen, gazdag vagy szegény – szeret minden embert, mert minden emberben az Isten képmását látja, és mert minden emberben az Isten szükségét látja. Szeret – azt jelenti odafigyel a környezetére, törődik az embertársaival, akár a munkahelyén, akár az utcán, és betölti a szükségeit. A legtöbb embernek szeretetre van szüksége. Megértésre, elfogadásra, ha kell, vigasztalásra, ha kell, akkor arra, hogy meglátogassam a kórházban, ha kell arra, hogy felássam a kertjét: szeretek – tehát élek az emberekért. Mert a hitem az emberek iránti cselekedeteimben és szeretetemben nyilvánul meg. Azért kedvelte őket az egész nép, mert lehet, hogy fura hitvallásuk volt, de rájuk lehetett számítani, bennük lehetett bízni, tőlük mindig csak kaphattak valamit, jó szót, segítséget, pénzt – mindegy mit – mert rajtuk keresztül kiáradt az Isten szeretete. És ezt a pogány ember is megérzi. És nemcsak megérzi, de keresi is. És ebben, az ilyen gyülekezetben találhatja meg.

„Kedvelte őket az egész nép” – nem áll ez ellentmondásba azzal, amit az előbb olvastunk róluk: hogy féltek tőlük? Azt gondolom nem. Éppen azért, mert csak azokban volt félelem, akik tisztességtelenül akartak tisztességes hívőknek látszani.

Van ebben a világban valami olyasmi, amit mindenki nagyon keres és tisztel: ez a gerincesség, a félre nem érthetőség, a megalkuvás nélküli tisztesség és tisztaság – éppen az, amiért féltek is tőlük. De ugyanakkor éppen ez vonzóvá is tette a gyülekezetet. Mert hiteles volt. Mert mindenki tudta, ha odamegy, és ha Krisztusért megy oda, akkor mi fog vele történni. A gyülekezet nem volt összekeverhető semmi mással, főként nem a világgal. Ez egyszerre ijeszt, és egyszerre vonz.

Vajon aki ide bejön, érez-e különbséget attól, ahonnan érkezett? Felismeri-e a különbséget? – Ha a gyülekezet élő gyülekezet, akkor igen. És akkor vonzóvá lesz ez a különbség, amit sehol másutt nem találhat meg.

A harmadik szép gyümölcse pedig ennek a megszentelt gyülekezetnek és gyülekezeti életnek az, hogy „az Úr napról napra növelte a gyülekezet számát az üdvözülőkkel.” Ők csak éltek, imádkoztak, dolgoztak – és az Úr megáldotta őket. Hitelessé tette őket. Kívánatossá tette őket. És ez a gyülekezet növekedett. És nem elsősorban a hívő szülők gyermekeivel vagy családtagjaival növekedett, hanem üdvözülőkkel. Azokkal, akik rajtuk keresztül találkoztak az élő Istennel. Ez a gyülekezet nem fogyott el, nem halt ki, nem szakadt ketté valami belső viszály miatt – ez a gyülekezet napról napra nőtt. De nagyon vágyunk erre mi is. Hogy ne a fogyatkozás legyen ránk jellemző, ne a hitbéli visszaesés, hanem a növekedés. Íme a recept, testvérek, erről beszélt nekünk a mi Urunk ezen a hétvégén. Amit hallottunk, próbáljuk megvalósítani: lesz, amit nekünk kell megtennünk, elhagynunk vagy felvállalnunk, és lesz, amit Istenünk fog hozzátenni a mi munkánkhoz és imádságainkhoz. Aranyszájú Szent János mondta: „Ha valamit el akarsz érni, imádkozz érte úgy, mintha te magad semmit nem tehetnél, azután tégy meg mindent, mintha az Úr nem hallaná meg az imádságodat.” Imádság és munka, engedelmesség és áldás, én és Krisztus: ez az elő gyülekezet titka. Kívánom a testvéreknek, hogy erről többet innen a szószékről ne kelljen beszélni – ezután beszéljen minderről a gyülekezet élete és bizonyságtétele.

Hadd fejezzem be a szolgálatomat Assisi Szent Ferenc egy versével, aminek a címe: Örök élet, és ami mindannyiunk, gyülekezetünk hitvallása is lehet:

Uram, tégy engem békességed eszközévé:
ahol gyűlölet van, hadd vessek szeretetet,
ahol sérelem van, megbocsátást,
ahol kétely van, hitet,
ahol kétségbeesés, reménységet,
ahol sötétség, világosságot,
ahol szomorúság, örömet.

Ó, Mesterem, add, hogy oly nagyon ne azt keressem,
hogy vigasztaljanak, hanem hogy vigasztaljak,
ne azt, hogy megértsenek, inkább hogy megértsek,
ne azt, hogy szeressenek, hanem hogy szeressek.

Mert az adásban kapunk,
a megbocsátásban nyerünk bocsánatot,
és a meghalásban születünk örök életre.

Ámen.