ALAPIGE: Márk 10:46-52

„Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és ezt mondta: Hívjátok ide! Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: Bízzál! Kelj fel! Hív téged! Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: Mit kívánsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy újra lássak! Jézus ekkor így szólt hozzá: Menj el, a hited megtartott téged. És azonnal újra látott, és követte őt az úton.”

Talán furcsa címet adtam beszédemnek, de igaz, hogy az erőszakosoké a mennyeknek országa. Mert bizony meg kell küzdeni érette, akadályokat kell legyőzni, amelyeket állít nekünk a sátán, amelyeket állítanak az emberek vagy amiket mi magunk, a bűneink emelnek utunkba. Ez a történet nagyon tanulságosan mutatja be azt a harcot, azt az erőszakoskodó buzgóságot, amely nélkül a mennyeknek országát nem érhetjük el, azt a küzdelmet, amely nélkül nem tudjuk átverekedni magunkat a megszokások, a bűneink, a félelmeink, az ellenségeink tömegein keresztül, hogy végül Jézushoz érhessünk. Erről – a most kivételesen hasznos és szükséges erőszakoskodásról szeretnék beszélni, hogy Bartimeus gyógyulásán keresztül megmutathassa Isten Szent Lelke a saját életünk gyógyulásának útját és módját. Tudom, hogy ebből a történetből általában azt szokták kihangsúlyozni, hogy Bartimeus meggyógyult, visszanyerte a látását, és levezetik a prédikációt a helyes lelki látásra. Én azonban most inkább arról szólok, amit Bartimeusnak – azaz az embernek kell megtennie, megharcolnia, hogy Isten megtehesse azt a csodát a mi életünkben, aminek következménye a gyógyulás, a látás: Isten meglátása. Nem kevésbé fontos ez sem, mert jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mit tehet Isten a mi életünkben, de tisztában kell lennünk azzal is, hogy mit vár tőlünk az Úr, milyen út vezet az ő színe elé, hogy mi az ember feladata és felelőssége az Istennel kötött szövetségben és a kegyelem elfogadásában.

Lássuk hát, milyen akadályokat kellett leküzdenie ennek a vak Bartimeusnak, hogy Jézushoz jusson.

Nos, először is le kellett győznie önmagát, emberi lassúságát. Az ember alapjában véve lassú teremtmény. Hajlamos a lustaságra. Ez sokféle formában megmutatkozik. Cselekvés helyett gyakran csak spekulál. A kényelmetlen munkák alól kibújik. A fontosat, a sürgőset leértékeli, halasztgatja és végül van úgy, hogy el is felejti. Nem azon gondolkodik, hogyan tudna többet dolgozni, hanem azon, hogyan tudná kevesebb erőkifejtéssel, kevesebb áldozattal és rövidebb idő alatt elvégezni a munkáját. Lustaságunk jelentkezik abban is, hogy szokások rabjai vagyunk. Mindenki törekszik arra, hogy megtanuljon bizonyos sablonokat, és azután azoktól semmilyen körülmények között nem hajlandó eltérni, mert a sablon mindig munkamegtakarítás. Lustaságunk jele bátortalanságunk, megtorpanásunk is, amikor valami újjal, szokatlannal találkozunk és nem merünk közeledni hozzá. S végül passzivitásunk is lassúság vagy lustaság, mert elvárjuk azt, hogy velünk történjenek a dolgok, és ne nekünk kelljen előidézni.

Mit jelent ez a lassú-lustaság lelki életünkben? Amikor érezzük a bűn szorítását, tudjuk, hogy változtatni kellene, hogy hűségesebben kellene élni, engedelmeskedni, áldozatot kellene hozni, többet kellene imádkozni, evangélizálni, hívogatni kellene, beszélni az Úr Jézusról … az egyik Pató Pál úrral mondókája: ej, ráérünk arra még, a másik pedig megvonja a vállát: nem az én dolgom, csinálja más …! Igen, bennünk van ez az Istennel szembeni lassúság is, hogy többször kell elmondania, megértetnie velünk az Úrnak, hogy mi az akarata, és nekünk még többször kell nekifognunk, hogy végre történjék is valami.

Szegény vak Bartimeus életében is ott volt ez a veleszületett, emberi lassúság. De amikor hallja, hogy jön Jézus, jön a Messiás, végigvillan az agyán: most vagy soha! Ki tudja, találkozhatok-e vele még egyszer? Ki tudja, észre vesz-e egyáltalán, ki tudja, hogy idejön hozzám, hogy meggyógyítson? De ezzel együtt megmozdul benne egy sereg másfajta gondolat is: rám se fog nézni, nem fog velem törődni, megy Jeruzsálembe! Döntenie kellett, mit tesz. Ott és akkor. Nem halaszthatta. És kiáltott. Lehet, hogy ennek a Bartimeusnak könnyebb dolga volt, mint nekünk, mert ő meg akart gyógyulni. A szeme világa volt a tét. És bár nekünk nem a szemünkről van szó, hanem az örök életünkről, mi mégsem akarunk meggyógyulni. legalábbis még nem, most nem. Nekünk még ezt is le kell győznünk, bennünket a bűn még ebben a tekintetben is lassít és akadályoz. De az az ember, aki ezt az erőszakot nem hajlandó önmagán megtenni, kimarad Isten országából! Nem megy másképpen, csak ha erőszakot veszek magamon, ha legyőzöm önmagam ellenállását, passzivitását vagy közömbösségét, ha nem kezdek el tanácskozni, spekulálni, kibúvókat vagy magyarázatokat keresni, hanem belevetem magam a kegyelem árjába. Nem törődök semmivel és senkivel, hanem megnyitom a szívem és megnyitom a szám. Testvérem, ne maradj ott te sem vak koldusként az országút szélén, ha Jézus diadalmenete elvonul előtted!

Másodszor le kellet győznie Bartimeusnak a forma akadályát. Neki konkrétan az illendőség jelenthetett problémát. Ezen a világon szinte mindent meg lehet csinálni és meg lehet mondani, csak a megfelelő formát kell hozzá megkeresni. Formátlanul viszont a legszebb dolgokat is helyrehozhatatlanul el lehet rontani. Bármilyen fontosak tehát ezek az írott vagy íratlan szabályok, vannak pillanatok, amikor ha valaki nem tudja túltenni magát ezeken a formákon, elpusztul. Vannak pillanatok, amikor a forma már nem számít, csak a tartalom, csak a lényeg – maga az élet.

Bartimeusnak le kellett győznie a formák akadályát. Nagyon jól tudta, hogy zarándok csapat megy arra, énekelve, imádkozva, és kiáltásával nem zavarhatja meg azok áhítatát. Mert nem illik. De ha valakinek az életéről van szó, nemigen törődik azzal, hogy mit illik és mit nem. Ha Bartimeus az illendőséghez tartotta volna magát, élete végéig ott ült volna vak koldusként a porban.

Van úgy, hogy Isten akarata túllépi a formák, a törvények, a megszokások vagy hagyományok keretét. És akkor az a helyes, ha túllépünk ezeken a formákon. Természetesen nem lehet lábbal tiporni ezeket a már meglévő és sokszor bevált formákat, de meg sem kötözhetnek bennünket, mert akkor elveszítik szerepüket. És ahhoz, hogy az Úrhoz való hűségünket és engedelmességünket megőrizhessük, bizony gyakran kell ilyen emberek által felállított formákon átlépnünk, amihez bátorságra, erőszakoskodásra van szükségünk. De semmi nem lehet fontosabb Istennél, sem az ő akaratának megvalósításánál, ezt soha ne felejtsük el!

Le kellett győznie az embereket – mert azok megfedték, hogy hallgasson.

Az Istent kereső embernek talán legkeservesebb tapasztalata ez, amit ez a vak koldus átélt. Az lenne természetes, hogy az emberek, akik már Jézust megismerhették és követhetik, látva a vak nyomorúságát, segítségére sietnének, hogy ő is Jézushoz juthasson. De sajnos mennyire nem így van – és ma sem! De sokan mondták Bartimeusnak: hallgass! Most ne kiabálj! Jézus megy itt, a názáreti. Ne zavard őt az útján! Inkább kapsz egy pénzdarabot, csak maradj csöndben! – Ma sem értik sokan, mit keres egy hippi kinézetű fiatal vagy egy rongyos koldus a gyülekezetben … már ha egyáltalán van olyan hely, ahová be mer menni!

Pál apostol is keresztülment ezen: amikor megérkezése után Jeruzsálembe ment, a többi apostolok bizalmatlanok voltak és húzódoztak tőle. Keserves csalódás ez, amikor a Krisztus után sóvárgó ember nem talál megértést, bizalmat, szeretetet, segítséget azoknál, akik már Krisztuséi!

Mennyivel természetesebb lett volna itt is, ha nem ordítanak rá Bartimeusra, hanem valaki Jézushoz fordulva mondaná Néki: Nézd Uram, itt van egy vak koldus, Rád van szüksége! Vagy megfogná valaki Bartimeus kezét és Jézus elé vezetné. Mennyivel szebb volna így! És nekünk is éppen ezt kellene csinálnunk, mert ez a jézusi szeretet. Csak az élet nem ez! Az élet az, hogyha az emberek valakiben nagyobb sóvárgást látnak az üdvösség után, mint ami bennük van, már túlzásról beszélnek és rásütik, hogy fanatikus, vagy manapság már inkább karizmatikus. De mindenképp veszélyes. És mi a szomorú igazság? Örülünk, hogy magunk ott tudunk maradni Jézus közelében, arra aztán már végképp nincs erőnk, időnk, szándékunk, hogy másokat is odavezessünk Hozzá.

Bartimeus sem nyugodott bele, hogy a meggyógyult emberek keményebb szívüek, mint gyógyítójuk. Nem engedte magát letorkolni. Nem keseredett meg, sem szeretetlen testvérei, sem üres, talán hiteltelen életük miatt, nem az emberekre nézett, még akkor sem, ha keresztyénnek vallották magukat, hanem Jézusra. És mindegy, hogy mit mondott vagy gondolt a külvilág, neki csak az volt fontos, hogy odajuthasson Jézushoz. Odaerőszakoskodjon Jézushoz. És aki ezt nem vállalja, az nem jut el őhozzá!

De nézzük tovább: le kellett győznie a bűnét. Bartimeus lelkiismerete valószínűleg igazat adott azoknak, akik el akarták hallgattatni őt. Be kellett látnia – ahogyan nekünk is be kell látnunk: végül is még csak arra sem vagyok méltó, hogy az Úr színe előtt megálljak, nemhogy a gyógyulásomat követeljem! Ki vagyok én, hogy csak úgy odatolakszom Jézus elé?

De a tékozló fiú sem hallgatott a lelkiismeretére a disznóvályú mellett. Mert ezt sem lehet másképpen megoldani, csak erőszakosan: igen, tudom, hogy bűnös vagyok, de le akarom tenni a bűnömet! Szabadulni akarok tőlük. És tudom, Jézus színe előtt lehull rólam a bűn rablánca, Nála van a szabadítás, Nála van a gyógyulás! És nekem oda kell jutnom! Nagy harc ez, hiszen bűnös természetünk, amely ragaszkodik még a világhoz, bizony visszahúz. Régi énem jól megvan Isten nélkül is. És kemény csatákat kell vívni szenvedélyeinkkel, vágyainkkal, közömbösségünkkel, hogy végre Isten elé juthassunk.

Aki arra vár, hogy méltó legyen, soha nem mer Krisztus elé állni. Aki pedig arra vár, hogy a bűneivel együtt odaállhat, az soha nem tud Krisztus elé jutni. Mert Ő az, aki megszabadít, de ahhoz, hogy szabaduljunk, el kell jutnunk a kegyelem trónusáig!

És legvégül újból le kellett győznie Bartimeusnak önmagát. Valakinek ajkán már felhangzik a biztató szó: Bízzál, kelj föl, mert hív téged! Talán valaki a hóna alá nyúl, hogy segítsen, de Bartimeus felugrik, nem vár segítséget, máris indul, tőr előre, át a tömegen Jézus felé. Egyszer csak megbotlik tógaszerű bő felsőruhájának szélében és elesik. De máris föláll, egy kemény, erőszakos mozdulattal ledobja magáról felsőruháját, hogy immár semmi ne akadályozza, és úgy megy Jézus elé, egy szál ingben. Milyen lehetett ez az ing? Mikor moshatták ki utoljára? Lehet, hogy nem is volt inge, az a felsőruha volt egyetlen ruhadarabja. De ő most nem törődik semmivel. Mindent elvet magától, ami akadályozza. Nem gondolkozik azon, hogy mi lesz, ha mégsem gyógyulok meg, és nem találom ezt az egy tógát sem. Csak egyetlen dolog számít: Jézushoz jutni! Mindent elvet, csak hogy végre ott lehessen Előtte. Mert csak aki mindent hajlandó föláldozni Istenért, csak az találja meg Őt! A Krisztussal való találkozásnak ez a minden az ára!

Látjátok testvéreim, mennyire erőszakosnak kell lennünk, hogy a mennybe juthassunk! Le kell győznünk önmagunkat, a bűneinket, a világot, sajnos néha saját testvéreinket, a gyülekezetünk halott hagyományait, hogy Krisztushoz juthassunk. De semmi más nem számít ezen kívül – és ezért megér minden harcot, erőszakoskodást! Bartimeus példa lehet előttünk, mert megmutatta: akinek Jézus mindennél fontosabb, az fog a mennyeknek országába bejutni, és már itt e földön is meggyógyulni és gyógyultan élni! És hadd fejezzem be egy utolsó megjegyzéssel: azt olvashatjuk ennek a történetnek a végén: Bartimeus beállt a tömegbe és követte Jézust! Nem ment haza, hogy kipihenje magát, nem ment bepótolni az elveszett esztendőket, hanem követte Jézust. És a hálás szívet, a hálás életet erről lehet felismerni: követi Jézust. Mert szereti és mert megértette, mit tett érte Isten Fia a Golgota keresztjén. Ámen.