HÁLAADÁSI IGEHIRDETÉS

Olvasandó: Zsoltárok 107:1-32

ALAPIGE: 1Thesszalonika 5:18

“Mindenekben hálákat adjatok!”

Kedves testvéreim, kedves ünneplő Gyülekezet!

Elgondolkodtam azon, hogy mit válaszolnék, ha megkérdeznék tőlem: melyik a Biblia legnehezebb parancsolata. Én azt hiszem ez az „adjanak hálát az Úrnak”, ami a zsoltárban mintegy refrénként vissza-visszatért, és amit Pál apostol ebben az egyetlen mondatban foglalt össze: „Mindenekben hálákat adjatok!” Talán ezt a mindenekben való hálaadást a legnehezebb megtartani. Mert az a szó, hogy „minden”, nagyon radikális kifejezés, és mi az ilyen súlyos megfogalmazásokkal sokszor nem tudunk mit kezdeni. Mi már inkább óvatosabban fogalmaznánk: „sok mindenben”. Mert igaz az, hogy annyi minden van, amiért hálásak tudunk és szoktunk lenni – de mindenben, mindenért?! Hálát adni, amikor nem kapjuk meg, amit kértünk, amikor elvétetik tőlünk, amit egyszer már megkaptunk, amikor valami olyasmi ér bennünket, amit nem értünk, ami fáj nekünk?! Hát lehet hálát adni a betegségek, a nyomorúságok, a veszteségek közepette is?!

A Szentírás nem fél a nagy szavaktól! Mindenekben hálákat adni – hogyan lehetséges? Úgy, hogy „minden lehetséges a hívőknek …”, úgy, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban …”, úgy, hogy „semmi sem szakaszt el engem a Krisztus szerelmétől”. És ha a mi Urunk ezt a „mindent” ajándékozza nekünk, hogy ne tudnánk mi is „mindenben” hálákat adni!

A szívünk mélyén tudjuk mindannyian, az igazi hálaadás az, amikor ezt a „mindent” kezdi el sorolni az ember, amikor nem válogat jó és rossz között, mert a rosszban is meglátja a jót. Ahogyan a zsoltáríró sorolja versről versre: az éhezőnek az ételt, a szomjazónak az italt, a sötétségben lévőnek a fényt, a nyomorúságban lévőnek a szabadulást, a balgatagnak a bölcsességet, a viharokból a kimenekedést, a bűnökből a bocsánatot mindig megadta az Úr az Őt szeretőknek. Sőt, mindig többet adott, mint amit az ember remélt és várt. De ha már semmink nem is maradna, Jóbbal együtt hálát adhatunk a rosszért, ami ugyan rossz, de az Úr kezéből elvett rossz! – De hol vagyunk mi Jóbtól? Nem veszett el két kezünk munkája, hanem megsokasodott. Nem veszítettük el szeretteinket, mert szerethetjük őket a mai napon is. Az egészségünket lehet, hogy elveszítettük egy időre, de meggyógyított és megerősített bennünket az Úr, és együtt lehetünk most is. És talán a legfontosabb: bár még támad és sokszor maga alá teper bennünket a bűn, egyetlen pillanatra sem veszítettük el a mi Urunk hozzánk való kegyelmét és bűnbocsátó szeretetét. És ha ezeket végiggondoljuk, rá kell eszmélnünk: valójában minden napunk hálaadónap lehetne. Hiszen minden reggel hálát adhatunk azért, hogy kaptunk egy újabb napot, hogy Urunkkal közösségben legyünk, hogy Neki dicsőséget szerezzünk és az Ő országát építsük az emberek között. Hálát adhatunk az ételért, a ruházatért, a munkáért, ami ránk bízatott. Napközben, ha van időnk elcsendesedni, hálát adhatunk a szeretteinkért, a családunkért, ismerősökért és ismeretlenekért, akik között a mi Istenünket szolgálhatjuk. És a nap végén hálát adhatunk azért, hogy megőrzött bennünket az Úr, és Ő vigyázza éjszakáinkat is. – Nem egy életet, de még csak nem is egy évet kell hálás szívvel leélni, egyik hálaadónaptól a másikig, csupán egyetlen napot. És a következőn újrakezdeni ezt az egynapos hálaadást.

Ez lenne az igazi hálaadás. De sokszor érezzük úgy, hogy pont erre vagyunk képtelenek, mert szorongat a kísértő, mert lankad az állhatatosság, mert megfáradunk, elgyengülünk, mert egyre fogy a hitünk, a reményünk és a szeretetünk. Hogyan tudnánk így mindenekben hálákat adni?

Teológusokkal írattak egy dolgozatot, amelyben azt kérték, hasonlítsák össze Istent és a Sátánt. Az egyik diák belefeledkezett Isten magasztalásába, és csak a csöngetéskor eszmélt fel, hogy lejárt az ideje, és csak odakanyarintotta a lap aljára: a Sátánra nem maradt idő! – Testvéreim, olyan csodálatos ígéret rejtőzik ebben a kis történetben! Mert mennyire már lenne a mi életünk, ha tudnánk úgy élni, hogy szinte „belefeledkezünk” Istenünk magasztalásába és szolgálatába – akkor nem jutna idő a Sátánra, sem a Sátánnak miránk! És éppen a hálaadás az, ami által a legegyszerűbben belefeledkezhetünk Urunk magasztalásába. Csak kezdjük el számba venni és megköszönni azt a „mindent”, amit egy-egy nap kaptunk, és a megfáradt új erőt nyer, hitünk és reményünk újjáéled, amikor Isten jóságára tekint, és szeretetünk is megújul Az iránt, aki olyan nagyon szeret minket, hogy naponként árasztja ránk gondviselését és kegyelmét.

Testvéreim, hadd tegyünk most még egy lépést a mi Urunk felé. Ha ez az igazi hálaadás, amikor ezt a „mindent” veszem számba napról-napra, és ebből merítek erőt, akkor hadd mondjam: van ennél igazabb hálaadás is.

Az Úr Jézus „… minekutána vette a kenyeret, hálákat adván megszegte, és adá nékik (ti. a tanítványoknak), mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Így olvashatjuk Lukács evangéliumában az utolsó vacsora leírását. Az Úr Jézus a kezébe vette a kenyeret, és hálákat adván megtörte … Ő nem úgy tett, ahogyan mi szoktunk. Mi az úrvacsora után adunk hálát – Ő az úrvacsora előtt adott. Amit mi teszünk, a mi hálaadásunk logikus: mi már kaptunk valamit, amit megköszönhetünk. De Ő? Hát Neki pont most kell hálát adnia, hiszen minden csak most következik! Az elfogatás, a kínzások, a megalázás, a borzalmas kereszthalál! Akire ilyen út vár, az nem hálálkodik, hanem megrémül, kétségbeesik vagy lelkében összetörik!

A legtöbb, amire mi eljutunk, általában az, hogy amit már megkaptunk, azt köszönjük meg. Itt az Úr Jézus azért adott hálát, mert hitte, tudta, látta ennek a nehéz és véres útnak a kimenetelét is. Azért adott hálát, ami még nem történt meg, ami még csak ígéret volt, ami még csak reménység volt. – Ez a hit hálaadása. És ez már sokkal több, mint az elvett javak megköszönése.

Ilyenkor hálaadónapon, amikor egy asztalon felhalmozzuk a föld terméseit és gyümölcseit, hálát adunk azért, amit az Úr az elmúlt évben adott nekünk. De testvéreim, ne csak a múltat soroljuk! Kezdjük el sorolni a jövőt is, a nekünk adott ígéreteket is, adjunk hálát – már előre – a következő esztendőért is, mert az Úr tegnap, ma és holnap ugyanaz, nem változik szeretete, nem változik hűsége és kegyelme – csak mi változhatunk. Ha megtanulunk hálát adni, előre-megköszönni azt is, ami még előttünk áll. Ha megtanulunk ebből a bizalomból, ebből a megelőlegezett-hálaadásból élni, hogy az Úr kezében lesz a holnapunk is: akkor a mi életünk fog változni. Akkor megszűnik az aggodalmaskodás, a reménytelenség, a kilátástalanság – és felszabadulunk tenni a jót, építeni Isten országát.

De hadd fokozzam tovább ezt a szókapcsolatot. Ha az igazi hálaadás, amikor „mindenért” hálát tudok adni, amit kaptam, és igazabb hálaadás, amikor azt is megköszönöm, amit még nem kaptam meg, ami még csak ígéret – akkor van egy legigazabb hálaadás is. És ide kellene eljutnunk mindannyiunknak. Amikor a hála nem a vége valaminek, hanem a kezdete. Amikor a hálához nem megérkezünk, hanem kiindulunk belőle és építünk rá. Először kellene hálát adni, és csak azután könyörögni, böjtölni, szenvedni, örülni! Tehát „mindeneket”, a nyomorúságot és a boldogságot ugyanúgy hálával hordozni! Mert a hála nem olyan, mint valami hegycsúcs, amire nagy üggyel-bajjal végre feljuthatunk, hanem a hála az az alap, amin megállhatunk!

„Hálával áldozzál az Úrnak …!” – így szól az ószövetségi parancs. A hálaadás feladat, a hálaadás hivatás és küldetés. Aki igazán hálát ad Istennek, az a szívét adja, az engedelmességét adja, a szolgálatát adja: egyszóval az életét adja. Hálával lehet a legjobban dicsérni Istent, a szavak nélküli, hálás élettel, ami bizonyságtétel ebben a megkeseredett, pesszimista és hálátlan világban! Hálával lehet a legjobban szolgálni Istent, hiszen ebből táplálkozik az a mentő szeretet is, ami embertársaink felé fordít minket, és kényszerít az Isten szeretetének hirdetésére.

Ez a legigazabb hálaadás már soha nem marad a mi titkunk. Ez már tovább árad a családunkban, a munkahelyünkön, az iskolában, ez már maga az evangélium. Amikor a hálaadásunk szóra nyitja a szánkat, segítségre emeli kezünket, a szomszédainkba vezeti lábainkat, másokat idéz fel imádságainkban, megnyitja akár még a pénztárcánkat is. Amikor a hálaadásunk cselekedetté lesz, istentiszteletté lesz, Isten dicsőségévé lesz: amikor a hálaadásunk életté és éltetővé lesz.

Testvérek, amikor mindezeket végiggondoltam, sok-sok emlék, megtapasztalás idéződött fel bennem: csodálatos bizonyságai Isten szeretetének. Olvastam egy idős néniről, aki hosszú évek óta ugyanabban a karosszékben, ugyanaz előtt az ablak előtt ült, mert mást már nem tudott csinálni, és egyszer megbetegedett, egy hétig ágyban kellett feküdnie, és amikor újra odaültették a székébe, azt mondta: “Olyan hálás vagyok Istennek, hogy újra itt ülhetek ebben a székben!”. Egy nagyon kedves barátom mondotta el, hogy a két kezéért azóta nagyon hálás az Istennek, amióta a vonat levágta mindkét lábát. Sőt, azt is ő mondta – és én erre a bizonyságtételre indultam el a világ nyomorúságaiból az Isten felé – hogy nagyon hálás Istennek azért, mert megengedte azt a rosszat, mert inkább él láb nélkül, de Jézus Krisztussal, mint egészségesen, Krisztus nélkül. Ez az igazi hálaadás, testvérek. És hadd mondjak személyes bizonyságtételt is. Amikor katona voltam, és a jövőm, az életem nagy kérdőjelekkel volt tele, amikért sokat imádkoztam, ért egy autóbaleset. Pestre kellett mennem, vasutassztrájk volt, így kényszerűségből stoppolnom kellett, és az az autó, amelyik felvett, nagy sebességgel, frontálisan ütközött egy traktorral, és bezuhant egy elég mély árokba. Széjjelszakadt az arcom, eltűrt a gerincem, de nem veszítettem el az eszméletemet, és ott az autóroncs alatt vérben feküdve az első reakcióm az volt, hogy elénekeltem egy hálaadó éneket, amely úgy kezdődött: “Atyám két kezedben, csak ott lakhatom, biztonságot csak Tőled kapok …”, és azután szívből meg tudtam köszönni azt, hogy ez a baleset megtörtént, mert tudtam, az Úr így akart válaszolni a kérdéseimre. Néhány hónap alatt teljesen felépültem, szinte semmi nyoma nem is maradt a balesetnek, és helyére került az életem, miután kikerültem a kórházból, megkaptam választ arra, hogy Istennek mi a szándéka az életemmel.

És az igazabb? Az elmúlt négy évben részt vettem egy teológiai lexikon megírásában. Az egyik karácsony előtt be kellett adnom az anyagot a Művelődési Minisztérium számára. Több, mint ezer oldal volt. Otthon elkezdtem kinyomtatni, és elfogyott a nyomtatóból a festék. Volt otthon hétezer ötszáz forintunk. Hétezer volt a festék, ötszáz az utazás. Megbeszéltük a feleségemmel, hogy bár ennyi pénzünk van összesen, de ezt oda kell áldoznunk az Úr munkájára. És ezután hálát adtunk Istennek azért, hogy Ő majd gondoskodni fog rólunk akkor is, amikor mi már nem tudunk gondoskodni magunkról. És tudják, mi történt, testvérek? Két héten keresztül minden nap jött hozzánk valaki. És volt, aki kenyeret és tejet hozott. Volt, aki két csirkét. Volt, aki egy zsák krumplit. Volt, aki kolbászt, sajtot, sőt, volt, aki még a süteményről is gondoskodott karácsonyra. Olyan jól nem éltünk előtte sem, mint abban a két hétben. Utána pedig kaptunk pénzt is. Az Úr válaszolt az ígéreteibe vetett bizalomra és hálaadásra. És ehhez hasonló sokszor történt már velünk. És nem kellett aggodalmaskodnunk, idegeskednünk, hogy mit hoz a holnap, mert tudtuk, az Úr azt ígérte, Ő holnap is a mi Istenünk, aki szeret minket és akinek gondja van ránk.

És hadd mondjak példát a legigazabb hálaadásra is: én az életem első tizenkilenc évét úgy éltem le, hogy gyűlöltem az embereket. Nem volt egyetlen barátom sem. Nem törődtem senkivel. Nem tudtam elviselni senkit, és engem sem tudott elviselni senki. Menekültem az emberek elől, a hegyekbe, a magányba és sokszor az öngyilkossági kísérletekbe. Hosszú gyötrődés és harc után végül Isten kegyelme legyőzőt, és új életet kaptam Jézus Krisztus által az Istentől. És én akkor az életemet ígértem az Úrnak hálaáldozatul. Akkor elkezdődött valami: ha találkoztam egy koldussal, egy hajléktalannal, hazavittem, enni adtam neki, gyakran az összes pénzemet rájuk költöttem. Énekeltem a kocsmákban Isten szeretetéről. Elmentem iskolákba Bibliát tanítani. Beszélgettem éjszaka szipusokkal, és ledobták a ragasztót. Odaadtam a gitáromat vadidegen cigányoknak, és visszahozták azzal, hogy bennük még soha senki nem bízott meg, és hogy ez milyen sokat jelentett nekik. Az az ember, aki azelőtt menekült az emberek elől, Isten iránti háláját úgy tudta kifejezni, hogy azután semmi mást nem akar tenni, mint hogy menekül az emberekhez, és viszi hozzájuk Isten szeretetét és Jézus Krisztus evangéliumát.

Mindenekben hálákat adjatok! – Próbáljuk meg így, testvéreim! Valóban mindenekért: a rosszért ugyanúgy, mint a jóért, és ami még csak ígéret, azért is ugyanúgy, mint amit már megkaptunk. És a hálaadásunk ne érjen véget ezzel az ámennel, hanem éljen tovább, amikor kilépünk az imaház ajtaján a hétköznapokba, a világba: ott is, továbbra is, szüntelenül hirdesse a mi Urunk és Istenünk szeretetét és dicsőségét. Ámen.

———————-

Az Igéből, az igehirdetésből, a versekből, az énekekből egyre csak az cseng ki, hogy a hálaadás nemcsak egy kis, elhagyható, lényegtelen részének kellene lennie életünknek, hanem ennek kellene lenni az alapnak, amire minden más ráépül. Olyan jó volna megérteni, hogy az igazi bajt az életünkben nem a szenvedés, nem a szomorúság, a magány vagy a csalódás jelenti, hanem a hálátlanság. Mert a hálás szív a szenvedésben, a magányban, a csalódásban is békés, derűs, nyugodt és boldog.

Sokat beszélünk mostanában az egészséges életmódról, a vitaminokról, és azok hiányának káráról a szervezetben. Nos, testvérek, a hálaadás az egyik legcsodálatosabb vitamin az ember életében – a H-vitamin. És sokszor csak ez H-vitamin, a hálaadás hiányzik ahhoz, hogy az ember igazán boldog legyen. Ha tudna hálát adni, akkor egyszerre más lenne ugyanaz a helyzet, amiben van. Ezért mondja az apostol: “Mindenekben hálát adjatok!” Mert a hálaadás mindig Jézus Krisztus golgotai keresztjére mutat, és a Neki való hálaáldozatban válik teljessé; mert a hálaadás mindig az Isten jelenlétének közelségét hozza le a földre, a szívünkbe.

Most, ahogy ez a hálaadónapi ünnepség a vége felé közeledik, vegyük mi is számba azt a sok-sok jót, amit az Úrtól ebben az évben kaptunk: a kenyeret, és a munkát, de a lelki kenyeret és Istennek bennünk elvégzett munkáját is; köszönjük meg a jót, de azt a vigasztalást, erősítést, gyógyulást is, amit a rosszban kaphattunk meg. És ne hagyjuk abba Isten jótéteményeinek sorolását egészen addig, míg Krisztus Urunk váltsághalálig el nem érünk. És testvérek, szabad hálát adni a jövő ígéreteiért is, a holnapi napért is, Isten gondviselő szeretetéért is. És testvérek, imádkozzunk úgy, ahogyan élni szeretnénk és élni fogunk ezután. Hogy a hálaadás ne csupán szó, hanem életgyakorlat legyen. Aki válaszolni szeretne az őt megszólító Istennek, aki a hálaadását szeretni hangos szóval is elmondani, tegye meg most: imádkozzunk.