ALAPIGE: ApCsel 11:14

“Ő szólni fog hozzád olyan igéket, melyek által megtartatol te és a te egész házadnépe”

Kedves testvéreim, vezérfonalunk előírása szerint ma reggel az igehirdetés áldásaiért adhatunk hálát. Nagyon sok dologról lehetne beszélni ennek kapcsán, én most csupán két mozzanatot szeretnék kiragadni ebből: az egyik az igehirdetés előzménye, a másik az igehirdetés következménye. E két gondolatot hadd fejtsem ki, hogy segítsen bennünket minden igehirdetésért nagyon hálásnak lennünk, hogy segítsen bennünket megbecsülni az ige hirdetőjét, és azokat az alkalmakat, amelyeken hozzánk akar szólni a mi Urunk.

Az első gondolat tehát az, hogy az igehirdetésre készülni kell – nemcsak annak, aki prédikál, de annak is, aki a prédikációt hallgatni akarja – avagy Isten üzenetét hallani akarja! Mert kedves testvéreim, a zsidó levél azzal kezdődik, hogy Isten, miután sokszor, sokféleképpen szólt a próféták által, ezekben az utolsó időkben az ő Fia, a Jézus Krisztus által szól, számunkra, újszövetségi hívők számára pedig Isten kijelentésének elsődleges forrása az írott Ige, a Biblia, illetve annak magyarázata. És ha azt is felidézzük, hogy János evangéliumának elején félreérthetetlenül leíratott, hogy Isten és az Ige egy, bizony azonnal megítélheti lelkünket: amikor felnyitom a Szentírást, amikor belépek az imaház ajtaján, és felhangzik a szent Ige – maga a Mindenható Örök Isten szólal meg! Lehet, hogy megtanultuk, amit éreznünk-átélnünk kellene; lehet, hogy megszoktuk, amit soha nem szabadna megszokni – hogy ebben a pillanatban is az élő Isten színe előtt állunk.

A teológián azt tanítják, hogy az igehirdetés párbeszéd: az Ige és az Ige hallgatója között. Aki leül igehirdetést hallgatni, az nem csupán hallgatja Istent, hanem beszél is vele. A gondolatai, a szíve válaszolnak, az élete formálódik, ráébred valamire, ami eddig homályos volt, az ige felfedi a bűneit, amire a válasz bűnvallás lesz, vagy irányt mutat az Ige, megmutatja a következő feladatot, a helyes irányt, választ ad szívünk kérdéseire – aki felé semmi üzenete nincs az igehirdetésnek, akiből semmiféle választ nem hoz elő, akit semmire nem ösztönöz, az nem hallja Isten szavát. Az csak hallgatja egy ember szónoklatát. Testvéreim, nagyon komolyan készülni kell minden igehirdetésre, minden igeolvasásra. Mert az Isten is nagyon komoly árat fizetett azért, hogy mi hallhassuk ezt a drága üzenetet. Jézus Krisztusnak meg kellett halnia azért, hogy legyen evangélium! És aki ezt az evangéliumot szeretné hallani, személyesen az Istentől, annak készülnie kell: a Szent Isten üzenetét nem hallhatja meg mocskos fül, mocskos szem! Isten szava nem hallatszik ott, ahol lármázik a bűn, az én, ahol kavarognak az istentelen, földhözragadt gondolatok. Olvastam egy emberről, aki Szibériában volt hadifogoly. Volt a fogolytársai között egy magyar is, újjászületett keresztyén ember. Ez sokat gúnyolta a magyart, mert megrögzött ateista mérnök volt, és nagyon megvetette a Bibliát, mint valamiféle gyermekmesét. El is kérte a magyartól, hogy aláhúzza benne az összes olyan mondatot, ami szerinte mese, hazugság vagy ostobaság. Elkezdte olvasni, de térden állva fejezte be, megtért, és a Bibliát csak térden állva nyitja fel, és úgy olvassa. Ez az ember felismerte azt, hogy az írott igében maga az élő Isten szólt hozzá, és meg akarta adni neki az Őt megillető tiszteletet. Így lehet és így kell készülni, térden állva, magunkat megalázva és Őt felmagasztalva, azzal a szent komolysággal a szívünkben, hogy most olyasvalaki fog szólni hozzánk, akinek egyetlen szava is életet teremt, bűnt bocsát meg, átformálja az életemet, egyáltalán életet ad.

A másik dolog pedig az igehirdetésből fakad: ez az igehirdetés áldása, amiért tulajdonképpen ma hálát kellene adnunk. De hogy valóban van-e okunk – vagy jogunk – hálát adni ezért az áldásért, nézzük meg, hogy mi is ez az áldás, és áldás-e a mi életünkben is?

Hálát általában az ad, aki gazdagabb lett. Hálát most is az adhat, aki gazdagabb lett: és ugyan ki az közülünk, akinek nincs oka hálát adni lelkének üdvéért, bűneinek bocsánatáért, mindazért, amit az Isten elvégzett az életében és az élete által. De az igehirdetés áldásáért az adhat hálát, aki mindezeken túl hallja is Isten élő beszédét, aki nem úgy megy el az imaházból, ahogyan jött, akihez nemcsak egyszer-egyszer szól az ige vagy az igehirdetés, hanem minden alkalommal szól, és akihez nemcsak szól, de akinek az életét formálja is az az ige, hiszen azért szól. Mert ez az igehirdetés áldása: az, amit megértettem Isten üzenetéből, az életté, valósággá lesz. Az ilyen ember napról-napra változik, nem maradhat olyan, mint amilyen egy héttel azelőtt volt, az ilyen ember növekedik, hitben, szeretetben, cselekedetben; az ilyen embernek mindig van aktuális mondanivalója, az ilyen embernek mindig van miről bizonyságot tennie. Az igehirdetés áldása az, hogy a bűneinket letehetjük, a terheinktől szabadulhatunk, nem csupán feltöltődés ez egy hétre, hanem közeledés a mennyeknek országához. Az igehirdetés áldása az, hogy a bennünk élő Krisztus növekszik és az óember erőtlenedik: és a gondolataink, a beszédünk, a tetteink mind egyre inkább krisztusibbak lesznek. Akiben tovább él az igehirdetés, az nem gyöngül meg, az nem bukik el, az nem restül meg, nem adja föl, nem marad közömbös – hanem kiárad belőle a szeretet, az öröm, a békesség, a segítség. Akit megáld az Ige, annak jó a közelében lenni, mert abból maga Isten ragyog tovább. Kedves testvéreim, ezért szól az igehirdetés, ezt az áldást kínálja a mi Urunk minden vasárnap, minden csütörtökön, az ifjúsági órán, a magányos csendességben. Ki az, aki visszautasítja ezt, ki az, aki nem akar gazdagodni: mennyei kincseket gyűjteni, ki az, akinek nincs szüksége már arra, amit az Úr Jézus kínál?! Becsüljük meg és vegyük nagyon komolyan azt, amiért nagyon hálásak lehetünk!

Imádkozzunk.