ALAPIGE: Máté 15:1-9

Kedves testvéreim!

Vezérfonalunk szerint ma délután Isten élő Igéjét és egyházunk, saját életünk megmerevedett és kiüresedett hagyományait és szokásait kell egymás mellé állítanunk. A hitet és a vallást. Nagyon is aktuális ez a kérdés ma, amikor egyfelől újabb és újabb vallási felekezetek születnek és hirdetik az üdvösség egyetlen helyes útját, másfelől pedig gyülekezeteink görcsösen ragaszkodnak az évtizedekkel ezelőtt még működő, de mára elavult és főképp megüresedett szokásaikhoz és hagyományaikhoz. Mi az, amit meg kell tartanunk és tovább kell adnunk a következő nemzedékeknek, és mi az, amitől meg kell válnunk. Avagy mi üdvösségkérdés és mi nem. Erre próbálunk ma délután választ találni.

Hadd mondjak el bevezetésképp egy anekdotát:

Egy ügyes riporter elmegy a pokolba, hogy interjút készítsen az ottlakókról. A pokol kapujánál teheti fel a kérdéseit, és mivel nem láthat be, rögtön ez a legelső kérdése:

-Tessék mondani, katolikusok vannak itt?
– Hát persze, hogy vannak! – hangzik a válasz.
– És evangélikusok?
– Azok is, szép számmal!
– És reformátusok?
– Belőlük is jó sok van!
– És baptisták?
– Hajaj, de még mennyien!
– És karizmatikusok?
– Tömegestől!

A riporter ezen nagyon elcsodálkozik, és elindul, hogy a mennyország portáján is riportot készítsen. Amint odaér, ez az első kérdése:

– Ugye, sokan vannak itt katolikusok?
– Itt bizony egy szál sincs! – válaszolja a mennyország portása.
– Hát evangélikus, református?
– Azok sincsenek!
– Baptista? Azért baptista csak van?
– Itt ugyan egy sincs belőlük!
– Akkor csak a karizmatikusok juthattak a mennyországba?
– Nem, azokból sincs itt senki.
– Akkor kik vannak itt a mennyországban?
– Akik megmosták ruhájukat a Bárány vérében és akiknek Jézus Krisztus volt a legfontosabb az életükben!

Ugye, megértettük ennek a kis példázatnak a mondanivalóját! Nincs üdvözítő vallás vagy felekezet, nincsen üdvözítő kegyességi irányzat, nincsenek olyan keresztyén kötelességek és szokások, amelyek a mennybe juttathatják az embert – üdvözítő egyetlen van: az Úr Jézus Krisztus! Erről szeretnék elmondani ma néhány gondolatot.

Legelőször azt nézzük meg, mi is történt Jézussal és tanítványaival felolvasott Igénkben.

Írástudók és farizeusok jönnek Jézushoz. – Természetesen nem azért, hogy tiszteletüket tegyék és leboruljanak Jézus előtt, mint akiben felismerték az Isten Fiát; nem azért, hogy üdvösségük útjáról kérdezzenek, hanem hogy felelősségre vonják Jézust, hogy kötözködjenek vele, hogy okot találhassanak az elvesztésére. És bár nem tartozik szorosan az alaptémánkhoz, mégis egy kérdés nagyon idekívánkozik: Testvérem, te miért jöttél ma Jézushoz? Mert valami késztetett arra, hogy eljőjj. És így lesz időszerű kérdéssé: a megszokás, a neveltetés, a kötelesség, a kétkedés? Vagy pedig a szomjúság? Az Isten iránti olthatatlan szomjúság? Lám, ennek az Igeszakasznak már az első verse középpontba állítja a kérdést: hagyománytisztelet vagy élő hit?

Miben találtak kivetnivalót ezek a farizeusok? És most újból eszembe jut egy gondolat, megint kitérő, de sokat eláruló mozzanat: akik ilyen indulattal mennek Jézushoz, amilyennel ezek a farizeusok mentek, azok egészen biztos, hogy csak kivetnivalót fognak találni Benne! Akik csak megszokásból, kötelességből járnak istentiszteletre, biztosan találnak kivetnivalót az igehirdetésben, a szolgálatokban, azoknak biztosan lesz valami panaszuk és kritikájuk – csak éppen a lényeget nem hallják és értik meg. Ahogyan ezek a farizeusok is elmentek Jézushoz, kipanaszkodták magukat és otthagyták Őt. És „mindössze” annyit nem vettek észre az egészből, hogy a világ Megváltójával beszéltek! Őt kritizálták, Őt vádolták és Őneki fordítottak hátat! És Ővele együtt a saját üdvösségüknek! Testvérem, vizsgáld meg az életedet: miért vagy itt? Akár hétről hétre, évtizedről évtizedre – mi köt Istenhez, Krisztushoz és a gyülekezethez?

De térjünk végre a tárgyra: Jézus tanítványai nem mosták meg kezüket az evés előtt. Ez volt a „bűnük”. És ezt most meg kell magyaráznom. Ugyanis nem egy teljesen természetes egészségügyi szabályt szegtek meg Jézus tanítványai, hanem a vének rendeléseit. Az új fordítás szerint az „ősök hagyományait”. Mi volt ez? Az a zsidó szájhagyomány, amely végső formájában a Talmudban maradt ránk. Generációról generációra hagyományozódott át Mózes öt könyvének, a Tórának a rabbinikus magyarázata és ennek gyakorlati alkalmazása. Ez nagyon leegyszerűsítve egy olyan parancsolat-gyűjtemény, amelyet azért állítottak össze, hogy a Mózesi törvények akaratlan megszegését a lehető legjobban megnehezítsék. Hadd mondjak néhány példát: Meg van írva, hogy a szombatnapot, azaz a nyugalom napját megszenteld! Ezért a zsidó rabbik egy sor olyan rendelkezést hoztak, ami ezt a szentséget megőrizni hivatott. Például: szombatnapon nem szabad tüzet gyújtani, csak táplálni. Nem szabad főzni, csak megmelegíteni a már kész ételt. Egy szabó nem tehet arrébb egy tűt, mert az neki munkaeszköz, és ha a kezébe venné, már munkának számítana. Persze ezt ki lehetett játszani, ugyanis ha elaludt a tűz vagy a lámpa, akkor kerestek egy nem zsidó szomszédot, és megkérték, hogy ő gyújtsa meg. Vagy egy más jellegű törvény volt az asszonyok tisztulási ideje. Ezt a Mózes törvénye egy hétben állapította meg, de a rabbik úgymond a biztonság kedvéért hozzátettek még egy hetet előtte is és utána is. Ilyen és ezekhez hasonló parancsolatokat értettek a farizeusok a „vének rendelései” alatt. És ilyen parancsolat volt az étkezés előtti rituális kézmosás is! Tehát nem a kéz tisztasága számított, hanem a ceremónia az étkezés előtt és után, kultikusan tiszta edényben és vízzel, a szellemi tisztaság szimbolizálásaként. Ez ellen vétettek a tanítványok. Nagyon profánul megfogalmazva: az nem baj, ha a koszos kezedtől koszos lesz az étel, amit megeszel, de a vallási előírásokat meg kell tartani!

Jézus kérdéssel válaszol a farizeusok kérdésére: „Ti meg miért hágjátok át az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által?” – Kedves testvéreim! Ezeknek a farizeusoknak nem abban állt a bűnük, hogy ilyen törvényeket „fabrikáltak” maguknak – hanem hogy azokat szentírási rangra emelték! Saját törvényeikre azt mondták, hogy ez Isten törvénye! És Jézus itt arra figyelmezteti az írástudókat, ami a Jelenések könyvében így van megírva: „Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, a ki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzátesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra …” (22:18). Természetesen elvenni sem lehet, de amikor a hitből törvényeskedés, hagyomány lesz, rendszerint hozzátenni szoktak! És ezt leplezi le Jézus ezeknek a farizeusoknak az életében. Hogy a saját akaratukat és rendelkezéseiket istenítik, míg az Istenét semmibe veszik! Ez a bűn!

És most, hogy láttuk, mi is történt valójában a farizeusok és Jézus között, fordítsuk tekintetünket a mára, önmagunk és gyülekezetünk életére.

Vajon ez a hagyománytisztelet, ez az emberi parancsokat és szokásokat istenítő, de az istenit áthágó magatartás csak arra a korra volt érvényes? És csak azokra az írástudókra?

Nem gondolom. Sőt, úgy látom, hogy mennél inkább „írás-tudó” lesz valaki, annál hamarabb fog ilyen rendeléseket fabrikálni az Isten parancsainak és testvéreinek kárára! Egyre hamarabb fogja megítélni mások munkáját és gyakorlatát, és egyre többször és egyre hangosabban fogja hirdetni a saját elgondolásait. És gyülekezetek élete megy rá arra, hogy az évtizedek, talán évszázadok óta begyakorolt formulákat mindenáron átmentsék, ha lehet, még a következő évezredre is; hogy aki valami újat, nem megszokottat szeretne, azt elüldözzék; erőlködünk, hogy valahogy döcögjön az énekkar, a zenekar meg még ki tudja mi – és közben nincs misszió, nincs megtérés, nincs ébredés! Nem azt mondom, hogy ezek a dolgok haszontalanok és fölöslegesek! DE: először is meg kell találni a helyes sorrendet! Krisztus a gyülekezetét azért hívta ki a világból, hogy miután megtisztította, visszaküldje oda, munkálni a még hitetlenek üdvösségét és építeni az Isten országát. A gyülekezetnek csupán élettere az imaház – a munkaterülete a világ! És ez az, amit olyan nehezen akarunk tudomásul venni. És egész életünk rámegy az egyházunk szolgálatára, a hagyományaink őrzésére, miközben mellettünk emberek tömegei kárhoznak el! nagyon komoly dolog ez! Másodszor pedig, addig, amíg nincs meg a belső, lelki tartalom, hiába szolgálunk vagy éneklünk szépen. Csak azért ragadtam ki az éneklést, mert van gyülekezet, ahol akkor is fennül az énekkar, amikor nem is énekel, és sokszor az éneklésre több energiát és buzgóságot fordítunk, mint az igehallgatásra és az igehirdetésre! És ez már baj! Ez már nem a helyes sorrend! De sok-sok dolgot lehetne még említeni. Szépen-lassan dogmává szilárdulnak a hagyományaink és a megszokásaink. Hadd mondjak erre is néhány nagyon jellemző példát: Dogmává lesz a megtérés: úgy gondoljuk, néha ki is mondjuk, ha valaki megtér és bemerítkezik, már jó hívő. A nehezén már túl van! – Pedig csak most kezdődik az Élet! Mindenesetre ennek a felfogásnak meglett az a nagyon általános következménye, hogy mindenki olyan örömmel emlékezik vissza a megtérésére. Azok voltak ám a szép idők! Akkor még volt lángoló hit, buzgóság! Azóta minden csak egyre rosszabb! Testvéreim, mennyire másról beszél a Szentírás! Aztán eléggé elterjedt az, amit egy baptista prédikátor egyszer úgy fogalmazott meg: „mise-dogma”. Eszerint az istentiszteleten való megjelenés érdemszerző jó cselekedet, a távolmaradás bűn. Az adakozásnál sokan úgy gondolkodnak, hogy ha sűrűn adsz, kevés is elég. A rosszul értelmezett demokrácia úgy jelentkezik gyülekezeti tanácskozásainkon, hogy Isten akarata a hetvenöt és a száz százalék között van. Evangélizálni is inkább csak az imaházainkban szoktunk, meghívjuk rá a testvéreinket, és elvárjuk, hogy a hitetlenek találjanak már be az istentiszteletre. Mert ha valaki az utcán hirdeti az evangéliumot, az már legalábbis gyanús! Lehetne sorolni órák hosszat! Még egyszer hadd hangsúlyozzam: ezek önmagukban nem rossz dolgok, sőt még igazság is van bennük: de amikor úgy hirdetik és gyakorolják, mintha Istentől való volna, sőt, az egyedüli igazság ezekben van, akkor az már a betegség tünete. Jó és szükséges, hogy egy közösségnek legyen múltja, amiből erőt meríthet. Jó, ha megvannak a tablóink, gyülekezetünk nagyjainak képével, és jó, ha nekünk is van mire visszaemlékeznünk. De ha már csak a múlt maradt számunkra, ha a legfrissebb bizonyságtételeink is évekre tekintenek vissza, ha önmagunkat ugyan még sikerül emlékeztetnünk egy-egy bibliai igazságra, de a külvilág felé, a hitetlen emberek felé nincsen mondanivalónk és nincsen buzgóságunk: ha vannak hagyományaink, vallási szokásaink, előregyártott imádságaink, de nincs élő kapcsolatunk az élő Istennel – megüresedett a hit, és maradt a vallás nehéz és fárasztó terhe. Ha a lélek, a gyülekezet már csak a múltjából, a szokásaiból táplálkozik az élő Isten helyett, akkor a hagyomány, legyen bármíly nemes, Isten Igéjét homályosítja el, és a Szent Lélek munkáját oltja meg. Ha emberi elgondolások, parancsolatokat igei rangra emelkednek, törvényeskedéssé lesznek, ha még afölé is, akkor rajongássá! Mindkettő tévelygés, aminek súlyos következményei lehetnek! És ettől akar megóvni bennünket a mi Urunk, ezzel a tanításával is.

És most hadd tegyek fel néhány kérdést, amire válaszainkat imádságainkban mondjuk majd el:

– A legelső kérdés: mondd, testvérem, miért jöttél és jössz alkalomról alkalomra a Mindenható Isten színe elé? Azért, mert mindig ezt tetted? Mert a lábaid már annyira megszokták, hogy vasárnap reggel maguktól is odavinnének? Vagy azért, hogy vallásos kötelezettségeidnek eleget tégy? Vagy a szomjúság hajt oda Uradhoz, és azért jöttél, hogy megelégedést találj, és megerősödhess a Krisztussal való közösségben.

– Mondd, testvérem, van-e életednek olyan pontja, amit Isten Igéje fölé emeltél? Van-e bármi vagy bárki az életedben, ami fontosabb számodra az élő Istennél és a Vele való kapcsolatnál?

– Mondd, testvérem, tudsz-e világos különbséget tenni a saját akaratod és Isten akarata között? Mert ha nem, könnyen és gyakran előfordulhat, hogy a saját akaratodat teszed Isten nevében – és ennek nagyon súlyos következményei lehetnek!

– Mondd, testvérem, keresed-e a kiskapukat, amelyeken át kijátszhatod az Istennek való feltétlen engedelmességet? Keresed-e a kiskapukat, hogy azokon át kibújhass a kötelességed, a felelősség alól?

– És vajon milyen gyakran igaz ránk az Úr Jézus azon kijelentése, hogy csak a szánkkal tiszteljük az Urat, de a szívünkkel távol maradunk Tőle?

Kedves testvérem, azért szólt Isten Igéje, hogy megtanítson különbséget tenni élő és holt dolgok között! Adja az Úr, hogy hogy mindannyian el tudjuk hagyni megüresedett, élettelen hagyományainkat és szokásainkat, és azok helyett Krisztus élő Igéivel és Szent Lelkével töltekezhessünk be!

Imádkozzunk, és kérem, imádságainkban válaszoljunk azokra a kérdésekre, amit Urunk az Ő Lelke által kérdezett tőlünk!