ALAPIGE: 2Péter 1:3-10
( a Károli-fordítás szerint )

“Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott; a melyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket, hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, a mely a kívánságban van e világon. Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való megtisztulásáról. Annakokáért, atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhívástokat és kiválasztásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha.”

Isten Igéje ma délután elsősorban azokhoz akar bátorítólag szólni, akik elcsüggedtek, akik megfáradtak Krisztus követésében, akiknek az élete gyümölcstelen, akiknek az életéből hiányzik Jézus Krisztus valósága, a Vele való közösség megtapasztalásának öröme – egyszóval akik nem érzik jól magukat lelkileg. Péter apostol második levele az ilyen hívőkhöz szól, és ennek a levélnek ez a felolvasott igeszakasz az eszenciája, a lényege.

Vannak, akik úgy képzelik, hogy a keresztyén ember mindig kiegyensúlyozott és boldog, soha nincsen semmiféle problémája – és aki nem ilyen, az nem is keresztyén. Ez a nézet azonban teljességgel bibliaellenes. Ezek az emberek, akikhez Péter ezt a levelét intézi, minden bizonnyal hívő keresztyének voltak, de az is bizonyos, boldogtalan, hatástalan keresztyének. Kívülről úgy tűnik, hogy az életükkel minden rendben van, csak ők érzik úgy, hogy semerre nem vezet, nincsenek segítségére, áldására másoknak. Még saját magukra nézve is terméketlenek, mert a hitük nem tölti el őket sem örömmel, sem reménységgel; nem kapnak semmiféle bátorítást, erőt, ami továbbvinné őket a hétköznapokban. Nem növekednek az Úr ismeretében, nem haladnak előre a hitéletben, nem fejlődnek és az életüknek semmilyen látható gyümölcsét nem tudják felfedezni. Noha kétség kívül keresztyének, vajmi keveset tudnak felmutatni ennek igazolására. Emellett azt sem látják már igazán, hogy miért tértek meg, hogy egyáltalán mi Isten akarata az életüket tekintve. Péter leírása ezekről a keresztyénekről aligha egyezik azzal a képpel, amit az Úr Jézus fest az őt követőkről. És sokszor a mi életünk is eléggé különbözik attól a keresztyén “ideáltól” – bocsánat, hogy így fogalmaztam meg – amit az Újszövetség bemutat. Vajon mi az oka ennek a nagy különbségnek? Mi romlott el és hogyan lehet ezen segíteni? Ezekre a kérdésekre szeretnénk ma délután választ kapni Isten Szent Lelkének segítségével.

Nagyon tömören összefoglalva azt fejezi ki Péter apostol ebben a levelében, hogy ennek az üres, meddő életnek az oka az önfegyelem hiánya, az akarat gyengesége. Nézzük meg, milyen tünetei vannak ennek a lelki betegségnek, és azután hallgassuk meg, milyen gyógymódot ajánl az apostol az ilyen sodródó, állhatatlan hívőknek.

Sokszor van úgy, hogy a baj forrása onnan ered egy megtért ember életében, hogy bár hitben elfogadta Isten kegyelmét Jézus Krisztusban, mégis helytelen elképzelései vannak a hitről. Itt azt olvashattuk, hogy a hitet ki kell egészíteni bizonyos dolgokkal. Mi ugyanis hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy aki hisz, azzal minden rendben van. A mi feladatunk mindössze annyi, hogy higgyünk az igazságban. E szerint az elgondolás szerint elég hitre jutni, azután minden egyéb csak úgy “megtörténik” az emberrel. Az egyetlen receptje az ilyen embernek, hogy szüntelenül az Úrra kell tekinteni, és ezen kívül semmi mást nem kell csinálni. “Csak maradj meg az Úrban” vagy “Nézz az Úrra” – és egy darabig úgy tűnik, hogy minden rendben van, azután valami elromlik, aminek a következtében már “nincsenek az Úrban”, és boldogtalanná válnak. Egész életüket arra áldozzák, hogy megpróbálják fenntartani azt az állapotot, amit az “Úrban maradni” kifejezéssel illetnek. És miért rossz ez? Mert Péter apostol azt mondja: ez még nem hit! Hit akkor lesz, ha ragasztasz hozzá jó cselekedetet – és még azokat, amiket felsorol – ha a hited életté, cselekedetté, konkrét segítséggé lesz. És most nem arról van szó, hogy a cselekedetek üdvözítenek – de arról igen, hogy cselekedetek nélkül halott a hit!

A másik oka pedig ennek a meddő, megfáradt hívő életnek nem más, mint az igyekezet – a Biblia nyelvén: a buzgóság hiánya. Létezik egyfajta lelki tunyaság vagy lustaság, ami mindannyiunkra kihat és kétségtelenül az ördög munkája. Vajon nem vettük észre, hogy a lelki élet területein mintha kevesebb lelkesedést és igyekezetet tanúsítanánk sokszor, mint világi hivatásunkban, üzleti ügyeinkben, szórakozásainkban vagy kedvteléseinkben? És úgy telnek el napok, hetek, talán egy egész élet, hogy dolgozunk, élünk, rohanunk együtt a rohanó világgal, és amikor le kellene csendesedni, imádkozni kellene, hirtelen fáradtságot és kimerültséget érzünk. Nem furcsa, hogy mindig akkor fog el a fáradtság, az álmosság, amikor Bibliát kellene olvasni? Vagy mindig imádkozás közben alszunk el? Vagy minden belefér a napunkba, csak Isten nem? Mindenre van időnk, de arra nincs, hogy hetente háromszor másfél órát Istennel és a testvéreinkkel legyünk? Mihelyst valami lelki tevékenységbe fognánk, erőt vesz rajtunk a fáradtság, a lustaság, a tunyaság. És mi az, amit a legkönnyebben áttolunk a holnapi napra: az Isten és az ő ügyei. Naponta élünk meg ilyen kudarcokat, miközben azt mondjuk még önmagunknak is, hogy hívő vagyok, akinek Jézus Krisztus az első és a legfontosabb! Csak éppen ez nem látszik rajtunk – mert higgyük el: akinek tényleg ő az első, annak az életén ezt mindenki látja is!

Valami tehát nem működik az életünkben: és ez a fegyelem. Az önfegyelem. Akinek soha nincs ideje, ereje, lehetősége – az nem tudja beosztani az idejét, az erejét és nem tud élni a lehetőségeivel. Ha egyetértünk abban, hogy fontos a lelki növekedésünkre időt szentelni, és a mindennapi életünket megszervezni, akkor be kell tartanunk egy bizonyos fontossági sorrendet. Ha komolyan gondolom, hogy a Biblia fontosabb nekem, mint a televízió, a barátok, a munka – akkor Bibliát kell olvasnom. Ha azt mondom, hogy ennek a gyülekezetnek a tagja vagyok, akkor az a legkevesebb, hogy részt veszek a gyülekezet együttlétein. De nem csak élvezni akarom a közösség áldásait, hanem én is tenni akarok érte valamit. Nem a gyülekezet van énértem – vannak, akik ezt gondolják, vagy az életükkel ezt sugallják – hanem én vagyok a gyülekezetért, én élek a testvéreimért. És nem csak akkor, amikor éppen jólesik, vagy ráérek vagy éppen nincs semmi más programom. Ha valakinek az Istennel való közösség és az Isten gyermekeivel való közösség nem az első az életében – akkor lehet bármekkora tudása, imaélete, hite – de nem tért meg. Azt gondolom, sokak élete azért terméketlen, mert Jézus Krisztus és az ő gyülekezete egyetlen tétel életének hosszú listáján. Pedig annak kellene lennie a papírnak, amire a mi kicsinyes, mulandó tételeinket feljegyezzük. Nehéz – ha nem lehetetlen félszívvel, félgőzzel, fél-odaadással és fél-hűséggel keresztyén életet élni. Ebbe belefárad a lélek, és megkeseredik a szív. Ez az oka a mi fáradtságunknak és keserűségünknek is. Olyan ez, mint a magány. mert testvéreim, nem az a magányos, akit magára hagynak, akit senki nem szeret. Hanem az, aki magára hagyja a társait és senkit nem szeret. A keresztyén élet szívdobbanása az engedelmesség. Azt hiszem, akik most együtt vagyunk, mindannyian jól ismerjük a Szentírást – Isten kinyilvánított akaratát. Nem vádolhatnak bennünket tudatlansággal. Mégis úgy élünk, mintha tudatlanok lennénk. Azokon nem tud segíteni Isten, akik akarattal szegülnek ellene. Akik nem akarnak megtérni bűneikből, a haragjukból. Azokon akar segíteni ez az Ige, akik törekednének, akik kívánják az engedelmességet – de akiknek az életéből még hiányzik a fegyelem és a rend. A világ olyan emberekért kiált, akik erősek – erősek meggyőződésükben, a kitartásban, a szenvedésben, a szolgálatban. Akik tudnak áldozatot hozni, küzdeni a meggyőződésükért, akiken látszik az, hogy kihez tartoznak, és hogy ahhoz a legkisebb kompromisszum vagy elhajlás nélkül ragaszkodnak. “Hiszen manapság gyérebben akadnak, mint bármikor, azok a keménygerincű, tisztaszándékú emberek, akik sohasem vonzódnak a rosszhoz, s akik szemében az egyenestől való legkisebb elhajlás is bűn…” – írja Balzac a Goirot apóban. Pedig ilyen emberekre van szüksége Krisztusnak, de ilyen emberekre van szüksége ennek a szeretet nélkül fuldokló világnak is. Sodródó, két- vagy sokszínű emberekre, akikre nem lehet számítani, akiknek nem lehet hinni, akikben nem lehet bízni, nincs szüksége sem embernek, sem Istennek.

Milyen gyógymódot ajánl Péter apostol? Azt írja: ki kell egészítenünk a hitünket. Az eredeti görög kifejezést a színházzal kapcsolatban használták, azt jelenti: zenekart vagy kórust biztosítani, hogy teljes legyen a mű összhangja és mondanivalója. A hitünknek is összhangban kell lennie az életünkkel – hiszen csak így lehet hiteles. De nézzük, mivel egészítsük ki a hitünket? Az apostol először azt mondja: “…a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet” – vagy az új fordítás szerint “igaz emberséget”. Az itt szereplő görög szó inkább “erényt” jelent, olyan lelkületet, amely mindig kész a jóra, de csak a jóra (!), továbbá erős, egészséges és tiszta. Az az indulat, amely az Úr Jézusban volt, és amely bennünk is kell, hogy éljen. Péter azt mondja a gyülekezetnek, hogy miután hitre jutottak, nem szabad megengedniük, hogy erőtlenné vagy hiteltelenné váljanak. Szedjük össze magunkat, ne botorkálva járjuk végig keresztyén életutunkat! Éljünk keresztyénhez és főképp Jézus Krisztushoz méltó életet, telve erővel, lendülettel és hatalommal! Ne keltsük azt a benyomást, hogy nekünk sokkal rosszabb, mint akik Krisztus nélkül élnek. Mert sokszor ezt mutatja az életünk. Ne legyünk gyengék, állhatatlanok, hanem ragasszunk hitünk mellé férfiasságot, emberséget, erényt!

Másodszor “…hitetek mellé ragasszatok tudományt” vagy “ismeretet”. Ez elsősorban nem a Biblia ismeretét jelenti, hanem Isten akaratát az életemet tekintve. Ehhez tehát Isten kijelentésén túl szükség van rám is, mint aki megérti és elfogadja azt, amit Ő mond, és azután meg is cselekszi. Ehhez elengedhetetlen a rendszeres közösség, az őszinte szomjúság Isten szava után, ami személyesen nekem és konkrét üzenettel szól.

Következik a mértékletesség vagy önmegtartóztatás. Minél inkább megérti valaki Isten ajándékainak értékét és a Krisztussal való közösség örömét, annál szívesebben alkalmazkodik Isten akaratához, és annál nagyobb elszántsággal tanúsít ellenállást a kísértésekkel és a bűnnel szemben.

Negyedszer “állhatatossággal” kell kiegészíteni a hitünket. Az állhatatosság türelmes kitartást jelent, valaminek a folytatását akkor is, ha minden csak akadályoz vagy elbátortalanít. Azt jelenti, hogy akkor sem hagyom abba az engedelmességet, ha az áldozatba kerül, ha rossz a hangulatom, ha senki nem segít. Ezt tőlünk várja az Úr, ezt nekünk kell megcselekednünk. Gyakran azzal riasztjuk el Krisztustól a keresőket, hogy ha ránk néznek, nem látják rajtunk azt, hogy valóban fontos nekünk az, amiről beszélünk. Nem látják a buzgóságot, a kitartást, az igyekezetet, és mindezek közt az örömöt.

Az ötödik dolog a “kegyesség”. Ez igazi Istenfélelmet jelent, és abban nyilvánul meg, akinek valóban mindennél fontosabb Jézus Krisztus személye és a Neki való szüntelen engedelmesség. De jelenti azt is, hogy ápoljuk az Istennel való kapcsolatunkat, és Istenhez méltó módon járunk szolgálatunkban, családi életünkben, munkahelyünkön.

A két utolsó pontja ennek a felsorolásnak a testvéri szeretet jellemzői, olyan szereteté, amely azon túl, hogy érez, cselekszik is azért, akit szeret. E nélkül a kegyesség csonka, haszontalan holmi csupán. Lám, istenfélelem és emberség, istentisztelet és emberszeretet elválaszthatatlanul egyek. Aki Krisztust megismerte, annak a hite nem tétlen, ellenkezőleg, teljes igyekezettel azon van, hogy minél több gyümölcsöt teremjen, minél gazdagabb áldássá váljék mások számára. Akiben viszont nincs meg ez az igyekezet, s nem mutatkoznak a gyümölcsök sem, hiába jutott el a Krisztus megismerésére.

…Ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha.” – ígéri az apostol. Amíg valakinek Jézus Krisztus valóban az első az életében, addig nem fog elbukni. Mert a bukás mindig azzal kezdődik, hogy valami Krisztus elé került. Higgyetek, és hiteteket egészítsétek ki ezekkel a dolgokkal – ” …és így dicsőségesen fogtok bemenni a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába.” A régi fordítás szerint “megadatik” a Krisztus országába való bemenetel – ajándékul azoknak, akik ajándékul adják az életüket Uruknak.

Sok-sok boldogtalanság, reménytelenség, fásultság fakad abból, hogy hiányzik belőlünk az önfegyelem. Keljünk fel tehát, és cselekedjünk teljes igyekezettel. Mert erre az ismeretre, önuralomra, állhatatosságra, kegyességre, testvéri szeretetre és emberszeretetre van szükségünk. Kezdjünk el végre élni, és legyünk mások szolgálatára. Növekedjünk a kegyelemben, az ismeretben, és igyekezzünk vonzóvá lenni és vonzóvá tenni Krisztust a környezetünkben. Mert erre hívott el bennünket a mi Urunk, és mi ezért léptünk követői közé. Ámen.