Igehirdetés a reformáció ünnepére, ökomenikus imahétre

ALAPIGE: János 2:13-22

Kedves Testvéreim!

Lassan beköszönt az ádvent, és elkezdődik számunkra egy új egyházi év. De mielőtt még lezáródna a régi, így október vége felé egybegyűlnek protestáns gyülekezeteink, hogy együtt emlékezzünk meg eleinkről, arról, hogy honnan indultunk, hogy hol állnak közös mérföldköveink és hogy a múltból tanulva együtt készülhessünk fel a jövőre is. A reformációt ünnepeljük most, azt a reformációt, amely soha nem marad csupán emlék, hanem évről-évre újjáéled bennünk is, és közösségeinkben is.

Hogy mit jelent a reformáció, elmondják a történelem könyvek, elmondja egyházunk és gyülekezetünk története is, ma este mégis hadd mondja el maga a „legnagyobb reformátor”, a mi Mindenható Istenünk, az Ő igéjén keresztül. És ha ezt az igét megértjük, akkor fogjuk megérteni minden korok Luther Mártonjait, Kálvin Jánosait, Wesley Jánosait vagy éppen Hubmayer Balthasarjait. És ha ezt az igét meg is éljük, akkor fogjuk mi is átélni azt a lelki-szellemi megújulást, amit ők átéltek, és amit ők ránk hagyhattak örökségül.

Bontsuk ki most ennek a felolvasott igeszakasznak a mondanivalóját, és tanuljuk meg belőle azt, hogy mi a reformáció oka, hogy mi a reformáció tartalma, és végül mi a reformáció gyümölcse. Annak a reformációnak, amelyet a Szentírás örökített meg számunkra, annak a reformációnak, amelynek emlékét együtt ünnepi ezekben a napokban a keresztyénség   – és annak a reformációnak, amely talán éppen ma este veheti kezdetét a mi gyülekezetünkben, a mi életünkben.

Az első kérdésünk tehát: mi az oka, mi az előzménye a reformációnak?

„Közel volt a zsidók húsvétja, Jézus is felment Jeruzsálembe. A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat.”

Közel volt a zsidók húsvétja. – A húsvét az az ünnep, amikor az Isten kegyelmére emlékezett Izráel népe, arra a kegyelemre, amely megszabadította őket az egyiptomi szolgaságból. – Túlcsordul az ember szíve, amikor Isten kegyelmének és szeretetének csodáit kezdi el számba venni. Önkéntelenül tódul fel a dicséret, a háladal, a magasztalás, amikor Isten szabadítására emlékezhet az, aki szabadult. Ilyenkor vágyik a leginkább odaborulni a lélek az Isten jelenlétébe. – Próbáltam elképzelni a zarándok tömeget, és ebben a tömegben magát az Úr Jézust, hogy várta már, hogy véget érjenek a zsoltárok, amelyeket a Templomhoz felvezető úton énekeltek, és beléphessen végre arra a helyre, amelyet csak úgy nevezett: „az Atyám háza”. És láttam magam előtt azt is, hogy ez a csöndre, imádságra, az Atyával való közösségre szomjazó tekintet hogy keményedik meg, amikor a csönd, és az imádság helyett állatok bőgését, kalmárok veszekedését és vámszedők pénzes zacskóinak csörgését kell meglátnia.

Sokféleképp meg lehetne magyarázni ezt. Régen az udvaron kívül zajlott az üzlet. Aztán egyre közelebb, egyre beljebb vándorolt a piac. Hiszen az áldozathoz sok-sok állatra volt szükség, és minél közelebb, annál kényelmesebb. Így kerültek be a templomfalakon belülre. Az áldozathoz állatra, az állathoz pénzre volt szükség: jöttek a pénzváltók is. Legalább mindenki hozzájutott a zsidó sékelhez is, hogy a templom kincstárába „megszentelt” pénzt adhasson. A papság pedig mindebből komoly hasznot húzott, de hiszen egyháznak mindig jól jött a támogatás. És ha voltak olyanok, akiket eleinte zavart és megbotránkoztatott ez a templomi állatvásár, akik sejtették, hogy ez így nem lesz jó: szépen-lássan beletörődtek és megszokták, hogy együtt kell imádkozniuk a lármával, a békétlenséggel, az állatokkal és a gazdáikkal. – Ez is egy magyarázat. De mi történt a felszín alatt? Amikor Izráel üzletet csinált a Templomból, akkor arról feledkezett meg, hogy az a Templom megszentelt hely. Megszentelt: azt jelenti, hogy ebben a világban azt hordozza és azt fejezi ki, ami nem ebből a világból való. Megszentelt: azt jelenti, hogy egy bizonyos célra elválasztott. És ez az egyetlen cél az Istennel való találkozás lehetősége.

A reformáció oka és előzménye mindig az, hogy az ember megszentségteleníti azt, amit Isten megszentelt.

És, testvéreim, ez ma sincs másképp. A mai „Templomnak”, a mai egyháznak ugyanaz a nyomorúsága, a betegsége és a bűne, mint a Jézus korabeli zsidóságnak de akár a középkor elvilágiasodott egyházának is. Amit ez a kegyes bőrbe bújtatott piacozás három szóval leír: kényelem, érdek és megszokás. Ha Isten népére, gyülekezeteire vagy akár az egyes gyermekeire ezek kezdenek el jellemzőek lenni, szükség van a reformációra! Mert vagy a megújulás, a megtérés ideje jön el – vagy az ítéleté, a templomrombolásé!

Tegyük most az ige mérlegére az életünket, a gyülekezetünk életét: vajon ránk ezek nem jellemzőek? – A kényelem: az áldozatunk bemutatásában, a szolgálataink végzésében, a missziónkban nem kényelmesedtünk el? Nem úgy van, hogy ami fáradságos, ami megterhelő, ami több odaadást, imádságot, állhatatosságot, munkát igényelne, azt elhalasztjuk vagy elfelejtjük? Vajon az, hogy ha elkésünk az istentiszteletről, hogy ha elkésünk a bizonyságtételről, az egymásnak tett ígéreteinkről, és hogy egyre késik az egymás iránti szeretetünk kifejezése a hétköznapokban, nem a kényelmességünk gyümölcse? – Az érdek: vajon kapcsolatainkat, a közösségünket nem fertőzte meg? Hogy csak azokat segítjük, azokat támogatjuk, akik valamilyen hasznot hoznak a számunkra? Hogy csak azt halljuk meg még az ígéből is, amit érdekünkben áll meghallgatni? És talán a legjobban az imádságainkon mérhető le a mi életünk: mert ha mindig csak azért imádkozunk, amire éppen szükségünk van és azokért imádkozunk, akik nekünk fontosak: csöndesen érdekhívőkké lettünk. – És végül: a megszokás. Ó mennyi mindent tudunk megszokni a mi Krisztussal közös életünkben?! Megszokjuk azt, hogy vasárnaponként másképpen kell viselkedni, mással kell foglalkozni, máshová kell eljárni, mint a hét többi napján. Megszokjuk a bűneinket: és ahogy telik az idő, mi titokban átkereszteljük „rossz szokássá, tévedéssé, hibává, kellemetlenséggé”. Vagy Isten kegyelmét és bűnbocsánatát szokjuk meg: nem baj, ha valamiben hűtlen vagyok, Isten úgyis megbocsát. Lehet, hogy nem mondjuk ezt így ki, de eláruljuk magunkat, amikor nyugodt lelkiismerettel teszünk olyan dolgokat, amiket Isten gyermekének nem lenne szabad megtennie. Megszokjuk egymást is: belehelyezzük egymást egy-egy skatulyába, ahonnan élete végéig el nem mozdulhat. És mindegy, mit tesz, mit mond, milyen változás történik az életében, mi legtöbbször észre sem vesszük, vagy ha meglátjuk, akkor elintézzük azzal, hogy ma ilyen napja van, de úgyis csak olyan, amilyen. Talán ez a megszokás fenyeget bennünket a legjobban. De amikor megszokunk bármit is, akár a gyülekezet közösségét, akár az Úrral való közösségünket, ha csak megszokássá lesz az imádság az imaórán, az áhítat a csendességben, az igehirdetés – akkor az számunkra megüresedett. Akkor számunkra nem tölti be az eredeti rendeltetését – mert már mi nem töltjük be a mi eredeti rendeltetésünket!

Testvéreim, az ilyen Templom, az ilyen gyülekezet, az ilyen ember számára ma van a reformáció napja!

De hogyan megy végbe a reformáció? Mi a reformáció tartalma?

Egyetlen mondatban megfogalmazva: az, hogy Jézus beleavatkozik a dolgokba! – Sokszor gondolkodtam már azon, amit itt a mi Urunk tett. Nem mondta a tanítványainak: gyertek, vonuljunk félre, hogy nehogy bűnre kísértsenek. Nem kezdett el prédikálni a népnek, hogy vegye észre a bűnét. Nem kezdett el imádkozni, hogy az Atya adjon valami megoldást. – Egyszerűen ostort font egy kötélből, és elkezdte kihajtani a csőcseléket a templomudvarból. Cselekedett. És rengeteget tanulhatunk Jézus egyszerű – de tiszta és szent – indulatából.

Az első és talán legfontosabb, hogy lássuk: maga Jézus Krisztus, az Isten Fia, az Egyház Feje az, aki az ostort suhogtatja. Az igazi reformáció sohasem az, amit az emberek csinálnak, hanem amit maga Isten csinál! Mi sohasem tudunk újat teremteni, mi sohasem tudjuk a gonoszt legyőzni, mi sohasem tudjuk a bűneinket egymagunk rendezni – egyedül Krisztus az, aki velünk és bennünk megteheti mindezt. De ha a mi reformációnk valóban Tőle ered, akkor valóban újjá lesz minden! Akkor egy Luther Márton nevű szerzetes ráébred, hogy hit által, kegyelemből van az üdvösség, és nem érdemelhető ki; akkor egy Kálvin János nevű lelkész egymaga hord ki mindent a templomból, míg csak a szószék és a padok maradnak; akkor egyszerű emberek vállalják a mártírhalált örömmel a szívükben és dicsérettel az ajkukon; akkor van értelme hinni, akkor vonzó a Krisztus útja, akkor szól a bizonyságtétel, sőt, hiteles a bizonyságtétel, akkor az Úr „napról-napra növeli a gyülekezetet az üdvözülőkkel”.

Van egy második, egy döbbenetes figyelmeztetése is annak, amit itt Jézus tesz. Azt mondja: „Az én házam az imádság háza!” Mit jelent ez? – A templom három fő részből állt. Volt egy legbelső rész, a „Szentek Szentje”, ahova csak a főpap mehetett be évente egyetlen alkalommal. A középső rész, a „Szent hely”, ahol az áldozatok folytak. És volt egy külső udvar, a „pogányok udvara”, hogy oda jöhessenek, akik Izráel Istenét keresik. – És ezt a pogányok udvarát foglalták el a vásározók. – Azt mondja Jézus: Ti nem biztosítotok helyet a pogányoknak, azoknak, akik keresik az Urat, akik imádkoznának! Ti betöltitek azt a helyet a ti üzelmeitekkel, az érdekeitekkel, a kényelmeitekkel! – Testvéreim, ebben a Templomban mindenkinek volt helye, csak a kívülről jövő, az Istent kereső világnak nem! Döbbenetes dolog: a világot kell félteni az egyháztól! Mert az egyház csak önmagával foglalkozik, csak önmagáért él! Jézus arra akart rámutatni, hogy vegyék észre – és ha kell, vegyük észre mi is – az a Templom, az az egyház, amelyiknek minden más többet jelent, és minden más fontosabb, mint az a világ, amelyért életre hívatott: ítéletet hordoz magában!

A harmadik tanulsága ennek a jézusi indulatnak ehhez kapcsolódik: bár mi sokszor úgy gondoljuk, hogy Isten a hitetlen világon kezdi el az ítéletét, de éppen ebben a bibliai reformációban láthatjuk meg: Isten ítélete mindig a templomon, az egyházon kezdődik! Isten belülről akarja az életet megújítani, mert minden megújulás belülről kezdődik, nem kívülről.

Talán nem értették akkor: ha ez a Jézus reformátor, miért nem a lépten-nyomon kiáltó erkölcstelenséget, erőszakot, szeretetlenséget ostorozza? Miért a sajátjai ellen fordul?

Krisztus ostorának helye után mindig marad seb: a lelkiismeret gyógyító ébredése. Mert „az Úr megsebez, de be is kötöz”. Annak, aki már elvérzett, aki már halott, nincs szüksége orvosra. De nekünk nem olyan Urunk van, aki lemondana rólunk! A mi Urunk szívét „féltő szeretet emészti az Ő háza iránt”! És ez a „féltő szeretet” azt jelenti: minden a szeretetnek van alárendelve! És a szeretet nyúl az ostor után, ha arra van szükség, a szeretet nyúl a szike után, ha arra van szükség. De testvéreim, ez a szeretet nemcsak ostort ragadott azért, hogy minket megmentsen, hogy minket megreformálhasson, hanem golgotai keresztet is ácsoltatott! Mert ez a „féltő szeretet” nem ismer határokat!

Íme, ez a krisztusi reformáció soha nem marad eredmény nélkül!

Ezen gondolkozzunk el végül: mi hát a reformáció gyümölcse?

„A zsidók pedig megszólaltak, és megkérdezték tőle: Milyen jelt mutatsz nekünk, amelynek alapján ezeket teszed? Jézus így felet nekik: Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt felépítem. Ezt mondták rá a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted? Ő azonban a testének templomáról beszélt.”

A zsidók jelet vártak, méghozzá olyan jelet, amit csak a Messiás tehet. – Minden reformáció ugyanezt a jelet várja és készíti elő: hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Nem csupán történelem, nem is egyháztörténelem, nem ideológia, nem vallásalapító – hanem élő, valóságos, megszólítható és választ adó Urunk és Istenünk!

Azt mondja a zsidóknak az Úr Jézus: Az a jel, amit én mutatok: az én feltámadásom! Ezáltal foglak megújítani benneteket. Mert van már új Templom: és ez én vagyok! – Jézus az Isten Temploma: ahol az ember Istennel találkozhat. A feltámadott Jézus Krisztus az istentisztelet egyetlen lehetősége, maga az új Templom. Mert egyedül ott folyik igaz Istentisztelet, ahol a feltámadott Jézus Krisztuson keresztül találkozik Isten és ember.

Jézus élete és Teste az Egyház. És Jézus azt akarja, hogy az Egyház legyen az a hely, ahol Vele, mint feltámadott Úrral ez a világ találkozhat; az a hely, ahol az Istentől elszakadt ember az Istennel megbékélhet és Vele új életet kezdhet. – És a felülről való reformációnak mindig ez a gyümölcse. Megújuló Istentisztelet Jézus Krisztusban.

Kedves testvéreim, Pál apostol írja: „Krisztusnak jó illata vagyunk … életnek illata életre” – De így illatozni csak Krisztusban lehet! Így illatozni csak a Krisztus feltámadásának erejével lehet! De akkor nem kell többé erőlködni, nem kell többé izzadni, hanem egyszerűen árad az életünkben is, az életünkön keresztül is az Isten szeretete. De ez a mi életünk, a mindennapjaink boldogságának, a gonosszal szembeni harcunknak a titka: találkoztunk-e a feltámadott Krisztussal, találkozunk-e Vele naponként – és rajtunk keresztül találkozhatnak-e mások is Vele?

A reformáció mindig kimozdít a holtpontról. Mert a reformáció ezt a küldetést, ezt az elhívást kelti új életre minden egyes hívő emberben, és ezeknek közösségében, a gyülekezetben: Templom vagy, testvér! Templom vagy, hogy benned és általad ez a világ a feltámadott Jézus Krisztussal találkozhasson és közösségre juthasson! A reformáció a halottat életre kelti, a néma száját megnyitja, a segítségre béna kezet megerősíti, a kiüresedettet megtölti új tartalommal. A reformáció a kényelem helyett odaszánást és buzgóságot ad, az érdek-szeretet helyett érdektelenül mindenkit szolgáló, tettekben megnyilatkozó szeretetet ad, megszokás helyett új és minden nap egyre újabb tartalmat ad az életünknek, a hitünknek. A reformáció mindig a mennyet hozza vissza a földre, az Isten jelenlétét az emberek közé. És ebből élet fakad, és ez az élet továbbárad, akár évszázadokon át, tanúságot téve Isten csodálatos kegyelméről.

A reformáció örök ezen a földön. Hálát adhatunk hitelődeinkért, de soha ne rekedjünk meg az emlékezésnél! Mérjük le életünket, gyülekezetünket, egyházunkat az ige mérlegén, és engedjünk a mi Urunk féltőn szerető reformációjának. Nem kell hozzá más, mint alázat, engedelmesség és őszinte bizalom. Vagy ahogyan Pál apostol összegzi: hit, remény és sok-sok szeretet. Vigyük magunkkal ennek az igének az üzenetét otthonainkba, és most azért könyörögjünk együtt, hogy egy év múlva arról a reformációról tehessünk bizonyságot egymásnak, amit az Úr a mi életünkben végzett el. Ámen.