ALAPIGÉK:

1Korintus 11:27-30

Máté 5:23-24

Jakab 5:16

Ami miatt megálltunk: láthattuk az előző alkalommal, hogy honnan indultunk el. És ha önmagunkra nézünk és nem tudjuk nem észrevenni a különbséget, akkor magától adódik a kérdés: hol rontottuk el? Mi az, ami megvolt akkor, azokban, akik által és akikben az Úr munkálkodni tudott – és ami már hiányzik a mi életünkből és gyülekezetünkből vagy egyházunkból?

Ma Isten Szent Lelke egyetlen választ fog elénk hozni erre a kérdésre. Egyetlen választ életünk erőtlenségére, hitünk gyümölcstelenségére és gyülekezetünk megroggyanására. Egyetlen választ, ami miatt Isten nem tud bennünk és általunk úgy munkálkodni, ahogyan pedig tudna, ha nem akadályoznánk az Ő munkáját, ami miatt nem érzik jól magukat azok, akik hozzánk betérnek, sőt, megvallhatjuk, hogy van úgy, hogy mi sem érezzük jól magunkat még magunk között sem.

Isten Igéjének válasza: a rajtunk maradt bűn.

Két kiindulópontja van mai beszédemnek: az első a korintusi levélből idézett igeszakasz zárómondata: „Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan.” Mit leplez le ez az „ezért”? Azt, hogy mennyire nem veszi komolyan az ember Isten Igéjét! Akkor sem, amikor ezt Pál apostol leírta, de ma sem. „Ezért”: mert méltatlanul eszi az Úr kenyerét. De miért eszi méltatlanul? Mert nem tiszta a szíve. Mert bűneit nem vallotta meg, nem tette le, mert bűnei rajta maradtak. Sokszor annak ellenére, hogy ugyan elimádkozta: „Atyám, bocsáss meg”. Kedves Testvéreim, Isten népe két dolgot nem vesz komolyan, aminek ilyen súlyos következményei vannak: betegség és halál. Az egyik a bűn. A másik pedig a bűnbocsánat.

Azt mondom először: Isten népe nem veszi komolyan a bűnt! Biztos vagyok abban, hogy legtöbbüknek, akik hallgatnak, már most lázadozik a lelke: „lehet, hogy más nem veszi komolyan, de én, igen …!” Én nem akarok senkit megítélni, de hadd tegye meg most ezt Isten Lelke. Engedjük, hadd tisztázza egyszerű szavakkal azt, hogy mi a bűn. És azután, kérem álljon föl az, aki ki meri mondani testvérei és az Úr színe előtt, hogy én eddig is ilyen komolyan vettem a bűn kérdését az életemben. Én mindezzel és ezek következményeivel tisztában voltam, és a legfontosabb: a magam életében is bűnnek ismertem el!

Tehát: mi a bűn? Kórusban felelhetnénk a választ: ellenségeskedés Istennel, engedetlenség az Ő törvénye és szeretete ellen, lázadás akarata ellen; a megromlott emberi természet, és megtérésünk után a bennünk továbbélő óember rúgodozása az Úr ellen. De elméleti meghatározások nem segítenek most rajtunk, lássuk azokat a bűnöket, amelyeket a Szentírás konkrétan felsorol. Mielőtt azonban belekezdenék ebbe a listába – ami korántsem teljes lista -, két megjegyzést hadd tegyek. Az első, hogy ezeket a „bűnlistákat” az apostolok megtért, gyülekezetekben élő hívőknek írták, nem az Isten kegyelméről és az újjászületésről mit sem tudó pogányoknak! A másik pedig, hogy mindegyik bűnre érvényes az, ami ezeknek a listáknak a végén áll: „Aki ezeket cselekszi, nem örökölheti a mennyeknek országát!”

Mindenféle megkülönböztetés és csoportosítás nélkül lássuk bűneinket – kérem figyeljenek a testvérek:

1. Házasságtörés – Betörés más házasságába, letörés a saját házasságunk teljességéből vagy kitörés a házasságunkból
2. Paráznaság – ugye, emlékszünk: az Úr Jézus mondja: „Aki csak kívánsággal tekint asszonyra, az már paráználkodott a szívében!”
3. Bálványimádás – mi a bálvány? Minden, ami Isten elé kerül! Minden, ami Istentől elválaszt! Minden, amire több időt, több erőt áldozunk, mint Istenre! És ez lehet a televízió, lehet a munka, a pénzhajsza, a karrier, a biztonság, a szerelem, a tudás, a vallásoskodás.
4. Varázslás – nem régimódi a kifejezés, mert él ma is, csak más neve van: természetgyógyászat, fehér mágia, bioenergia, pozitív gondolkodás, agykontroll, jóslás, horoszkóp – találkozhatunk velük nap mont nap.
5. Babonaság – Testvérek, még a babonás ember sem jut be a mennyországba! Aki lekopogja az asztal lapján, amit jó időben mondott, aki visszafordul, ha fekete macskát lát, akit emlegetnek, ha csuklik, aki szerencsét vár, ha kéményseprőt lát, veszekedik, ha kiömlik a só és vendéget vár, ha beveri a könyökét. Milyen kicsi dolgok, ugye, mégis elegendőek a gyehennára!
6. Ellenségeskedés – azaz szembefordulás valakivel, akinek nem akarok megbocsátani, akivel nem akarok beszélni, de ha lehet, még találkozni sem, akinek nem akarok segíteni, egyszóval akivel szembeállok és szembeszállok.
7. Viszálykodás –
8. Féltékenykedés – ó, mennyi minden miatt lobban féltékenységre az emberi szív, de még a hívő szíve is: lehet, hogy nem érez féltékenységet a szépség, az egészség, a gazdagság iránt, de fellobban a féltékenykedés ha valakinek a szolgálatát szívesebben hallgatják és szolgálata több gyümölcsöt hoz, ha valakire több bízatott, nagyobb kijelentést nyert, több lelki ajándékot vagy tálentumot kapott az Úrtól, ha valaki szebben énekel, beszél, imádkozik, többet adakozik.
9. Harag – megint csak az Úr Jézust idézem: „Aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette!” Aki haragszik – nem kell ennek indulatokban, hangerőben vagy kiélezett szavakban láthatóvá vagy hallhatóvá lennie: a harag a szívben is harag. A harag akkor is harag, ha az, akire haragszunk, semmit nem vesz észre belőle: de az Úr látja, és hozzáírja bűneink hosszú listájához.
10. Önzés – az önző ember megvonja a szeretetét másoktól, hogy önmagára fordítsa. Az önző ember először mindig magára gondol, a maga hasznát keresi, a maga akaratáért küzd, magáért imádkozik – életem trónján egyetlen személy ülhet: vagy Krisztus, vagy én. Ha Krisztus csak a második, meg kell térnem!
11. Veszekedés
12. Széthúzás
13. Pártoskodás – azért bűn, mert megosztja Krisztus testét, a gyülekezetet. Szakadást okoz az egységben. És szeretetlenséget, sőt sokszor egyenesen gyűlöletet jelent a másik pártban lévők iránt. Bűn ez, amely miatt lehetetlen üdvözülni!
14. Irigység
15. Gyilkosság – emlékszünk arra, amit az Úr Jézus a hegyi beszédben mond? Gyilkolni nemcsak fegyverrel lehet, hanem szóval, tekintettel, indulattal, gondolattal. Meg lehet gyilkolni a még meg nem született csecsemőt, a kibontakozó szerelmet a test kívánságával, a gyermeki hitet a rossz példával és a buzgó szolgálni akarást féltékeny pozícióvédéssel. Aki gyilkol: bűnös!
16. Részegeskedés
17. Hamisság
18. Igazságtalanság
19. Gonoszság
20. Kapzsiság – akit a munkája, a pénz, a megélhetés gondja elszakít Istentől, aki emiatt hanyagolja el a gyülekezetet és a szolgálatát: kapzsi ember, nincs mentség a számára!
21. Álnokság
22. Rosszindulat
23. Besúgás (árulkodás) – azt gondolnánk, ilyet csak az óvodások csinálnak
24. Rágalmazás
25. Gőg
26. Kérkedés – ahányszor büszkék voltunk magunkra, a sikereinkre, a teljesítményünkre, a szolgálatunkra; ahányszor önmagunkkal dicsekedtünk az emberek előtt, annyiszor gyaláztuk meg Isten dicsőségét!
27. Engedetlenség a szülők iránt
28. Kíméletlenség
29. Megbízhatatlanság (szószegés) – kedves Testvérem, amikor megígérsz valamit, és nem tartod meg, amikor hiába várnak, hiába számítanak rád, te máshol vagy, mást csinálsz: gondolj arra: az Isten országából maradsz ki emiatt, hiszen megszegted ígéreted, megbízhatatlanná lettél, hazudtál!
30. Szeretetlenség
31. Irgalmatlanság
32. Ravaszság
33. Pletykálkodás
34. Ítélkezés
35. Vádaskodás
36. Felfuvalkodás
37. Nyerészkedés
38. Szenvedélyek
39. Hazugság
40. Gyalázatos beszéd
41. Hálátlanság
42. Szentségtelenség
43. Kérlelhetetlenség
44. Mértéktelenség
45. Aki jóra nem hajlandó, az is bűnt követ el! – A gonosz gyűlölése még nem jelenti a jó szeretetét. Aki nem megy az egyik irányba, az még nem biztos, hogy elindul a másikba. Vagyis hiába, hogy kerülöm a bűnt, ha hitemből nem fakad önzetlen segítség, irgalmasság, cselekedet, ha nem teszem a jót, amit tehetnék, Isten nevében az embertársaimért – akkor is kimaradok a mennyek országából!
46. Árulás – elárulni nemcsak a hazát lehet: a testvéremet is, amikor beszédemmel csak a kárára vagyok; a gyülekezetemet is, amikor hűtlenül elhagyom, Istenemet is, amikor életemmel megtagadom, hogy hallottam törvényeiről és szavaimmal elhallgatom az evangéliumát.
47. Vakmerőség – a vakmerő ember túl „nagy” ahhoz, hogy beférjen a szoros kapun. Aki – úgymond – kísérti a sorsot, embertársait, Istenét, és azt képzeli, hogy őt nem érheti baj: elbizakodott és gőgös ember. Az ilyenek számára nincs hely a mennyben. De van egy másfajta – sokkal borzasztóbb és gyakoribb – vakmerőség is: amikor a bűneimmel kísértem Istent. Megteszem, amiről tudom, hogy nem lenne szabad megtennem, hiszen a Isten úgyis megbocsát. Az a dolga – ahogy egy tavaly megjelent könyv címe hirdeti. De jaj annak, aki előtt a vakmerősége miatt bezáródik a mennyeknek kapuja!
48. Indulatkitörés (2Kor 12:20, gör.!) – Akiben Krisztus él, már nem engedhet szabad folyást az óember indulatainak. A krisztusi élet fegyelmezett élet, és éppen ez különbözteti meg a nem krisztusitól: a kegyelem szabaddá tesz a bűn hatalmából – tehát indulataink hatalmából is. Kedves testvéreim, amikor szabad folyást engedünk haragunknak, sértődöttségünknek, türelmetlenségünknek, és indulatainkon nem uralkodunk, kiabálunk, akkor gondoljunk arra, hogy ez is bűn, olyan bűn, ami kizár a mennyeknek országából!
49. Képmutatás – amikor a kegyesség látszatára ugyan ügyelünk, de a valódi tartalom hiányzik. Amikor valaki más arcát mutatjuk fel az emberek, de néha az Isten előtt is: a szerető testvér képét, amikor szívünkben szeretetlenség van; az Istenben bízó képét, amikor csak a két kezünkben bízunk; a bűnbánó bűnös képét, amikor bűnünket csak kötelességből, a lelkiismeretünk megnyugtatásáért valljuk meg, és lehetne sorolni, ki milyen álarcot ölt otthon és a gyülekezetben. Bűn ez, és ha bűn marad, kizár az Istennel való közösségből!
50. Káromkodás – valaki azt mondta, hogy mennyire vagy hívő, akkor mutatod meg, amikor kalapáccsal az ujjadra ütsz. A hirtelen kicsúszott szavak mindig a szív bensejét fedik fel. A hívő ember sokszor nem veszi komolyan ezeket a meggondolatlanul kimondott szavakat, hiszen úgysem úgy gondolta, csak kiszaladt a száján. Istent azonban komolyan bántotta ezzel, és ez sem marad ítélet nélkül.

Mindössze ötven olyan bűnt soroltam fel, amit néven nevez a Szentírás! És hadd ismételjem meg: minden bűn után oda van írva: „aki ezeket cselekszi, a mennyeknek országát nem örökölheti!” Nem azért nevezi meg őket a Biblia, hogy mi egy kalap alá véve, egy néhány perces imádságban, úgy „általában véve” megvalljuk bűneinket. Az ilyen általános bűnvallás csak arra jó, hogy elbújjunk mögötte. Márpedig a bukott emberi természet végzetes romlottságát csakis annyira tapasztalhatom meg, amennyire saját, személyes bűneimmel szembesültem. Aki nem tudja konkrétan, hogy milyen bűnt követett el, aki nem érzi át minden bűnének súlyát és következményét, az nem élheti át Isten bűnbocsánatának valóságát sem: olyan bűnbocsánatot kap, amilyen bűnvallást tett: általánosat, erőtlent, nem teljeset, hiszen bűneinek felsorolására sem vette a fáradtságot, névtelen és hasznavehetetlen bűnbánatot. Ami nem szabadít fel a bűn súlya alól, ami nem adja meg a bocsánat örömét és ami nem ad elég erőt ahhoz, hogy azt a bűnt elhagyja. Isten országában ezért kell néven nevezni mindent: mert Isten kegyelmének és bűnbocsánatának is van neve: Jézus Krisztus. De ő nem a névtelen, félvállról vett bűnökért halt meg!

A másik kiinduló pont a Máté evangéliumából felolvasott igeszakasz, amit az Úr Jézus mond a Hegyi beszédben, valamint Jakab apostol üzenete: „Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe – még mindig jobb, mintha eszedbe sem jutna! – hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békül ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat.” „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.”

Valljátok meg egymásnak bűneiteket! Ez a másik olyan pontja a mi bűnnel és bűnbánattal való viszonyunknak, amit megint csak nem veszünk komolyan. Mert ha van is közöttünk valaki, aki éberen vigyázza életét, és elvégezte már benne Istennek Lelke azt, hogyha valami bűnt követ el és meglátja, azonnal térdre esik és megvallja, a másik emberig, aki ellen vétkezett, már nemigen jut el. Pedig a bűnvallás és bűnbánat öt dologból áll: (1.) A bűn felismerése (2.) A bűn megvallása Istennek (3.) A bűn megvallása annak, aki ellen az irányult (4.) Ha felebarátomnak tettem kárt, az okozott kár megfizetése és a bűn következményeinek helyrehozása (már amennyiben ez lehetséges) (5.) A bűn elhagyása. Mi legtöbbször a második pontnál nem jutunk tovább. Megvalljuk bűneinket Urunk előtt, de az már eszünkbe sem jut, hogy megvalljuk bűneinket embertársunk előtt, az főképpen nem, hogy helyre is hozzuk, így aztán néha rácsodálkozunk, hogy még mindig ugyanazokkal a bűnökkel küszködünk, amikkel évtizedekkel korábban is baj volt. De most időzzünk el ennél: nem valljuk meg bűneinket egymás előtt. Elvégre nem vagyunk katolikusok, akiknek gyónniuk kell! És ezért szárad ki – mert kiszárad! – a közösségünk, és lehet, hogy egyek vagyunk az áhítatban, a szolgálatban, az imádságban, mégsem tudunk valódi egységben lenni, mert csak kegyes hívőként van közösségünk egymással, kegyesség nélküli bűnösként azonban nincs! Gondoljuk meg: minden bűn gyökere a gőg. Minden bűn abból fakad, hogy a magam ura vagyok, jogom van önmagamhoz, jogom van vágyakozni és gyűlölni, tenni valamit vagy nem tenni. Az ember bűne és gonoszsága, hogy olyanná akar lenni, mint Isten. Milyen magasra emelkedik az ember, amikor bűnt követ el: egészen isten fölé! De bűnvallást tenni a testvérem előtt: az a legeslegmélyebb megaláztatás. Fájdalmat okoz, lealacsonyít, rettenetes csapást mér a gőg bűnére. Ott állni a testvérem előtt bűnösként: alig elviselhető gyalázat. Megvallani előtte azt, amit ellene elkövettem, amit ellene gondoltam, mondtam, tettem! Mennyire meg kell üresítenem önmagam ehhez! Pedig enélkül nincs bocsánat! Enélkül a bűn rendezetlenül marad. Isten csak azt a bűnvallást veszi komolyan, amit maga a bűnvalló is komolyan vesz és mélyen megbán. Ez a megbánás pedig nem lehet teljes anélkül, hogy annak is megvalljam, aki ellen elkövettem, és rendezzem – nem is mondom, hogy négyszeresen, mert így írta elő a mózesi törvény, amit az Úr Jézus betölteni jött és nem eltörölni!

De hadd beszéljek még erről a bűnbánatról! János 20:23-ban azt mondja az Úr Jézus: „Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak, akikéit megtartjátok, megtartatnak.” Az evangélium az, hogy Krisztus test szerint a testvérünkké lett, hogy higgyünk neki. Krisztusban az Isten szeretete jött el a bűnösökhöz, akihez az emberek bátran odamehettek bűnösökként: sőt, csakis bűnösökként kaphattak segítséget! Az Ő jelenlétében megszűnt minden tettetés! – És Krisztus gyülekezetének ebben az igazságban kellene élnie. Ő ezért adott hatalmat az övéinek, hogy meghallgassák a bűnösök bűnvallását, és az Ő nevében bocsánatot hirdessenek. Ezáltal Krisztus áldássá tette számunkra a gyülekezetet, s benne testvérünket. És ezáltal lehet csak valóban egy test Krisztus gyülekezete: ha nemcsak az Isten dicsőítésében egyek, hanem bűnbánó bűnösökként is közösségük van egymással. és amikor letérdelek testvérem elé, hogy előtte – nem neki, ahogyan a bocsánatot sem ő adja – a testvérem előtt vallom meg Istennek a bűneimet. A testvérem ekkor már Krisztust képviseli. Előtte már nem kell alakoskodnom. Előtte már bátran lehetek bűnös, az, aki valójában vagyok, hiszen Jézus Krisztus irgalmassága uralkodik közöttünk. És ő Krisztus nevében hallgatja bűnvallásomat és Krisztus nevében ad bűneimre bocsánatot. Így a bűnvallással közösséghez jutok: immár nem névleges, hanem valódi közösségre. Mert a ki nem mondott, be nem ismert bűn elválaszt és kiszakít a közösségből. Aki valamit titkol a testvére előtt, az önmagát zárja ki a közösségből. Mégsem kell az egész gyülekezet előtt minden bűnt megvallani, mert annak a testvéremnek személyében, aki előtt bűneimet meggyónom, s aki bűneim bocsánatát megerősíti, az egész gyülekezettel állok szemben. A vele való közösségben immár az egész gyülekezettel találtam közösségre, hiszen itt senki sem a maga nevében, a maga hatalmából cselekszik, hanem csakis Jézus Krisztus megbízásából és az Ő hatalma által.

De van még egy nagy áldása ennek a „gyónásnak”: a bűnvallással bizonyosságra is jutok. Vajon hogy lehet az, hogy Istennek, aki szent, bűn nélkül való, sőt bűnt gyűlölő, aki igaz bírája a gonosznak, ellensége az engedetlennek, könnyebb megvallani a bűneimet, mint a testvéremnek, aki ugyanolyan bűnös mint én? Vajon nem azért – és ez úgy gondolom, nagyon súlyos, de nagyon valós veszély – mert gyakran csak áltattam magam, hogy Isten színe előtt teszek bűnvallást – holott csak beidegződött vallásgyakorlatot végeztem, a bűneimet csak magamnak vallottam be és bocsánatot is csak a lelkiismeretem adott isten nevében. Vajon nem ez okozza az állandó visszaesést a bűnbe, az erőtlenséget a krisztusi engedelmességre, vajon nem ezért nem tapasztalom meg a megbocsátás felszabadító örömét, vajon nem ezért ugyanolyan az életem, és életemben ugyanazokkal a bűnökkel küszködök, amelyeket minden nap megvallok és megbocsátok? Nem lehet, hogy csak a szavaimat viszem az Isten elé, de a szívemet sem és a bűneimet sem – és így mégsem az Isten bűnbocsánatából, hanem az önmagamnak adott vallásos fölmentésből élek erőtlenül és ugyanolyan bűnösen, mint a bűnvallásom előtt? – Ámde akkor ki biztosíthat arról, hogy a bűnvallásban és a bűnbocsánatban csakugyan az élő Istennel van találkozásom? Isten a testvérem által ad erre bizonyosságot. Ha a bűneimet előtte vallom meg, tudom, hogy nem vagyok egyedül, és az ő jelenlétének valóságában Isten jelenlétét tapasztalhatom meg: „… mert ahol ketten vagy hárman egybegyűltök az én nevemben, ott vagyok köztetek” – és ez érvényes akkor is, amikor bűnvallásra és bűnbánatra gyűlik össze az a két-három ember! Ha a testvérem is jelen van, a bűnt napvilágra kell hoznom: Isten kegyelme az, hogy testvérem előtt vallhatom meg bűneimet.

Végül hadd ismételjem meg azt is, amit a bűnvallásról és bűnbánatról mondtam, öt pontban: (1.) A bűn felismerése (2.) A bűn megvallása Istennek (3.) A bűn megvallása annak, aki ellen az irányult (4.) Ha felebarátomnak tettem kárt, az okozott kár megfizetése és a bűn következményeinek helyrehozása (már amennyiben ez lehetséges) (5.) A bűn elhagyása.

Kedves Testvéreim, most kérem, álljon fel az, aki ennyire komolyan vette a bűnt! Aki mindazokról, amit az előbb felsoroltam, nemcsak úgy általában tudta, hogy bűn, de fel is ismerte az életében, néven nevezte, amikor felismerte, és így megvallotta és letette az Úr előtt, de megvallotta testvére előtt is, és mindent elkövetett, hogy bűne következményeit megfizesse.

Kedves Testvéreim! Nagyon kemény lesz az, amit most mondani fogok, de ki kell mondani, mert ha így marad, mi is így maradunk: bűneinkkel megterhelten, nyomorultan, erőtlenül, hiteltelenül és menthetetlenül. Az elmondottak és a gyülekezet válasza alapján meg kell állapítanunk, hogy a Vácegresi Baptista Gyülekezet ezidáig nem vette komolyan Istenét, mert nem vette komolyan azt, amit Ő az Igéjében a bűnről kinyilatkoztatott. Nem vettük komolyan azt, hogy Istennek nem lehet közössége a bűnnel, és így azzal sem, aki bűnéhez ragaszkodik vagy azt nem vallja meg. Nagyon sok bűnről nem gondoltuk, vagy nem „úgy” gondoltuk, hogy bűn, ezért nem vallottuk meg, így e mai napig is rajtunk maradtak. Ha megvallottuk bűneinket, többnyire csak Isten előtt tettük, testvérünk és embertársunk előtt, aki ellen vétkeztünk, nem, tőle számtalan alkalommal bocsánatot nem kértünk és okozott kárunkat, legyen az akár anyagi, akár szellemi, meg nem térítettük. Ebből kifolyólag évek és évtizedek óta méltatlanul vettük az Úrvacsorát. Ez az oka erőtlenségünknek, annak, hogy gyülekezetünknek nincs hitele, nem vonzó, nem tudja Jézus Krisztus evangéliumát bemutatni és Isten szeretetét kiábrázolni, azaz a küldetését betölteni.

És most, kérem tisztelettel és alázattal, aki ezzel nem ért egyet, aki ezt a kijelentést önmagára nézve őszinte szívvel nem tudja elfogadni, álljon fel, és menjen el, és csak az maradjon itt imádkozni, aki ezután ennyire komolyan akarja venni a bűnt és Isten bűnbocsánatát. Aki vállalja az Úr előtt, hogy imádságát és bűnvallását folytatni fogja otthonában, a testvérei előtt, a családja előtt, mindazok előtt, akik ellen vétkezett és ezután vétkezni fog. Aki felismerte, hogy felelőtlenül kért bocsánatot Urától, és ezután komolyan veszi a Szentírás azon tanítását is, hogy mielőtt Isten bűnbocsánatát venné, megbékül felebarátjával is. Aki felismerte, hogy azért erőtlen és hiteltelen az élete és a bizonyságtétele, mert bűneit nem vallotta meg és nem hagyta el, és aki mielőtt az Úrvacsorai asztalhoz járulna, nem fogja röstellni a testvéréhez vezető utat megtenni. Az Úr látja a mi szívünket és látja azt a választ, amit az életünk fog adni, ezért kérem a testvéreket, ne akarjuk becsapni sem Istent, sem egymást azzal, hogy megígérünk valamit, amit azután ugyanúgy nem teszünk, ahogy eddig sem tettük. Abban azonban biztos vagyok, hogy aki ezt vállalja és az Úr elé hozza, annak életében a Szent Lélek Isten ki fogja munkálni azt, hogy Isten előtti fogadását meg is valósítsa. De erre most szükség van: amikor az eltévelyedett Izráel vissza akart térni Istenéhez, először mindig bűnbánatot kellett tartania, azután odaszentelnie magát Urának. Ma este a bűnbánat napja van: nekünk kínálja ezt a megújulást a mi Urunk. Holnap pedig az így megtisztult gyülekezet – de csak az! – elindulhat egy új úton.

Imádkozzunk.