ALAPIGE: Lukács 15:1-24

Kedves Testvéreim!

Szokatlanul hosszú igeszakaszt olvastam fel a Szentírásból, de néha talán engedhetjük, hogy ne az igehirdető, hanem maga az Ige legyen hosszabb a megszokottnál.

Három jól ismert és gyönyörű példázat van benne, mindháromról lehetne nem csak egy-egy prédikációt, de egész sorozatokat is mondani. Most azonban mégis így együtt lássuk meg belőle a mi Urunk evangéliumát, aminek a tartalma háromféleképpen is ugyanaz: elveszett és megtaláltatott.

Az egész fejezet úgy mutatja be Jézust, mint aki a bűnösök barátja. Azzal kezdődik ez a 15. fejezet, hogy Jézus bűnösökkel eszik együtt, mire a farizeusok felháborodtan állnak elé, és számon kérik, hogy rabbiként miként ülhet le a vámszedők és bűnösök közé. Jézus feléjük fordulva, nekik mondja el ezt a három példázatot – ezt sokszor nem vesszük észre – és csak így érthető meg, hogy ez a három példázat így együtt egész, és a tékozló fiú példázatának sem az elkóborolt, hanem az otthon maradt fiú a főszereplője.

Mindhárom példázat arról szól, hogy valami vagy valaki elveszett és megtaláltatott. Nézzük először a ezt a három példázatot:

I.

Az első példázatban egy juh veszett el. Százból egy.

A juh nem előre kitervelt módon, nem jól megfontolt szándékkal, tudatosan kóborolt el. Nem határozta el, hogy csak azért is elmarad a nyájtól. Azt tudta, hogy jó íze van a fűnek, és talán a másik irányba jobb a legelő, frissebb a víz. Így kóborolt el a nyájtól, a pásztor gondoskodó, őrző védelméből, és lett kiszolgáltatottá, védtelenné – elveszetté.

Közülünk is sok embernek ez a története. Az embernek nem mindig az az előre kitervelt szándéka, hogy helytelen, rossz, bűnös dolgokat műveljen, hanem egyszerűen él – bocsássanak meg, ha ilyet mondok – ilyen állati életet, mint ez az elveszett juh. Mert a juh csak azzal törődik, hogy merre van a jó legelő, a kövérebb fű, a frissebb forrás. Nem lát előre, nem tervez, nem mérlegel, nincs lelkiismerete, nem korlátozzák erkölcsi szabályok. – Emberek is tudnak így élni: a vágyaik korlátozása nélkül, hajlamaik, ösztöneik kielégítésére, lelkiismeret nélkül, előrelátás nélkül, felelősség nélkül. Csak az a fontos, hogy hol kövérebb a pénztárca, hol nagyobb az elismerés, hol szeretnek jobban, hol kapok többet. Az állatot a teste hajtja – és sok ember ugyanilyen: hajtja a teste: a hasa, amit megtölthet, a mellkasa, amit kidomboríthat, a keze, amibe markolhat, és hadd ne folytassam a sort akár azokkal a testrészekkel, amelyeknek a vége a parázna vágyak kielégítése. És így minden különösebb gonosz szándék nélkül is egyre messzebb tévednek le a helyes útról. Ennek is megvan a maga menetrendje: először csak egy kis lemaradás, aztán néhány méternyi kitérő, aztán már egyre nagyobb esz a távolság, lazább a kapcsolat a nyáj, a pásztor és a juh között, míg végül elveszíti szem elől a közösséget, az Úr közelségét, ahová tartozik.

Aki nem követi szorosan a pásztort, aki nem áll a vezetése alatt, az máris elveszett. Ez a példázat arról szól, hogy ez a nem figyelés, felelőtlenség, könnyelműség rettentő veszedelmekbe sodorhat bennünket.

II.

A második példázatban egy drachma veszett el, egy pénzdarab. Tízből egy.

Képzeljük el ezt a pénzdarabot: leesett. Kerek, tehát elgurult. Élettelen, tehát fekve maradt, némán és mozdulatlanul.

Vannak olyan emberek, akik jobban hasonlítanak egy tárgyhoz, mint egy élőlényhez. Bocsánat, ha ma keményen fogalmazok. Szinte akarat nélküliek, ha leesnek, gurulnak. A körülmények szerint viselkednek, sodródnak a történésekkel. Mint ez a pénzdarab: nem maga vitte bele magát a gurulásba, hanem a gravitáció miatt történt a baj. A pénzdarabnak nem volt ereje a törvénynek ellenállni.

Embereknél is van ilyen: nincs erőnk ellenállni a körülmények sodrásának, a kísértésnek, a test diktáló erejének, a bűn törvényének. Pedig mi nem pénzdarabok vagyunk, hanem emberek, mégis úgy alakítanak bennünket a körülmények, más emberek, a sorsunk, mintha semmi beleszólásunk nem lehetne, mintha nem lehetne ellene mondani a testnek, a bűnnek.

Nem kellene engednünk, hogy ennyire uralkodjanak rajtunk a körülményeink. Mert a törvény ez: vagy mi uralkodunk a körülményeinken, vagy azok rajtunk! Miért lehet, hogy ugyanaz a nehézség az egyik embert tönkreteszi, de a másikat megacélozza. Miért van, hogy egy darab kőben az egyik megbotlik, a másik lehajol, felveszi, és megfaragja, használja valamire. A körülmények, nehézségek, a kísértések uraivá és parancsolóivá lesznek a balgáknak, de szolgáivá lesznek a bölcseknek. Ugyanaz a szél különböző irányba viheti a hajókat: a zátonyra, vagy a biztos révbe. A kérdés az, hogy ki áll a kormánylapátnál, és merre tekeri azt.

Nem kellene a drachma élettelen, mechanikus életét élnünk. Felkelünk, eszünk, dolgozunk, lefekszünk. Néha szórakozunk, házasodunk, elválunk. De ezen túl csak felkelünk, eszünk, dolgozunk, lefekszünk. Ha ellöknek, elesünk, és ha előttünk is állnak, akkor rántjuk magunkkal a többieket is. Vajon mindig azt akarjuk tenni, amit diktálnak a körülmények, a világ, a Sátán? Miért hagyjuk magunkat tehetetlenül, akarat nélkül elveszni?

III.

A harmadik példázat egy elveszett fiúról szól. Kettőből egy.

Ez a fiú nem tudatlanságból és nem tehetetlenségből veszett el. Szándékosan lázadt fel az atyai ház, szeretet, otthon ellen. Felmondta a fiúságát, kiszakította magát onnan, ahová beleszületett. A maga ura akart lenni. Olyan helyre, olyan életre vágyott, amibe nem szól bele senki, nem ellenőrzi, ahol senki nem szól bele abba, amit csinál, ahol senki felé nem kell elszámolnia a tetteivel. Elköltözött messze vidékre, minél távolabb az otthontól, az atyától.

Ez a legmélyebb állapota az elveszett állapotnak. Amikor valaki akarattal, tudatosan, maga választja az elveszettséget. Ez a lelkület ellenáll minden atyai közelségnek, kontrollnak, szeretetnek. Érzéketlenség és hálátlanság az atyával szemben, a szeretetével, az áldozatával szemben.

Hány és hány ember élete ilyen, mint a tékozló fiúé? Szántszándékkal hátat fordítani Istennek, az Atyának, és messze el tőle, ahová nem ér el a szava, az Igéje, a szeretete! Inkább azt választjuk, amit a világ kínál, de nem kell az atyai ház, sokaknak még a disznóvályú mellett sem. Hiába a tönkrement élet, a magány, a keserűség, az eltékozolt évek, a testi-lelki nyomorúság – haza az atyai házba akkor sem! Hány ilyen ember él körülöttünk is: haza nem! Templomba, imaházba nem! Pszichológushoz, moziba, kocsmába, kábítószeres bulikba igen, de Istenhez nem! Tudatosan, akarattal választják a bűnt. Tudják, hogy az, de nem számít. Saját maguk vesznek el.

Az első példázatban száz juhról van szó, a másodikban tíz drachmáról, a harmadikban két testvérről. Az első esetben a veszteség egy százalék, a másodikban tíz, a harmadikban ötven.

Vajon jelent ez valamit? Nem a harmadik volt a legfontosabb, mert a pásztor elhagyta a kilencven kilencet azért az egyért is, hogy megkeresse. Mindhárom példázat arról szól, hogy Isten nem tud, nem akar belenyugodni a veszteségbe. Sem a kettőből, sem a százból, sem egy miskolcnyi, magyarországnyi tömegből, sem a hatmilliárdból egy elvesztésébe. Lehetünk olyanok, mint az oktalan juh, saját tudatlanságunk, ösztöneink áldozatai, lehetünk a körülményeink kiszolgáltatottjai, mint a pénzdarab, és lehetünk a legkonokabb lázadók – Isten akkor is szeret minket. És Jézus Krisztus a golgota keresztjén mindannyiunkért meghalt. Mert mindannyian elvesztünk, és ő mindannyiunkat meg akar találni. Ezért szól az igehirdetés, ezért van Bibliánk, ezért van egyház és gyülekezet. És ezért van ez a ma este is. Hogy ha van közöttünk elveszett, engedje, hogy most Isten megtalálja őt.