Idősek napjára

ALAPIGE: 5Mózes 8,1-3; 11-18

Vannak Istennek ismert és kevéssé ismert parancsolatai. Ebbe a második kategóriába tartozik ez is: EMLÉKEZZETEK! (a felolvasott szakaszban háromszor is olvastuk!)

Minél idősebb az ember, annál több ideje marad az emlékezésre. Aztán eljön az az idő is, amikor már semmi más nem marad, csak ez. – Tanuljunk meg most együtt, helyesen emlékezni!

BEVEZETÉS:

Mikor hangzott el ez a parancsolat?

Amikor Izráel népe a 40 éves pusztai bolyongás után megérkezett az ígéret földjének határához.

– Idős testvéreink, akiket most ünneplünk, akikhez szól most Isten igéje – hasonló helyzetben vannak: lassan végére érnek a földi vándorlásnak. Nos, éppen ilyenkor érdemes megállni, és emlékezni a megtett útra.

MIRE KELL EMLÉKEZNÜNK?

Csak a két irányt hadd mutassam meg:

1.) Emlékezzetek atyáitokra!

Mert nem velünk kezdődött el a történelem. Sem Izráel története az akkori idősekkel – sem a miskolci gyülekezet története a mostaniakkal. – És ez mindig, mindenkit alázatra int. Mert vannak olyanok, akik néha azt hiszik, ha ők nem lettek volna, nem tették volna azt, amit tettek, ma semmi sem lenne. – De lenne. Lehet, hogy nem ilyen, lehet, hogy kisebb, szegényebb – de lehet az is, hogy nagyobb és jobb, mert akkor valaki jobban megcsinálta volna – de akkor és ott ez az ő feladatuk volt. Isten ezt éppen rájuk bízta, és akkor nekik kellett cselekedni.

Azt kell meglátni ebben, hogy a mi életünk láncszemnyi – amiben éppen az a csodálatos, hogy kapcsolatban van valakikkel az előttünk járók közül, és másokkal a minket követők közül.

Sok ünnepből hiányzik ez az alázat és a tisztelet. Mert az ember szereti ünnepeltetni magát. De a biciklit egyetlen óriási láncszem nem tudja hajtani – csak a lánc maga, amelyben minden szem kapcsolódik egy másikhoz!

Voltak, akik előttünk jártak – mi őutánuk álltunk be a munkába. Folytattuk, amit ránk hagytak. És lesznek olyanok, akik miutánunk állnak be, akik tőlünk veszik át a munkát. Nem mindegy, mit és hogyan adunk át nekik!!! Ahogyan mi dicsértük Istent eleinkért – az utódaink is dicsérjék Istent miértünk!

Egyetlen szóban összefoglalva: emlékezzetek az emberekre, akik értetek adattak! Vagy akik nektek adattak! Embertársaitokra – akik szerettek és akiket ti szerettek.

2.) Emlékezzetek a megtett útra!

Mi minden történt ezen az úton? Az életünk hosszú, rögös útján?

Isten vezetett, ígéretet tett és teljesített, harcokban adott győzelmet, bűnökre adott bocsánatot, próbára tett, elvett és adott, csodákat tett.

Amikor visszatekintünk a megtett útra, hajlamosak vagyunk az eredményeket magunknak tulajdonítani. A saját lábnyomainkat keressük, a saját kezünk munkájára mutatunk, a saját gondolatainkat ismételgetjük. Az emlékeinkben is saját magunkat kutatjuk.

Mondhatta volna Mózes: emlékezzetek vissza, hogyan csaptam oda a sziklára, hogy víz fakadt belőle, hogy csaptam rá a tengerre, hogy kettéváljon, hogyan bandukoltunk a poros úton, és miről beszélgettünk közben … – de ezeknek az emlékeknek emberi főszereplői lennének. Mózes, meg Izráel. Inkább arra emlékezz, hogyan vezetett Istened az Úr, hogyan sanyargatott és hogyan táplált az Úr, mit adott tudtotokra az Úr…! – Ő a főszereplője a történéseknek!

Megint egyetlen szóval: emlékezzetek Istenre! A tetteire! Arra, amit átétetek Vele közösségben.

MIRE JÓ AZ EMLÉKEZÉS

1.) Közösséget ad

Az emlékezés mindig összekapcsol másokkal. Megerősíti a közösség összetartozását, és ennek a tudatát. Különösen nagy kiváltság közösen emlékezni valami közös élményre, mert ez azt jelenti, hogy egy közösségnek közös kincse van. Nem lehet megmondani, kié. Mindnyájuké, és nem osztoznak rajta valamiféle arány alapján. Az a közösségnek a kincse. A MIÉNK. És ezt sokszor nem érti az, aki kimaradt belőle.

Mondunk egy nevet, egy dátumot, egy eseményt – és ez elég ahhoz, hogy aki ott volt, összenézzen, és elmosolyodjon. Akkor, abban EGYEK VOLTUNK! – De jó is volt!

Nos ezt az érzést erősíti meg az emlékezés. Hogy egyek voltunk – mert az életnek ez lenne a rendje: hogy Isten népe egy legyen. – És aki ezekre szokott emlékezni, az hamarabb kész arra, hogy ma is, holnap is ugyanilyen egységbe legyen a másikkal. Tessék azt megfigyelni, hogy egy közösség, egy gyülekezet egységét általában az olyan emberek kezdik ki, akiknek nincsenek ilyen közös élményeik a többiekkel. Akik nem voltak ott, amikor a többiek ott voltak, akik kimaradtak a közös munkából, a közös pihenésből, a közös alkalmakból.

Az emlékezés ezt a közösséget erősíti. Minél több közös élmény köt össze, annál erősebb az a kötelék, amely összeköt minket. És itt hadd mondjak el valami nagyon fontosat a jövőre nézve is: egy gyülekezet jövője is az ilyen közös élményeken múlik. Egészen pontosan a közös szolgálatokon. Mert az igét nem többesszámban hallgatjuk (elég baj az, ha valaki ezt így teszi), az imádságainkat nem többesszámban kellene elmondanunk, bővel elég lenne abban is magunkkal foglalkozni – de szolgálni egyedül nem lehet! Ez is tapasztalat: ahol nincs közösen végzett munka, ott nincsen közösség sem. És ne csak a fizikai munkára gondoljunk – a misszióra is ez érvényes. Aki nem vesz részt benne, a közösségből marad ki. – Elég, ha most sem teszünk mást, csak emlékezünk: így volt-e ez régen is? Persze, hogy így volt!

2.) Elégedetté tesz

Az emlékezés gyümölcse az is, hogy tudatosítja az emberben, mi mindent kapott meg már menet közben, eddigi életében. Mert sok mindent elfelejtünk. Sajnos szelektív az emlékezésünk. Válogatunk, a bennünket ért sérelmeket nehezen felejtjük el, évtizedek múlva is fel tudja frissíteni sok ember, egyre élénkebb színekkel, hogy őt hogyan bántották meg – de az ajándékokat, amiket másoktól kapunk, egy-egy szívességet, áldozatot, amit értünk hoztak, de sokan, de könnyen elfelejtik!

Azért is feledékenyek vagyunk, mert a legtöbbünket az jellemez, hogy nagyon összpontosítunk a jelenre meg a közvetlenül előttünk álló feladatokra. És ha sikerült úgy-ahogy megoldanunk, akkor ott van a következő közvetlenül előttünk álló feladat, és a múlt olyan hamar feledésbe merül, és nem tartjuk számon, hogy mennyi mindent kapunk menet közben. Mennyi ajándékot, mennyi olyan próbatételt, ami hasznunkra vált. Milyen sok szabadítást vitt véghez Isten a mi kicsi életünkben, vagy egy közösség életében. Milyen sok öröm és bánat, bűn és annak a megbocsátása, elakadás és újrakezdés van egy-egy ember vagy közösség életében. Szükséges, hogy ezeket számon tartsuk – hogy EZEKET tartsuk számon.

Beszélgetünk arról, hogy egymás bizonyságtételeivel erősíthetnénk egymást – és ilyenkor olyan könnyen mondjuk: de hát mit is mondhatnék?! Nincs miről bizonyságot tenni! – HÁT nem Istennel éljük az életünket? Nem szabadít meg bennünket? Nem ajándékoz meg annyiféle jóval? Nem segít meg gyengeségünkben, butaságainkban? Hát ennyire szegények lennénk egy végtelenül gazdag Isten gyermekeiként?!?!?!?!?!!?

Nos, éppen ez az. Nem tudatosítjuk magunkban, milyen gazdagok vagyunk. Emlegetjük a szükségünket, panaszkodunk. El tudjuk sorolni, mit nem sikerült még elérni, megvalósítani, miben szenvedünk hiányt – de amire Isten már elsegített, amihez érdemünk nélkül hozzá segített, arról megfeledkezünk. Tele van a zsebünk, a két kezünk – tele lehetne a szívünk is örömmel, a szánk hálával, ha tudatosítanánk, hogy mi mindent cselekedett Isten. Ezért is parancsolja, hogy emlékezzél meg néha az egész útról, és majd megtudod, milyen gazdag vagy, sőt, rájössz, hogy még másoknak is tudsz ebből a gazdagságból adni.

3.) Új erőt ad a folytatáshoz

Nos, akinek van mire emlékeznie, az ebből az emlékezésből új erőt meríthet!

Előttem is mentek – utánam is jönnek: és ez így van rendjén. Nem nekem kell az egészet magamra vállalni! Nem nekem kell egyedül helyt állni – úgysem menne! Együtt kell tennünk! És ez felszabadít az aggódás, a szorongás alól, a felelőtlenség alól, hogy mások munkáját, amihez már nincs erőm, nincs tehetségem, nincs ismeretem, azt is nekem kell elvégeznem. Dehogy kell! Együtt csináljuk! Majd csinálja a következő láncszem! Nekem is van egy részem – és milyen jó, hogy van mit tennem, hogy Isten még számít rám is – de nem várja tőlem a másik részét sem! Hát ne akarjuk elvenni a másik részét – már csak azért sem, mert ez is lopás! (Ellopom a másik feladatait!) – Ez a fajta emlékezés tehát felszabadít az aggódás, a félelmek alól.

Aztán: nem véletlenül jutottunk el eddig. Izráel, amikor megállt emlékezni, még nem érte el a célját! Ott állt a határánál – de tovább kellett mennie! Nekünk is tovább kell mennünk. Hiszen van még mindenkinek néhány napja, hónapja vagy éve – nem mindegy, hogy hogyan éljük le ezeket! És ebben az emlékezésben sok minden történhet ám! Ha valaki elkanyarodott arról az útról, amire most visszaemlékezhetett, amin régen járt – és amin jó volt járni – MOST visszatérhet oda! Aki elfelejtette, hogy Isten mennyi mindennel ajándékozta meg eddig, mert van mire visszaemlékeznie – MOST megköszönheti Neki, és a mai naptól kezdve abbahagyhatja az elégedetlenkedést és a zúgolódást! Nagy ajándéka lenne ez ennek az emlékezésnek! Aki emlékezik arra, hogy mások hogyan bíztak meg benne, hogyan bíztak rá szolgálatot, munkát, és ez milyen jól esett neki – MOST ugyanígy bízhatna másokban, hogy nekik is olyan jó érzésük legyen, mint neki volt! Aki emlékezik nagy imameghallgatásokra, az imádkozzon tovább – mert Isten MOST is ugyanolyan kegyelmes és cselekvő Isten, az Ő karja nem rövidült meg! Akiknek sok közös emlékük van – MOST is keressék egymás társaságát, most is töltsenek együtt időt, most is dolgozzanak, szolgáljanak közösen! Mert az emlékezés lassan véget ér, Izráelnek folytatni kell az útját Kánaán felé. Nekünk is van még dolgunk, sok. Nem mindegy, hogy azt hogyan végezzük el.

És ez hadd legyen az utolsó felhívása, gyümölcse az emlékezésnek: éljünk, beszéljünk, cselekedjünk úgy, hogy MÉLTÓK LEGYÜNK MÁSOK EMLÉKEZETÉRE!

Ha visszagondolunk családunk életére, gyülekezetünk életére, vannak olyan emberek, akikre szívesen emlékezünk. Akikkel példálózunk, és akiket hiányolunk. És vannak olyanok, akikről hallgatunk. Mert nem példák előttünk, mert ha őszinték vagyunk, egyáltalán nem hiányoznak, sőt, jó, hogy már nincsenek közöttünk. – Senki nem szeretne ez utóbbi csoportba tartozni – mégis sok ilyen van. Legyünk méltók mások emlékezetére! Erre pedig csak úgy leszünk képesek, ha a mostani emlékezésünk valamit formál rajtunk – vagyis ebben az emlékezésben Isten formál bennünket. Ha követjük eleinket, atyáinkat, akikre jó szívvel emlékezünk. Ha még erősebben markoljuk azok kezét, akikkel összekötnek bennünket az évek. Ha még jobban szeretjük azokat, akik eddig szerettek bennünket. Ha abbahagyjuk a panaszkodást, kritizálást, elégedetlenkedést – és örömmel osztjuk meg másokkal azt, amink van. Ha bátran ráállunk Istenünk ígéreteire, és hűségesen megtartjuk parancsolatait.

BEFEJEZÉS:

Hadd ismételjem meg: még nem vagyunk az út végén. Idős testvéreink sincsenek ott! Lehet, hogy nekik emberileg nézve kevesebb van hátra a célig, de most még fel kell állni, és folytatni kell az utat, amíg az erőnk bírja, amíg istenünk engedi. Becsüljünk meg minden egyes lépést, minden percet, minden alkalmat, minden embertársunkat. Ebben segíthet Istennek ez a parancsolata: EMLÉKEZZ! Ámen.