ALAPIGE: Zsid 4:15-16

Olvasandó: Máté 4:1-11

Kedves Testvérek!

Ez a ma esti bibliaóra olyan kérdésekre próbál választ adni, amivel nap mint nap szembetalálkozunk, ami ellen minden nap minden percében harcolnunk kell, ami nagyon erőtlenné tesz, amikor maga alá temet de ami által nagyon valóságosan megtapasztalhatjuk Istenünk megtartó szeretetét és a bűn felett győzedelmeskedő kegyelmét.

Mi a kísértés, hogyan lesz a kísértésből bűn – és miképpen állhatunk ellene: ezt próbáljuk kibontani az Úr Jézus élete valamint a Szentírás tanítása alapján.

Három bevezető kérdéssel hadd kezdjem el: s ebből az első rögtön az: minek tartjuk mi a kísértést? Egyáltalán: mi a kísértés – és hogyan lehet megkülönböztetni a próbától? Mert olyan sokszor már itt megakadunk és nem tudunk különbséget tenni a kettő között, csak a súlyukat érezzük és megtorpanunk. Nem tudjuk, hogyan tovább, nem tudjuk, hogyan értelmezzük azt, ami velünk történik, inkább nem értelmezzük sehogyan, és állunk egy helyben. És aki folyamatosan úgy érzékeli azt, ami vele vagy körülötte történik, hogy az kísértés vagy próba, de nem tud mit kezdeni vele, az egy helyben fog állni akár évekig-évtizedekig, az nem tud növekedni sem hitben, sem a közösségben, sem pedig a szolgálatában.

Mi a kísértés? Jézus Krisztus életében is azt láttuk, hogy mindig a másik lehetőség. Az első az, amit Isten kér vagy vár tőlünk, ami az Ő akarata, az Ő tetszése – a másik pedig ennek az ellenkezője vagy a mellőzése. A kísértés a bűnre való csábítás. Még nem bűn – de azzá lehet, ha legyőz. A Sátán támadása. Amikor két hadsereg egymással szemben felsorakozik, felhangzik a kürt és mindkét csapat támadásba lendül, még nem dőlt el a csata kimenetele. Még nem tudni, ki fog győzni. Hogy miért fontos ez? Azért, mert sokszor úgy gondolkodunk a bűnről, hogy az nem legyőzhető. Aki nagyon alázatosan akar imádkozni, elmondja, hogy ő bűnös ember – ez igaz is – de nem is tudna egyetlen percig sem úgy élni, hogy bűnt el ne követne. Ez már nem igaz – legalábbis nem lenne szabad, hogy igaz legyen! Mert akkor mi végre a Megváltó áldozat?! Akkor ugyan miből szabadított meg bennünket Krisztus ártatlanul hullott vére?! Ha egy újjászületett ember egyetlen percet, órát vagy napot sem tud tisztán megélni, mi végre született újjá?! – A Jézus Krisztusban elnyert örök élet nem a halálunk után kezdődik, hanem az újjászületésünk pillanatában! Ez a Biblia kijelentése. És attól kezdve az élő, növekedő hívő élet folyamatosan halad a megszentelődés felé, ami aztán a feltámadás utáni megdicsőült testben fog beteljesedni. És ne tessék azt gondolni, hogy ez csupán üres elmélet, mert éppen mindennapos életünk bizonyítja azt, hogy mennyire nem vagyunk tisztában ezzel a kérdéssel. Gondolják végig a testvérek, mikor harcoltak, tusakodtak utoljára a kísértő bűnnel? Úgy, hogy még nem követték el? Mert miránk inkább az a jellemző, hogy elkövetünk valamilyen bűnt – akár gondolatban, szóban vagy tettben – azután megszólal a lelkiismeretünk, ráeszmélünk arra, amit nem kellett volna tenni vagy mondani, és azután – szinte kötelességszerű rutinból – „elnézést kérünk” az Úrtól. Egy formális, néhány perces imádság, és azután folytatjuk tovább a következő ugyanilyen állomásig.

Van egy gyermekmondóka, úgy szól: „Volt egy darázs, meg egy légy … tovább is van, mondjam még?” Nagyon sokszor ilyen a mi életünk: elindulunk, nem vigyázunk, nem vesszük komolyan sem a bűnt, sem az Isten szentségét, nem gondolunk harcra, és egyszer csak letaglóz a bűn. Már ott van az életünkben. Mert későn vettük észre, mert csak utólag vettük észre, amikor már elkövettük. De az Úr Jézus kegyelmes, bocsánatot kérünk, visszakanyarodunk a helyes útra és megyünk tovább. Aztán jön a következő bűn, ami letaglóz. Megint bocsánatot kérünk, megint visszakanyarodunk – és ez így megy egy ilyen bamba körben. És közben szépen-lassan felőrlődik a hitünk, a reménységünk, a szeretetünk, a közösségünk, az életünk. Szomorú azt kimondani, de én olyan lelki nyomorúságban és visszásságban élő embereket nem láttam a világban, mint hívő – vallásos – emberek között. Mert nem tudják, mert nem tapasztalták meg azt, hogy a Krisztusban újjászületett ember már nincs a bűn uralma alatt. Már nem köteles elkövetni a bűnt. Már ellene tud állni, harcolni tud – és győzni tud! És képes tiszta, megszentelt életet élni! Azt nem mondom, hogy soha semmiben nem fog vétkezni – de azt hiszem, hogy az ilyen ember életében nem a bűn, hanem a kegyelem és a tisztaság lesz sokkal hangsúlyosabb. És nem az állandó bocsánatkérés, hanem a magasztalás és a hálaadás lesz a hangosabb. És ne tessék ezt félreérteni, nem akarom a bűnt félretenni, csak a helyére!

A második kérdés az: Csakugyan akarunk-e győzni a kísértés felett? – Hiszen a bűn mindig csábító! Az Úr Jézus elmond egy példázatot, arról a királyról, aki nem méri fel az ellenség erejét, csak úgy vaktában elindul háborúzni. És mi lesz a vége: összebékül az ellenséggel. – Kedves testvérek, sokan sok mindent elmondanak arról, hogy mit jelent a Szentlélek elleni bűn, ami nem bocsáttatik meg. Lehet, hogy nem fogják elfogadni azt, amit most mondani fogok, de mondanom kell, mert meggyőződésem a Biblia alapján. A Zsidó levélben van megírva (6:4-6): „Mert lehetetlen dolog, hogy a kik egyszer megvilágosítattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek, és megízlelték az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit, és elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, mint akik önmagok feszítik meg Isten ama Fiát, és meggyalázzák őt.” Azt jelenti ez: aki egyszer megismerte Isten Krisztusban megjelent kegyelmét és bocsánatát – és azután tudatosan bűnt követ el, nem gyengeségből, hanem akarattal szembeszáll Istennel – nos, ez az, ami súlyosabb ítélet alá esik. És most hadd kérdezzem meg újra: csakugyan akarunk-e győzni a kísértések felett?!

A harmadik bevezető kérdés pedig ebből a másodikból adódik: Ellenségem-e az, ami Istennek és Jézus Krisztusnak ellensége? Ha másképpen fogalmaznám meg, azt kérdezném: Komolyan vesszük-e a Szentírást? Azt, amit parancsol – és azt, amit tilt. Komolyan vesszük-e azt, hogy aki irigykedik, verseng, haragszik, megígér valamit, és nem teszi meg, hazudik vagy csak nem mondja meg a teljes igazságot: nem örökölheti a mennyek országát! Komolyan vesszük-e, hogy Krisztusnak nincs közössége a Baállal, a szentnek a tisztátalannal, a világosságnak a sötétséggel? Isten azt mondja: nincs félhomály, nincs félszív vagy kétfelé sántikáló élet! Komolyan vesszük-e, hogy Isten annyira gyűlölte a bűnt, hogy Egyszülöttét adta és sújtotta halálra – hogy mi megszabadulhassunk! És ezek után hogy merünk mi megbékülni, kiegyezni a bűnnel, hogy merjük azt semmibe venni – és ha már ekkora ára volt, miért gondoljuk azt, hogy semmit nem használ a golgotai áldozat?!

Sok dolgot kell a helyére tennünk testvérek, és nemcsak a fejünkben, de a szívünkben és az életünkben is.

Hogyan lesz bűn a kísértésből?

Jakab apostol írja: „… mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” – Tehát először jön egy kísértő gondolat, elkezd foglalkoztatni, fölébreszti a cselekvés vágyát – és ha itt megállunk, még nem követtünk el bűnt. De rendszerint nem állunk meg. Spurgeon mondotta: Azt nem akadályozhatom meg, hogy egy madár elszálljon a fejem felett – de azt igen, hogy fészket rakjon rajta!

Néhány tanulságot szeretnék felsorolni Urunk életéből, hogy mit jelentett az Ő életében a kísértés.

Jézust megkísértette a Sátán – miközben böjtölt a pusztában. Hadd mondjak el egy anekdotát, tudom, hogy már elmondtam ezen a helyen, de talán nem árt megismételni.

Egy angyal lejön a mennyből, hogy végiglátogassa a gyülekezeteket. Megy egyik után a másikba, amikor az egyik helyen megdöbbenve látja, hogy a templom bejárata előtt ott alszik az ördög. Elkezdi ébresztgetni, és felháborodva kérdezi meg: – Hát te?! Hogyhogy alszol?! Még a közmondás is azt mondja: az ördög soha nem alszik! – Mire az ördög megvonva a vállát csak annyit válaszol: – Odabenn is alszanak, minek legyek ébren…

Az Úr Jézus böjtölt a pusztában. A böjt az Újszövetség értelmezésében azt jelenti, hogy valamiről lemondok, hogy Istennek odaszentelhessem magam. Lemondok a pihenésről, és inkább Bibliát olvasok vagy imádkozok. Lemondok arról, hogy vasárnap is dolgozzak, és inkább az Istennel és a testvéreimmel való közösséget munkálom és megszentelem a nyugalomnapot. Lemondok a sajátomról, hogy Isten nevében másnak adhassak. – Tehát szolgálok. A Sátán azokkal nem foglalkozik, akik nem szolgálnak. Akik csak magukkal törődnek. Akik az Istennek nem akarnak engedelmeskedni. Akik lelkükben halottak. – És testvérek, ez azt is jelenti, hogy aki soha nem találkozik a Sátánnal, akinek nincsenek kísértései – az az Istennel sincsen közösségben!

Az Úr Jézus egyszer csak elmondja a tanítványoknak, hogy meg fogják ölni, mire Péter rátámad: Nem eshetik ez meg veled! Jézust megkísértette a Sátán – amikor ragaszkodott a küldetéséhez. És a Sátán rögtön támad, amikor valaki ragaszkodik a küldetéséhez. Amikor valakinek fontos az, hogy a hitét megélje, hogy bizonyságot tegyen mások előtt, hogy a rábízott munkát úgy cselekedje meg, hogy abban Isten megdicsőüljön – rögtön akadályba fog ütközni. És minél jobban ragaszkodik valaki Isten országához és magához Krisztushoz, annál könyörtelenebbül fogja támadni a Kísértő. Ez egy – számunkra első hallásra kellemetlen – törvénye a szellemi világnak. De van haszna is: még inkább odakényszeríti az embert Isten közelébe. És ha még több, még nagyobb a kísértés, még közelebb szorít a kegyelem trónusához. Ez is a megszentelődés útjához tartozik. Ez a terhe Krisztus igájának – ami azonban mégis gyönyörűséges. És most ezt tessék nagyon megjegyezni: nem arról van szó, hogy minél több a bűn, annál nagyobb a kegyelem! Már Pál apostol korában is gondolták ezt, kénytelen is írni erről a római levélben. Nem a bűn erősíti az Istennel való közösségünket, hanem a legyőzött kísértés!!! Amikor Jakab azt írja: „Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek” – akkor azzal folytatja: „Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok.” A kísértés csak úgy vezet Istenhez, ha ellenállunk neki – és csak úgy tudunk ellenállni, ha közeledünk Istenhez! Így működik ez, így kellene ezt csinálnunk nekünk is.

Jézust megkísértette a Sátán – amikor virágvasárnap királlyá akarták koronázni – amikor alázatosnak kellett maradni. És a Sátán mindig támadja az alázatosokat, mert nem tudja elviselni azt, ha az ember a Mindenható Istent féli, tiszteli és neki engedelmeskedik. És ha az alázatos hívő embert sikerül kevéllyé, gőgössé, szeretetlenné tennie, olyanná, aki csak elrontja az embertársával való jó kapcsolatát: elérte a célját. Isten csak az alázatos emberekkel tud valamit is kezdeni, akiből ez a tulajdonság hiányzik, hasznavehetetlen Isten országa építésében.

Egy utolsó esetet hadd említsek még: Jézust megkísértette a Sátán a Gecsemáné kertjében, amikor azért imádkozott, hogy ha lehet, múljék el tőle az a keserű pohár – amikor az Isten akaratát kellett választania a sajátja helyett. És ez még egy nagyon kritikus pont a mi életünkben. Mert mi nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját céljainkat, érdekeinket, akaratunkat „szentesítsük” Isten nevében. Nagyon könnyen addig értelmezzük újra és újra Isten akaratát, amíg egészen hasonlóvá nem lesznek a miéinkhez. És nem vesszük észre, hogy közben a Sátán az orrunknál fogva vezet.

Lám, ha nyitott szemmel és szívvel élünk, könnyen észrevehetjük, a Sátán szinte minden pillanatban támad. És nekünk minden pillanatban harcolnunk kell. És az csak a harc egyik oldala, hogy a gonosz ellen. Ehhez a harchoz az is ugyanolyan hangsúlyosan hozzátartozik, hogy Isten mellett. És sokszor ez a nehezebb. Mert a szembenállás alapvető emberi tulajdonsággá lett a bűnbeesés óta – de az, hogy valami vagy valaki mellett elkötelezzük magunkat, még a hívő embereknek is nagyon nehezen megy, pedig e nélkül nem fogjuk tudni megélni a hitünket. A Jelenések könyvében az élet koronáját azoknak adja a megdicsőült Bárány, akik mindvégig hűek maradtak. És ez az egyik oldal megtagadását és a másik mellett való hűséges, megalkuvások nélküli engedelmességet jelenti.

Még egy megjegyzés azzal kapcsolatban, amit az elején vetettünk föl: a kísértés és a próba között az a különbség, hogy mire késztet. Amikor Jakab azt mondja: az Isten senkit nem kísért, akkor ez azt jelenti, hogy senkinek nem fogja azt mondani, hogy bűnt kövessen el. Ezt csak a Sátán mondja. Isten megpróbál, amikor elvesz tőlünk valamit: egészséget, egzisztenciát, akár a szeretteinket is – de soha nem akarja, hogy az ember bűnt kövessen el. Ennyire egyszerű a megkülönböztetés.

Végül pedig arra kell választ találnunk, hogy
miképp győzhetünk a kísértések fölött?

Két dolgot tudok ajánlani a Szentírás alapján:

Az első az imádság. Ha megkísért a Sátán, imádkozzunk. Hagyjunk abba mindent, és kezdjük el magasztalni a mi Urunkat, kezdjük el hálaadással sorolni mindazt a jót, amit velünk már megtett – és ez átmossa a gondolatainkat is, az indulatainkat is. Mert abban a kijelentésben, hogy a szentnek nincs közössége a tisztátalannal, hatalmas ígéret van elrejtve: ahol a Szent Isten megjelenik, ahová Őt behívják, ahol Őt megszólítják – onnan a szentségtelennek, a tisztátalannak, a bűnnek távoznia kell! Ott a Sátánnak nincs maradása!

A másik pedig, hogy ne bűnre összpontosítsunk, hanem a Szabadító Istenre. Már-már klasszikus példává lett az a teológiai dolgozat, amelyben az Istent és a Sátánt kellett összehasonlítani, és az egyik diák annyira belemélyedt Isten magasztalásában, hogy kicsöngettek, és kénytelen volt a lap aljára odaírni: „a Sátánra nem maradt idő!” Aki tud úgy élni, Istennel betelve, hogy a Sátánra nem marad ideje, az fogja – sokszor úgy, hogy észre sem veszi – legyőzni a kísértéseket. És ezt a közösséget, ezt a Vele való beteljesedést mindannyiunknak kínálja a mi Urunk, hiszen ezért adta magát áldozatul. Higgyük ezt el, testvérek, és fogadjuk el azt az életet, amit mi is szeretnénk megélni: nem bukdácsolva, egyik bűnbánattól a másikig, hanem alázatosan, a küldetésünkhöz, Istenünk országának építéséhez ragaszkodva, Isten akaratát megvalósítva az életünkben, engedelmesen követjük Urunkat, és harcolunk az ellen, aki ennek útjában áll, és harcolunk, sőt teljes erőnkkel, szívünkkel kiállunk a mellett, ami a mennyek országába elsegít bennünket. Az Úr adjon erőt ehhez, most kérjük ezt Tőle imádságainkban is.